2013. október 30., szerda

Carina Bartsch: Dreimal Liebe

Nem olvastam még az írónőtől, de mivel nagyon jó kritikákat kapott az első két könyve, kíváncsi voltam rá. Annak ellenére, h nem nagyon szeretem a rövid történeteket, novellákat, mégis ezzel kezdtem most. Ahogy a címből is kiderül (Szerelem háromszor) 3 szerelmi történetet olvashatunk.


Az elsőben egy vak fiú és egy lány románcát követhetjük nyomon. Engem a 2. érintett meg legjobban, pedig ez a legrövidebb. Egy fiatal házaspár, kisgyerekkel, a nő rákos lesz és eutanáziára kéri a férjét, méltósággal szeretne meghalni, tiszta tudattal elbúcsúzni a szeretteitől. A rendkívül nehéz helyzetről a férj belső monológban mesél.
A 3. volt a leghosszabb és számomra legkevésbé érdekes, két brooklyni utcagyerek között szövődő szerelem. Joel néhány barátjával az utcán él, hozzájuk csatlakozik Cathy, a lányról kiderül, h elszökött otthonról. A fiúnak van ereje visszaküldeni a lányt, mert tudja, a telet nem élné túl azok között a körülmények között, a lány visszamegy, de nem felejti el, nem szakítja meg vele a kapcsolatot, mikor megoldódnak a problémái.
Mindhárom történet különleges a maga nemében, nem egyszerű kis szerelmi kalandokról, könnyed liezonokról van szó, pontosan érzékelteti, a szerelem nem mindig rózsaszín, nem mindig csak cukormáz és lángolás. Időnként olyan döntéseket kell meghozni a másikért, ami nekünk akár nagyon fájdalmas is lehet, a másiknak viszont maga a megváltás.
Szépen ír, érdekes témákról, mindegyik szerelem egyedi és különleges, így feltétlenül kedvet kaptam a két másik, agyon dicsért könyvéhez is.

2013. október 26., szombat

Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő

Ismét egy ajándékkönyv, csak most kicsit másként;). Eredetileg csak bele akartam lapozni, de mivel érdekesnek találtam és az ajándék átadás csúszott egy hetet, kiolvastam – persze nagyon vigyáztam, meg minden.
A könyv az angol királynő trónra lépésének 60. évfordulójára, a gyémántjubileumra jelent meg. 21 fejezetben, 581 oldalon mutatja be életét, uralkodását.


Kronologikus sorrendben követi végig az uralkodó életét, kisgyermekéveit, Lilibetet, aki nagybátyja trónfosztása után hirtelen lett trónörökös, apja trónra lépését, későbbi férjével Fülöp herceggel való első találkozását, akibe 13 évesen szeret bele, majd házasságukat. Alapvetően szimpatikus képet fest a királynőről, ami számomra visszatetsző volt, h megerősíti azt a már sokszor hallott tényt, h anyaként II. Erzsébet nem brillírozott túlságosan. Hónapokra szüleire hagyta pár hónapos és éves gyermekeit, h hercegnőként Máltán a férjével legyen, aki akkor ott szolgált tengerésztisztként és trónra lépése után is alaposan háttérbe szorultak a gyerekei.
Nem terjengősen, de összefoglalva, követhetően bemutatja a királynő életében fontos szerepet játszó embereket is: a szüleit, a húgát, más rokonait, elődeit, barátait, közeli munkatársait. Helyenként visszatekint a történelemre, párhuzamokat von és közben nem csúszik le egy pillanatra sem a bulvár szintjére, de ezt ígéri már a könyv igényes kiállítása is.
Megismerkedünk II. Erzsébet napirendjével és nem csak az angol, de az egész világpolitikai arcképcsarnok felvonul, hisz nem nagyon van olyan fontos személy, akivel a királynő ne találkozott volna hosszú uralkodása alatt. Persze időnként túl sok a politika, túl sok a név, túl sok x. báró, meg herceg, de hát ezekben a körökben ez van. Rengeteg apró érdekesség (mit olvas, vonzódása a homeopatikus szerekhez, miért visel mindig kesztyűt), meghökkentő tények (a 60 éve alatt 404 500 díjat és kitüntetést adott át személyesen), megmosolyogtató részletek (jelenlegi, 12. miniszterelnökét, David Cameront annak 8 éves korában látta először, legkisebb fia, Edward szereplőtársaként a Békavári uraság iskolai előadásában:)) színesítik a könyvet. Szó esik A királynő c. filmről és A királynő olvas c. könyvről is, amiket nem látott ill. olvasott. A király beszédét – ami apjáról szól - viszont megnézte és összességében tetszett neki.
Az életrajz boncolgatja a királynő kapcsolatát miniszterelnökeivel és Fülöp herceg nehéz helyzetét is, hisz nem lehet könnyű 60 éve egy ilyen nő árnyékában élni.

