Janne Mommsen: Das Inselweihnachtswunder

A karácsonyi készülődés hajrájában hallgattam ezt a könyvet, ami aztán az egyik legjobban tetsző hangulatba hozó karácsony előtti hallgatmányom lett:).

A 30-as Carola evangélikus lelkész egy kis fríz szigeten, hivatása ellenére pont a karácsonyt nem szereti, legszívesebben pont ekkor menne szabadságra, ami kizárt. Ellenérzései leginkább abból fakadnak, h bár mindenki eljön szenteste a tempolomba, együtt a közösség, de az istentisztelet után ő egyedül marad, magányosan ünnepel, ezért bár még csak most kezdődik az ádvent, már előre tart az ünnep csúcspontjától. Nagyon érdekesnek és elgondolkodtatónak találtam azt, h mindenki amolyan kortalan-nemtelen lényként tekint rá, mindenki jó szót, tőrődést vár tőle, de vele igazából senki nem foglalkozik. Carola viszont társa vágyik, akivel megoszthatja életét, Manhattan koktélt kever magának otthon, Michael Jacksonra táncol, erotikus irodalmat olvas, motorcsónakkal jár a szomszédos szigetekre istentiszteletet tartani – szóval komoly hivatása ellenére egy ízig-vérig modern nő és mindemellett szívvel-lélekkel lelkész is. Az ádventi készülődés állóvizét a nő életében egy fiatal, jóképű orgonista, Torin felbukkanása keveri fel, a faluéban pedig egy titokzatos adakozó, aki pontosan tudja, kinek mire van szüksége. Nagyon jó kis történet keveredik az egészből, amiben ízelítőt kapunk a kis sziget életéből, megismerjük egy picit a lakókat, tanui vagyunk egy karácsonyi „csodának” és a végén Carola minden álma teljesül. Szóval egy igazi, aranyos karácsonyi történet, örülök, h végül meghallgattam. A szerző - legnagyobb meglepetésemre - és a neve (valamint Amazonos fotója) ellenére férfi, ami a történet miatt is meglepett, ilyesmit általában nők szoktak írni szerintem.

Elli Stern: Eine Prise Weihnachtsglück

A 30-as újságíró, Miriam családi tragédiája miatt egyáltalán nem szereti és nem is ünnepli a karácsonyt, leginkább minden évben csak azt szeretné, h mielőbb elmúljon. Így aztán kapva-kap az alkalmon, amikor lehetősége nyílik pár nappal karácsony előtt munka ügyben New Yorkba utaznia és az ünnepeket is ott töltenie. Vincent frusztrált, mert úgy érzi, a családja nem érti meg az ambícióit, h ő mást szeretne, nem érdekli a családi vállakozás, ezért nem is akar velük karácsonyozni, helyette inkább New Yokrba repül egy barátjához.

Miriam és Vincent egymás mellé keverednek a gépen, megismerkednek, majd rögtön az első napjukon az óriási metropoliszban is egymásba botlanak…teljesen reális;). Gyorsan egy hullámhosszra kerülnek, élvezik egymás társaságát és az ünnepi pompába öltözött várost. A férfit derült égből villámcsapásként éri, h a nő ezek után hirtelen mindent ott hagyva visszamegy Németországba, de Miriamnak jó oka van erre. Apjának, aki gyerekkorában elhagyta őket és akivel 20 éve nem beszélt, már csak napjai vannak hátra és az a kívánsága, h találkozzanak. Ekkor derül ki, h a nőnek van egy 17 éves féltestvére, akivel mindenki meglepetésére gyorsan egymásra találnak és Miriamnak rá kell jönnie, h apja és annak „új” családja korántsem olyan démoni, mint amilyennek képzelte őket. A végére sikerül rendezni a régi sérelmeket, megbékélni és minden várakozás ellenére a nő végül még arra is képes, h őszintén élvezze az ünnepet frissen megtalált családja körében, pláne, h még Vincent is felbukkan. Egészen tetszett volna ez, ha nem lett volna a nagyon „németes” karót nyelt felolvasás, ami néhány szereplőből elég indokolatlanul csinált „nyárspolgárt”.

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak és olvasónak!

Nem időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan és könyörületesen élni - ez a karácsony igazi szelleme.

Calvin Coolidge

Mandy Baggot: Winterzauber in Mayfair

A szerzőnek nagyon sok könyve jelent meg, ezek jó része kimondottan karácsonyi, mégis csak most debütál nálam.

