Poppy J. Anderson: Geheimzutat Liebe (Taste of Love 1.)

Mivel ez ilyen kicsit gasztronómiai témájú sorozat, már régóta a radaromon volt és amikor láttam, h a spotify-n mind az 5 rész fent van, tervbe is került.

A menő bostoni séf és étterem tulajdonos Andrew már alig lehetne sikeresebb, mégsem boldog, kezd a kiégés határára kerülni, ráadásul még mindig nem tudta feldolgozni, h a családja hátat fordított neki, mert nem folytatta a tradíciót és lett ügyvéd. Hirtelen ötlettől vezérelve hagy ott csapot-papot, h a telefonját kikapcsolva kicsit kiszellőztesse a fejét. Nem jut viszont messzire, csak Mainig, ahol kisebb balesetbe keveredik a heves természetű Brookkal, aki nagy hatást tesz rá. A nő ráadásul újságíró létére fantasztikusan főz, ezzel leveszi a lábáról az inkognitóját őrző pasit a kis családi panziójukban. Innentől kezdve nem nehéz kitalálni, mibe torkollik a történet… A szerző tesz bele még néhány csavart, de ezeknél igazából sokkal inkább tetszettek a gasztros részek, a kis receptek vagy receptötletek. Nem vitte túlzásba ezt egyébként, nem egy szakácskönyvet kell elképzelni, pont még élvezhető volt, minden szempontból. Kíváncsian várom a többi részt, hamarosan sorra kerülnek azok is.

Karin Engel: Die Kaffeeprinzessin

Újabb könyv a várólistámról.
Nagyobb lélegzetű, „régimódi” regény, amiben első körben meg kell ismerni egy csomó szereplőt, de ha ez megvan, beindul a történet. Brémában vagyunk, a 20. század elején, ahol első látásra szerelembe esik a kávébirodalom örököse, Heinrich Andreesen két színész gyönyörű, de kissé hűvös és önfejű lányával, Felicitasszal.

Minden bonyodalom nélkül össze is házasodnak, ezzel a lány feladja a színészetről dédelgetett álmait és anyósa irányítása alatt kezd beletanulni új, reprezentatív feladataiba. Felicitas azonban sokkal több, mint azt sokan gondolták róla, nem elég neki a feleség- és anyaszerep, vannak saját álmai és céljai és ezek megvalósításába bele is fog, annak ellenére, h ezt nem nézi mindenki jó szemmel. Aztán jön az I. világháború, kezd átalakulni a világ és amikor 4 gyermekével egyedül marad, az egyre karakánabbá váló nő felveszi a kesztyűt, sikerrel. Legnagyobb támasza végig anyósa, az egykor hűvös, szigorú nő sokat változik és a két nő között igazi véd- és dacszövetség alakul ki. Sok-sok küzdelem, intrika, csalódás és siker után Felicitas révbe ér, régen dédelgetett álmát végül megvalósítja. Közben az üzleti életben is sikeres tud lenni és maradni és még a szerelem is rátalál. Az egyedüli szerep, ami igazi vívódást jelentett számára, az anyaság, ebben nem teljesített maradéktalanul jól, valószínűleg az ő sikereinek ára ez volt.
Tetszett a regény, a szereplők, talán amit picit furcsálltam, h van elég sok mellékszereplő, akik bár több alkalommal is felbukkannak, de a történetük nincs igazán kidolgozva, így viszont keveset tesznek hozzá a fő szálhoz. A befejezés is kicsit kurta, furcsa volt, most látom, h van a történetnek egy folytatása is, talán ezért.

Kira Gembri: Wir beide in Schwarz-Weiß

Nagyon régen vártam már ennyire, h a végére jussak egy könyvnek. Reálisan nézve biztosan olvastam már ennél rosszabbat, mind a nyelvezetet, mind a sztorit tekintve, de valahogy az egész - és főleg a két főszereplő - olyan allergiás reakciót váltott ki belőlem, h komolyan fontolgattam, h abbahagyom, de végül csak végigküzdöttem magam rajta.