Meg kellett próbálnom úgy támogatni a királynőt, hogy ne legyek útban. Nehezen találtam olyasmit, aminek haszna lehetett.

Persze nem maradnak ki történelmi eseményekés a királyi család botrányai sem. Diana hercegnő is szerepet kap természetesen, szerintem meglehetősen negatívan festi le, feltűnő viszont, h Erzsébetnek nem sok hibája van, teljesen emberi képet kapunk róla, de a két nő, egymás mellett 1-1 fejezetben, elég fekete-fehéren megrajzoltnak tűnik. Számomra kicsit ellentmondásos volt a néhai walesi hercegnő ábrázolása a könyvben: szinte csak negatívumokat olvashatunk róla, ennek ellenére emlékszünk a halálakor megnyilvánuló szimpátia és szeretethullámra világszerte, amit itt sem tagadnak…


Ami nagyon tetszett, h rengeteg a királynőhöz közel álló személy szólal meg, de nem terjengősen, hanem egy-egy témában idéz tőlük a szerző, általában csak pár szót, amik hitelessé teszik az adatokat történéseket – ez számomra nagyon aprólékos munkára utal, amit 75 oldalnyi hivatkozás is bizonyít a könyvben idézett mondatokra, eseményekre. Mindenképpen egy olyan könyvről van szó, amivel elégedett lehet a királynő, mármint rá nézve szerintem minden hízelgő – hogy mi mennyire igaz, az más kérdés - de koránt sincs szó „fényezésről”.
Nem maradt hiányérzetem elolvasva a vaskos kötetet: megismerjük az anyát, a nagymamát, a feleséget, a barátot, a szenvedélyes lótenyésztőt és lovast, az uralkodót, a Nemzetközösség fejét, aki jelenleg is a lakosság 80%-nak kitartó támogatását élvezi.
Mondják, egy erős uralkodó legyen vagy fiatal és szép, vagy öreg és tiszteletre méltó – a királynőnek hosszú uralkodása során sikerült megvalósítania mindkettőt.
Kis kritika, h a szerző és így a könyv is nagyon amerikai. A legszembetűnőbb abban volt ez, h kizárólag az amerikai elnököket tartotta számon, de azokat alaposan: kivel, mikor, hol, milyen körülmények között találkozott a királynő, mit kapott és mit ajándékozott stb.
Sally Bedell Smithnek 2000-ben már megjelent egy könyve Dianáról, korábban pedig John és Jacqueline Kennedyről ill. Bill és Hillary Clintonról is, tapasztalt életrajz íróról van szó tehát.

2013. október 20., vasárnap

Katie Kacvinsky: Dylan & Gray

Dylan a lány, Gray a fiú, ez nem annyira egyértelmű, ezért tisztázzuk előre;). 17-18 évesek, a nyári szünetben találkoznak, a csaj megy oda a sráchoz, akinek egyáltalán nem tetszik, de mivel levakarhatatlan együtt lógnak egy kicsit, majd másnap újra felbukkan a fura energiabomba Dylan. Lassan megakad rajta Gray szeme, és mikor visszagondol azokra a lányokra, akik eddig tetszettek neki, nem is érti magát. Dylan normális, hús-vér lány, nem modell alkat, nem igéző szépség, de állandóan pörög az agya, be nem áll a szája és van valami olyan sármja, ami miatt nem lehet ellenállni neki. Mikor a lány eltűnik pár napra, Gray sok mindenre rádöbben:hiányzik neki a bohókás, csupa élet Dylan, a hiánya adja egyértelműen tudtára, mit érez iránta.