A jó családból származó, de a saját lábára álló, így anyagi gondokkal is küzdő tanárnő, Emily útjai az ádventi időszakban keresztezik egymást a híres, de lecsúszóban lévő Ray útjaival. Ráadásul kölcsönösen szükségük van egymásra, ez gyorsan egy csapattá kovácsolja őket. Mindketten sok sebet hordoznak a múltból és a jelen problémáival is küzdeniük kell, de szépen lassan a Stretton Parki általános iskola karácsonyi műsorára készülve megismerik egymást és nyitnak egymás felé. Ez már tényleg egy karácsonyi, hangulatba hozós kis olvasmány, cuki szereplőkkel, aranyos sztorival és Londonnal kulisszaként. Tetszett, h Baggot szerethető, esendő figurákat kreál, akikkel együtt lehet izgulni, örülni. Plusz pont jár azért, h nem csak a főszereplők „sikerültek” jól, hanem számos szórakoztató, egyedi mellékszereplőt is kreált, akik szerintem szintén hozzátettek a történethez. Bár van benne néhány meglepő és főleg hihetetlen „fordulat”, de összességében tetszett.

Claire Stihlé: Der Ort der verlorenen Herzen

Ez a könyv – számomra hangoskönyv – picit túlmutatott az előtte karácsonyi témában olvasottakon/hallgatottakon. Jóval többet akart ugyanis, mint egy kis rövidke – de annál nagyobb – szerelmi történet karácsonyi hangulatban.

Anouk élete nem úgy alakult, ahogy szerette volna, bár mindennél jobban vágyott családra, mégis egyedül, elszigetelten él. Mikor a titokzatos Antoine meginvitálja, h töltse a karácsonyt a szülei régi, felújított chalet-jában, bár vonakodva, de igent mond. Ott aztán kiderül, h 6 magányos ember gyűlik össze, akik mindannyian keresnek valamit. Bár nincsenek meggyőződve róla, h ezekkel az idegenekkel szeretnék tölteni a következő néhány napot, de az időjárás kiveszi a kezükből a választás lehetőségét, egy hatalmas hóvihar elvágja a kis chalet a külvilágtól, csak egymásra számíthatnak. Az együtt töltött idő és a közösen átéltek összekötik őket, erről szól tulajdonképpen a regény 2., rövidebb fele, amiből kiderül, hova fejlődtek ezek a barátságok, kapcsolatok. Többet vártam a kezdés után ettől a könyvtől, a fent leírtaknál jóval összetettebb a történet, de valahogy, talán pont ezzel nem bírt a szerző, bizonyos dolgok elsikkadnak, másokat elnagyol és a karácsonyi hangulat is hiányzik. A kevesebb itt szerintem több lehetett volna, ha csak 1-2 dologra koncentrál, jobban állhatott volna a regénynek.

Jennifer Wellen: Glühweinduft und Weihnachtsküsse

Ezt a rövidke történetet is Spotify-n hallgattam. A szétszórt Mona karácsony előtt egy nappal konstatálja, h nyakán az ünnepek, ráadásul ebben az évben ő látja vendégül a családját és még új könyve kéziratát is le kellene adnia.

Ajándékokat venni, bevásárolni a karácsonyi menühöz és még fenyőfát is is kell szereznie gyorsan. A stresszt még csak tovább növeli, h a számítógépe is beadja a kulcsot, ezzel veszélybe kerül a könyve és szerződése a kiadóval is. Szóval a kaotikus Mona élete a feje tetején, de végül persze minden jóra fordul, remek ajándékokat talál, a vacsora nagy siker lesz és a szerelő, aki a gépét veszi kezelésbe, megdobogtatja a szívét. Mindössze 2 napot felölelő, „hangulatba hozó”, mindenféle realitást nélkülöző kis olvasmány, vagyis jelen esetben hallgatmány:).

Robyn Carr: Winterträume in Virgin River

Ez a Virgin River sorozat 14. része a 19-ből, 2012-ben, szintén karácsony előtt olvastam belőle a Unter dem Weihnachtsbaum in Virgin River c. kisregényt és épp most néztem meg a Netflixen a 3. évadát a regényfolyamból készült sorozatnak. Kicsit azt vártam, h az innen jól ismert szereplők is visszaköszönnek majd ebben a regényben és végül így is lett. Továbbra is Jack old meg minden problémát Virgin Riverben és minden említésre méltó esemény is az ő bárjában zajlik. Mellette Mel, Preacher és Paige is állandó -mellék-szereplői ennek a regénynek is, ami tetszett, ahogy az is, h mivel a történet itt már sokkal előbbre jár, kis betekintést is kap az ember, h alakul a szereplők élete.