A történet két fiatal, a művészpalánta, félig japán lány Kris és a sunnyboy, kávézóban dolgozó Alex története. A srác munkahelyén ismerkednek meg, mindenféle romantikus körítés nélkül és onnantól kezdve eleinte véletlenül keresztezik egymást az útjaik, majd gyorsan egymás életének részei lesznek. Lassan kiderült, h mindkettőjük múltjában sok sötét folt van, sőt Alexnek a jelenében is akad néhány és őszintén szólva már csak ezért is nehezemre esett elképzelni, h ebből hosszú távon happy end legyen. Rövid távon persze az lett.
Nem tudok többet írni róla, igazából az egyik legfurcsább olvasmányom volt az utóbbi pár évben. Nem gagyi, nem igénytelen vagy bugyuta, de nagyon nem talált el, örülök, h végre befejeztem.

Marlo Morgen: Traumfänger

Egy 50-es éveiben járó amerikai doktornő, akinek a gyerekei már felnőttek, belevág egy nagy kalandba és Ausztráliába kezd dolgozni. Beleszeret az országba a sok-sok furcsaság ellenére, vagy talán pont ezért. Feltűnik neki, h alig-alig látni bárhol is ausztrál őslakosokat, bárkivel is akar erről beszélni, mindenki „leszólja” őket, olyan könyveket ajánlanak neki, amikben az alacsonyabb rendűségüket hangsúlyozzák.

Végül a nő mégis belekezd egy programba, ahol főleg félvérek vesznek részt, Ausztráliában nem szokás a szúnyogháló, pedig a sok-sok rovar, hüllő miatt nem ártana, állapítja meg, így egy ilyen hálókat gyártó és forgalmazó kis vállalkozást csinál. Azok a félig őslakosok, akik vele együtt dolgoznak, szorgalmasan és teljesen normálisan élnek. Szokatlan kezdeményezésének híre megy és meghívják egy aboriginal őslakos törzshöz, ami hatalmas megtiszteltetés. Azonban minden másképp alakul, ahogy eredetileg képzelte…több hónapos vándorlásba kezd a törzzsel, mert azok azt mondják, meghallották a nő segélykiálltását:O. Ez egy elképzelhetetlenül nagy megtiszteltetés, h 3 hónapig részt vehet egy rituális vándorláson a hatalmas kontinens szinte érintetlen és kietlen, lakatlan belsejében. Ehhez a szerzőnek jó párszor le kell győzni saját magát és nagy (lelki és fizikai) erőről kell tanúbizonyságot adnia, de az átéltek hatására egy spirituális változáson megy át és átértékeli az életét.
Bár néha nekem túl spirituális volt a könyv, amit nem mindig tudtam igazán követni, ennek ellenére összességében tetszett, mert sok érdekesség és újdonság volt benne számomra ezzel a misztikus néppel kapcsolatban. Például, h bár minden gyereknek adnak nevet a születésekor, de mivel mindenki fejlődik, a név is többször változik, magában hordozza a különleges képességeket, tehetséget és akár a közösségben elfoglalt helyét is az egyes embereknek. Megkapó volt számomra az imádságbeli különbség, a mi kultúránkban mi beszélünk istenhez, az ausztrál őslakosok viszont hallgatnak és arra várnak, h megszólíttassanak, hisz aki mindig beszél, nem hallja az isten(ség) hangját. Brutális véleményt fogalmaznak meg a mai „modern” emberiségről és ha belegondol az ember, szerintem nagyon-nagyon sok igazság van ebben.:

Ők is ismerik az igazságot, de az egy vastag réteg alá van temetve, ami kényelmességből, materializmusból, bizonytalanságból és félelemből áll. Továbbá van náluk még valami, amit cukormáznak neveznek. Ez a cukormáz azt szimbolizálja, h életük szinte minden percét elpazarolják dolgokra, amik felületesek, mesterkéltek, szórakoztatóak és kellemes ízűek vagy kinézetűek. Saját lényük fejlődésére/fejlesztésre csak néhány másodpercük marad.