Ahogy jobban megismerik egymást és ezáltal mi is őket, kiderül miért olyan zárkózott Gray és a lány pozitív, életigenlő életszemléletéről is többet megtudunk. Dylan meggyógyítja Grayt, végre újra beszél a családjával, elhatározzák, h családterápiával fogják feldolgozni a történteket, elfogadja a visszautasított ösztöndíját és folytatja a baseballt, újra szóba áll az egykori legjobb barátjával, mindezt a lánynak hála, de a közös idejük gyorsan pereg, hisz Dylan csak a szünidőre érkezett. Közben persze menthetetlenül egymásba szeretnek, de mivel ez nem egy rózsaszín lányregény el kell válniuk. Gray magával akarja csábítani a lányt Új-Mexikóba, ahova egyetemre fog járni, de a karakán Dylan, bár nem titkolja, h szerelmes, mégsem akarja feladni a vágyait, a célját, önmagát, a fiúért és az ő vágyaiért, egész eddig arra várt, h maga dönthessen a sorsáról, azt tegye, amit ő akar. Gray meg akarja osztani vele az életét, a jövőjét, de pont ez a baj, h ez a fiú élete, jövője, álma, célja, nem Dylané.
A külön töltött idő kínkeservesen telik mindkettőjüknek, majd a regény végére újra visszatalálnak egymáshoz, de hogy mennyi időre és hogy hogyan folytatódik a történetük, picit nyitott marad.
Bár ez is egy első szerelem története, mégsem éreztem tini könyvnek és főleg nem tiniknek valónak. Tele van nagyon nagy igazságokkal, érzelmekről, szépségről, de nem szájbarágósan, hanem remekül beleszőve a történetbe. Egy újabb jó példa a történet arra, h ha az ember mindenkit csak a külseje által ítél meg, nem veszi a fáradtságot, h legalább egy kicsit megismerje, értékes ismeretségeket, életre szóló barátságokat vagy épp a nagy szerelmet hagyja kisiklani a kezei közül. Ennek elfelejtésére szerintem egyre többen és egyre többször vagyunk hajlamosak:S.
Ami még érdekessé tette az elbeszélést, h az amerikai írónő két perspektívából mesél, ezt azzal indokolta, h úgy érzi, egy kicsit mindkét szereplő tulajdonságait magán viseli és valóban jól is hozza E/1-ben a két teljesen különböző fiatal „én”-jét.
Egy kimondottan kellemes olvasmány, nagy érzelmekkel, szimpatikus szereplőkkel, sok kalandozással és bolondozással, tetszett. 


2013. október 16., szerda

Oravecz Nóra: Tejszínhab nélkül

Az Atemschaukel után kimondottan vágytam valami könnyen emészthetőre, hát megkaptam;). Mivel minden téren eléggé csak az engem érdeklő témákban olvasok, informálódok, kb. 3 héttel ezelőttig teljesen lemaradtam az „Oravecz Nóra jelenségről”, azóta viszont hol itt, hol ott bukkan fel a neve és most már szerettem volna saját magam véleményt alkotni a sok istenítő és gyalázó között.

 Mivel nem voltam felkészülve, az sem volt világos, pontosan mibe is vágom a fejszém ezzel a kis füzettel, vártam volna a cselekményt, de az nem jött, helyette mindig oda lyukadt ki, h egyedül is mennyire jó, sőőőőőőt, sokkal jobb és egyáltalán, a szingli élet a legjobb, ami történhet az ember lányával. Bizonyos mondatait arcpirítónak éreztem, bár kétségtelenül helyenként meg nagyon is fejen találta a szöget szerintem is. De hát persze h ráillik az emberre ez-az, de nem feltétlenül azért, mert épp feltalálja a spanyolviaszt, hanem mert előszeretettel nyúl közhelyekhez .

Lehet, hogy azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki üldözési mániával társuló beteges vonzalmat tud produkálni, majd huzamosabb időn át táplálni egy olyan pasi iránt, aki meg sem érdemli azt. 

Ami pl. kiverte nálam a biztosítékot, h arra „bíztat” szerezz valakit az év „leggusztustalanabb- „, ill. „egyetlenegy utálatos” napjára, Valentin-napra, csak, h tartsd a látszatot – mi van? Hány éves ez a csaj, 14? (nem vagyok oda ezért a napért, de ilyen megvilágításban még nem láttam és nem is akarom…)
Ami kicsit zavar, h ahogy nézem, igazi „megmondó emberré” vált a csaj időközben, ’veszélyes ’ lehet, ha valaki kezdi elhinni magáról, h ő aztán mindig, mindenben meg tudja mondani mindenkinek a tutit.
Egyébként meg tele van ez a dolog ellentmondásokkal:szerintem sokunknak vannak ilyen szintű gondolatai (nem egetrengetően mélyek és újak, de nem is teljesen hülyeségek), ehhez nem kell se pszichiáternek, se semminek lenni. A különbség abban áll, h a túlnyomó többségnek nem jutna eszébe ezeket az inkább egyszerű igazságokat kiadni és könyvnek hívni, de az is igaz, h ő felfedezte, h ezt meg lehet tenni és tessék: siker lett, ez meg nyilván őt igazolja.
A kereslet persze legitimálja a kínálatot (bizonyos fokig) és annak légjogosultságát, de a minőségét nem, vagyis attól, h sokan hypolnak valamit, még nem lesz jó:). Legjobban talán akkor hidaltam még le, mikor megláttam, h velős idézeteit már párnára nyomtatva, vagy akár mobiltokként is megkaphatom:S. Bár az is hozzátartozik a dologhoz, h valószínűleg nem én vagyok a célcsoport számára, semmilyen szempontból, de úgy tűnik nagyon is rátalált a célcsoportjára, vagy azok rá, szóval megtalálták egymást. Én meg kíváncsian várom, hova fejlődik majd ez az egész:).

2013. október 13., vasárnap

Herta Müller: Atemschaukel

Mivel a várólistámon volt a könyv, már régóta tervben volt. Leginkább az tartott azonban vissza, h nem tudtam, nem lesz-e túl „nehéz” olvasmány, magával tud-e vinni, vele tudok-e tartani? De hát most már bele „kellett” kezdenem, h végre megtudjam mindezt.
Egy újabb könyv a koncentrációs táborokról, csak hogy most fordítva. 1945-ben ugyanis Sztálin nevében minden Romániában élő németet a Szovjetunióba küldtek, h újjáépítsék a háborúban elpusztított részeket.