A könyv meglepetésemre magyarul is megjelent Vidd hírét az Igazaknak címmel.

Katrin Koppold: Hoffnung auf Kirschblüten

A legkisebb lány, Mia története a 4. kötet. Egy autóbaleset után lábadozik és nem csak a fizikai sérüléseivel kell megküzdenie, hanem főleg a lelkiekkel. A barátja vezette az autót, Rik, az első férfi az életében, aki jelentette neki valamit, akivel igazi kapcsolata volt, de sokáig homályban marad, mi is történt közöttük és a balesetben a fiúval.

Mia Párizsba megy felejteni, az egyik nővére barátnőjéhez, ott megismerkedik Noah-val, akivel szépen lassan kezd alakulni valami közöttük. Pont amikor úgy tűnik, boldogok lehetnének együtt felbukkan Rik, aki mindent újra akar kezdeni és más egyéb bonyodalmak is nehezítik a kapcsolatukat. A lány hirtelen 2 férfi között vívódik, legalábbis ezt érzi, de olvasóként elég egyértelmű volt a döntése.
Ez a rész és a főszereplője újra nem tetszett annyira, végig nagyon kívülállónak éreztem magam, nem tudott „berántani” a történetbe. Mia is nekem egy szenvelgő, elkényeztetett kislány/díva maradt, aki nem tudott megnyerni magának.
Ami jó volt, h az előző részekben megismert nővérek életét is picit tovább követhetjük ebben a részben is. Az egész sorozatra igaz, h bár egyik könyv főszereplői sem voltak a lányok szülei, mégis sokat megtudunk róluk végig, közben elválnak, új partnert találnak, végigkísérik a történetet. Ez tetszett, h az egész családot megismerjük és tovább követjük valamennyire mind a 4 nővér életét és egyáltalán a lányok egymáshoz való viszonyát, a köztük lévő családi dinamikát. Összességében viszont többet vártam ettől a sorozattól, ami Németországban nagy közönség kedvenc és nagyon jó értékeléseket kapott.

Julie Caplin: Das kleine Hotel auf Island

Akkor folytassuk a gondolatban utazást – ezúttal a spotifyn, hangoskönyv formájában - más egyelőre nem nagyon marad.
Lucy, a főszereplőnőnk sikeres a munkájában, egy nagy manchesteri hotel manager helyettese, amikor történik valami, amiért elbocsátják. Onnantól kezdve nehéz munkát találnia, akármilyen jó is. A sötét titokra azonban – az olvasók/hallgatók számára – sokáig nem derül fény.

Boldog és hálás, amikor egy izlandi pici hotelbe kerül managerként 2 hónapos próbaidővel. Lucy jó a munkájában, ezt gyorsan be is bizonyítja, szeretik az alkalmazottai is, akikkel már-már baráti kapcsolatban kerül, közben a szabadnapjait gyakran tölti Alexszel, aki szintén a hotelben dolgozik, együtt fedezik fel a szigetország csodáit. Bár kettőjük között egyértelműen forr a levegő, mégis, Lucy úgy érzi, nem lenne helyes belemenni egy afférba, vagy kapcsolatba vele, elvégre a beosztottja. Amit a nő nem is sejt: Alex egyáltalán nem az, mint akinek mondja magát. Lassan mindkettőjük titkára fény derül, ami persze okoz némi bonyodalmat, de a happy endet természetesen nem akadályozza meg.
Ez a 2. (hangos)könyv, amit Caplintől meghallgattam, ezek után úgy gondolom, h nagyjából minden regényét ugyanarra a kaptafára húzza rá: külföld, kalamajkák, szerelem, happy end. Nem egy bonyolult recept, na meg nem is túl eredeti, de a szerethető tálalás és – nekem – az adott helyről némi infó egy kellemes kiruccanássá tette a könyvet, ha nagy izgalmakat nem is tartogatott.