A 17 éves Leo monológja a regény, aki a Bánságból Hermannstadtból (magyarul Nagyszeben) kerül a táborba és immáron békeidőben tölt ott 5 évet, 60 000 másik, hozzá hasonló német nemzetiségű románnal. A fiú eleinte nem éli meg tragikusan a történteket, sőt még örül is, h elkerül a kisvárosból, homoerotikus kalandjai színhelyéről. A lágerben megismeri az éhséget és az éhségangyalát, vele hadakozik ideje nagy részében, hisz az csapdákat állít neki és a többi táborlakónak. Megtanul szenet lapátolni, koldulni együtt élni a tetvekkel és bármilyen disszonáns már maga a szó is, megismeri a lágerboldogságot is. Mikor 5 év múltán visszakerül a családjához, bár náluk lakik, mégis „megszakad” a kapcsolatuk, úgy érzi, mintha kicserélték volna. A történtek után az élete már soha nem kerül vissza a „rendes kerékvágásba”, bár megházasodik és a fővárosba költözik, végül elhagyja a feleségét és az országot is.
Nekem időnként nehezemre esett követni, németül olvastam, de időnként fel kellett lapoznom a magyar szöveget is, hogy akkor most miről is van szó pontosan, de azt kell mondjam nem lettem okosabb. Mert Herta Müller nagyon különlegesen ír. Nem összefüggő történeteket, hanem inkább benyomásokat, kollázsszerűen fűz össze képeket, gondolatokat. Egy példa erre és a „magyarázat” a címre:
Mindjárt összeroppanok, édes szájpadlásomon megdagad az ínycsap. Az éhségangyal pedig egészen belebújik a számba, és ott megkapaszkodik az ínyvitorlán. Az ínyvitorla a mérlege. Magára ölti a szememet, a szívlapát imbolyogni kezd, a szén szétfolyik. Az éhségangyal állára illeszti az arcomat. Hintáztatja a lélegzetemet. A lélegzethinta delírium, de még milyen.
A végére azt kellett megállapítanom, h nem hiába tartottam a könyvtől. Bár érdekes volt és a történelem egy eddig általam kevésbé ismert szeletéről olvashattam, pont a nagyon egyedi írásmód miatt éreztem nehéz olvasmánynak, mindkét nyelven. Magyarul egyébként Lélegzethinta címmel jelent meg, vagyis az eredeti cím szó szerint került lefordításra, ahogy nagyrészt a regény is, pont azért, mert ezt a fajta írásmódot szinte nem is lehet másként.
A Nobel-díjas írónő regényét a kritika némileg megosztva fogadta, hisz neki nem voltak láger élményei, így többen „másodkézből kapott lágerélmény”-nek titulálták. A történet alanya egy, a falujából származó költő, Oskar Pastior volt, akivel 2001-ben kezdtek beszélgetni és lassan kialakult az elképzelés, h emlékeiből közösen fognak könyvet írni. Mikor a férfi 2006-ban hirtelen meghalt, már 4 füzetet írt tele Müller az emlékekkel. 1 év múlva tudta csak elkezdeni a munkát, ami aztán 2009-ben jelent meg.
Bár lágerélményei valóban nem voltak, azért az írónőnek sem volt könnyű élete német kisebbségiként Romániában. A Bánságban született, majd Temesváron járt egyetemre, tanulmányai befejezése után fordítóként dolgozott. Innen elbocsátották, amikor megtagadta, hogy rendőrségi besúgó legyen és ezt követően a Securitate zaklatásainak volt kitéve. 1987 óta Berlinben él, de eleinte még itt is kapott fenyegetéseket.

2013. október 9., szerda

Kerstin Hohlfeld: Herbsttagebuch

Nem rég olvastam a szerzőtől egy könyvet, ami nagyon tetszett, így mindenképpen el akartam olvasni ezt is. A címe döntött a mikorról (Őszi napló), de alaposam meglepődtem, mikor az első oldalon újra Rosával, Bastival, Vickivel és Lilával „találkoztam”, szóval a Glückskekssommer folytatódik ebben a könyvben, mivel az nagyon tetszett, egyáltalán nem bántam.


Nagyon jól szövi a szerző a történetet, pár oldalaként újabb szálat csempész bele. Alapvetően két történet fut egymással párhuzamosan: előkerül ugyanis a már az első könyvben megismert Augusta von Liensen 100 évvel ezelőtt írt naplója és bár kurrent írással van írva, ezt az akadályt gyorsan legyőzi Rosa kíváncsisága és kezdi kibogozni a történetet. Persze a még mindig energiabomba Rosa életében sincs hiány eseményekben, bár úgy tűnt mind a magánéletében, mind a munkájában jó helyen van, megtalálta, akire/amire vágyik, hamar új kihívásokkal szembesül. Egyrészről kapcsolata az első könyvben megismert Bastival, bár jól alakul, de alig jut idejük egymásra és a lánynak szembesülnie kell azzal, a barátja bizonyos dolgokat „elfelejtett vele közölni”. Így mikor a jóképű és híres rendező felbukkan az életében, elég könnyen elcsavarja a fejét, ráadásul még egy komoly színházi munkával is megbízza: Rosa lesz a kosztümtervezője egy nagyszabású berlini musicalnek. Egy csapásra belekerül a színházi forgatagba, beszippantja ez a világ, az élete pillanatok alatt megváltozik. Intrikák és csalódások váltják egymást és persze, ahogy a szálakat szövi a szerző, hamar kiderül mindenki számára, h nem csinált jó vásárt Leoval a lány. A végén a 100 évvel ezelőtti szálak és a jelenkor történései összefolynak és kiderül, h Rosa életében a színház csak egy kis kirándulás marad és egy kaland Leoval, rájön,hol van a helye és ki mellett.
Maga a történet megint tetszett, sok minden történt, de ezt a sok mindent nem éreztem túl soknak, végig lekötött és szórakoztató volt. A főhősnőt viszont időnként idegesítőnek találtam, főleg, mert a 2. részre tipikusan olyan lány lett, aki mindent megkap mind a magánéletében, mind a munkájában és ezt ki is használja. Átgázol az állítólag számára fontos embereken, majd mikor az érdeke úgy kívánja, újra visszamegy hozzájuk, ők meg simán be is fogadják újra és máris ott a happy end, ami számomra nem az, mert kétlem, h az ilyesmi a való életben működik. Szóval számomra egy abszolút szimpatikus karakterből lett a végére egy unszimpatikus, bár nem ez volt a cél valószínűleg, de nekem túl sok volt a „cukiság” leple alatt:) elkövetett szemétségekből.

2013. október 6., vasárnap

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Még gyerekként színházban láttam és persze nagyon tetszett, szóval pár éve kicsit nosztalgiából vettem meg a könyvet és idén felkerült a várólistámra.
Noszthy Ferenc huszárhadnagy vidám, könnyelmű, jó vívó, táncos, nagy kártyás, jóképű…Nagy adósságokba keveredik azonban, apját, az országgyűlési képviselőt ezért hívja el Trencsénbe, a kalamajka végül nem torkollik tragédiába, de meg kell válnia egyenruhájától. Húga, Vilma itt talál kérőre a jómódú Kopereczky személyében, akit aztán az após főispánnak nevez ki – akkor sem volt másként, ismerősök, család, összeköttetések:S.


Az első 100 oldalon Tóth Mari fel sem bukkan és a Noszty fiú is inkább csak epizódszereplő, érdekes epizódokból, szórakoztató kisebb történetekből építkezik a regény. Majdnem 200 oldal telik el, mire a szó arra a bizonyos esetre terelődik. Mari családja gazdag, a lányra 1 milliós örökség vár, ezért aztán minden udvarlónál gyanakszik, h csak a pénze miatt érdekli, persze ez a helyzet a Noszty fiúval is, de kijátsszák a lányt Feri nagynénjének segítségével, a rafinált Máli néni jó kis haditervet eszel ki a lány meghódítására. Az immár szolgabíró Noszty eljátssza a hősszerelmest és közben tényleg belehabarodik a lányba. Megy is minden, mint a karikacsapás, mígnem a sors közbeszól és Tóth úr megtudja Feri viselt dolgait, ezután már hallani sem akar arról, h hozzáadja a lányát, Feri kompromittálja a lányt, h ezzel elkerülhetetlen legyen az esküvő, mindenki hajlana is erre ezután, kivéve az apát, aki átlát a csirkefogón.
Lássuk csak sorba. Eddig ugye tönkre ment a leány becsületet, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkre teszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump s mikor semmije sincs, szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltűnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse.
Nagyon meglepő fordulatot hozott az éleslátó és előrelátó apa, aki nem áll be a sorba, nem érdekli, ki mit mond, mi lenne a szokás, a lánya érdekeit nézi kizárólag és a végén még egy csavarral sikerül is meglepnie a családját, a falut és az olvasót is. Hiába lenne a házasság ideális, hisz Feri oldalán áll a társadalmi rang, Tóthékén a pénz s az egyiknek szüksége van a másikra – legalábbis a közvélekedés szerint – Tóth úr másként gondolja, nincs happy end és ez kimondottan jót tesz a történetnek szerintem.
Megint azt állapítottam meg, mint már régebben is többször: maga a cselekmény nem hat porosan, legalábbis mindenképpen szórakoztató és tetszett, de sokszor terjengősen van megírva, amihez ma már nem annyira van hozzászokva az ember, felgyorsult világunkban már nincs helye „felesleges „ cirádának, leírásoknak, mellékes történeteknek, ezek hiánya viszont nyilván csökkenti az irodalmi értéket is általában.
A regény 1908-ban jelent meg, az alapötletet egy hírlapi szenzáció adta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt.
1938-ban készült belőle először film Szörényi Évával és Jávor Pállal, majd 1960-ban újra filmre vitték, ezúttal Petényi Ilonával és Mécs Károllyal.
A regény kötelező olvasmány is, szerintem a jobbak közül való kötelező;).

2013. október 1., kedd

Emma Sternberg: Die Breznkönigin

Fanny családjával egy bajor kis faluban él, a nagymamája egy vendéglőt vezet, ő besegít neki.
A szerző elénk varázsolja a bajor tájat, a hétköznapokat, az ízes beszédet, az ételeket a fehérkolbásztól a csülökig, persze az édes mustár és a sör sem marad ki:).


Majd hirtelen felbukkan egy berlini yuppie, Quirin, aki teljesen beájul a kis bajor vendéglőtől és főleg a kajáktól. Fél év alatt felépíti a Minghartingerstube mását Berlinben, egy mozambiki szakácsot kiképeztet Fanny nagymamájával, a lányt pedig megteszi a bajor vendéglő üzletvezetőjévé. Beindul a Wirsthaus és rögtön népszerű lesz, bepillantunk a hétköznapokba. Majd pár hónap múlva kapcsolódunk vissza a történetbe, mikor a lány már együtt van Tinoval, aki vendég volt és akibe első látásra beleszeretett. Turbulens hónapok állnak mögöttük, Fanny élvezi a bulikat, a piát, a programokat, a sok és sokféle embert, akiket megismer. Igazából azért érződik, h bár élvezi ezt a sok újdonságot, de mégsem az ő világa ez. Ráadásul lassan véget ér az újdonság varázsa, vagyis kezd kimenni a divatból az autentikus bajor kisvendéglő, ami újabb bonyodalmakhoz vezet és felszínre hozza néhány ember valódi énjét, miközben a lány elkezd újra az otthon egyszerűségére vágyni és észre veszi, h valami nincs rendben vele és az álom pasival.
Az egészséges, legjobb értelemben vett józan paraszti vitalitást és talpraesettséget, amivel Fannyt megáldotta helyenként nagyon sikerülten állítja szembe a berlini sznob, előkelő miliővel. Éles kontrasztot rajzol a nagyvárosi élet, életmód és értékek ill. a vidéki élet közé, ezzel az olvasót is elméláztatásra készteti, melyik is az ő világa. Ugyanakkor nem akar több lenni, mint ami: egy szórakoztató, kedves, jó humorral megírt történet, ami helyenként túlmutat önmagán.
Egy kicsit inverze a könyv a Schleich di!-nek, itt egy bajor lány találja magát hirtelen Berlinben, a két szívemnek kedves német régió és kultúra, pláne nyelv „csap össze” tehát újra:).
Olyan könyv, amit nagyon jó olvasni, van benne valami kellemes meghittség, tetszett nagyon, rég nem olvastam ilyesmit, könnyed, szórakoztató, kikapcsolt, de nem azon a lapos és köznapi módon, h már 5 oldal után tudod, mi fog történni…