Ennek a résznek a főszereplői viszont nem a már jól ismert figurák. Becca ikerfivérével érkezik Virgin Riverbe, egy téli vadászatra, amivel eléggé meglepi Rich ex-tengerészgyalogos baráti körét és főleg volt pasiját, Denny-t. A fiatal szerelmesek kapcsolatának pár éve csúnya véget ért és még azóta sem sikerült egyiküknek sem lezárni magában ezt a kapcsolatot, annak ellenére sem, h a tanárnő Becca azóta már egy másik férfival él komoly kapcsolatban. A nő balesete, ami miatt meg kell műteni a lábát és legalább 10 napig nem utazhat haza és nem nagyon tud mozogni, összehozza az egykori párt és Denny mindent megtesz azért, h jóvá tegye egykori hibáit. Az újbóli egymásra találás nem is várat magára sokáig, a dillemmát inkább az jelenti, hogyan tovább, hisz a nagyvárosi Becca eleinte nem nagyon tudja elképzelni az életét a kis vidéki Virgin Riverben, de minden egyes ott töltött nap, minden egyes megismert lakos változtat a véleményén. Elvileg ez is egy karácsonyi olvasmány, gyakorlatban a sok hó ellenére, ez sem igazán hozta nekem az ünnepi, készülődős, ráhangolódást, szóval továbbra is várok még az idei első, igazi karácsonyi regényre.

Várólista 2022

Idén már 12. éve, hogy Lobó meghirdeti a várólista csökkentést, ezúttal is vele tartok. Eddig minden évben sikeresen teljesítettem a kihívást, aminek 2022-ben ezekkel a könyvekkel vágok neki:

Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon

Arno Strobel: Offline

Bächer Iván: Névsorolvasó

Catherine Tarley: Die Plantage

Charles Martin: Hosszú az út

Donna Douglas: Die Nightingale Schwestern

J.S. Margot: Mazel Tov

John Steinbeck: A kék öböl

Julie Leuze: Der Duft von Hibiskus

Lesley Pearse: Wenn Tausend Sterne fallen

Máté Ferenc: Ein Weinberg in der Toskana

Mindszenty József: Emlékirataim

Ellen McCoy: Verliebt und zugeschneit – Alaska wider Willen 2.

Valamiért azt gondoltam, h az 1. részben megismert Liv és Matt életét követhetjük nyomon a 2. részben – na, nem mintha annyira a szívemhez nőttek volna – de nem erről van szó. Bár ők is felbukkannak mellékszereplőként, de ezúttal az 1. részben megismert Tom áll az események középpontjában.

Kiderül, h van egy kislánya, akit egyedül nevel és ő az oka annak is, h bár azonnal vonzalmat érez az ünnepekre Alaszkába menekülő kaliforniai Sarah iránt, el akarja nyomni az érzéseit iránta, mert úgy gondolja, hosszú távon nem lehet semmi ebből. A két fél hosszasan győzködi egymást, hol arról, h van jövőjük, hol arról, h nincs, miközben mindenki számára nyilvánvaló, h a happy end ezáltal maximum késik, de nem marad el. Szerencsére ezt a részt már mások olvasták, ők nem voltak annyira karót nyeltek, de ez is az a kategória volt, h kimondottan örültem, h vége:).

Ellen McCoy: Unsäglich verliebt – Alaska wider Willen

Igazából a 2. része miatt kezdtem el hallgatni ezt, mert az karácsonyi. Liv sikeres vállalati tanácsadó, épp az előléptetését várja, amikor a főnöke még egy utolsó feladattal bízza meg, a zsírosabb állás előtt: vegye górcső alá unokaöccse faüzemét a jeges Alaszkában.

A karrierista nőnek persze ez a legkevésbé sem tetszik, de lenyeli a békát és mielőbb szeretné maga mögött hagyni ezt a pitiáner feladatot. Lelkesedése a megérkezése után sem nő: minden képzeletet felülmúló hideg az isten háta mögött, ráadásul a cég tulajdonos unokaöccs is több, mint bizalmatlan irányába. Persze tudjuk, h ezek a kezdeti nagy ellenségeskedések hova vezetnek az efféle könyvekben, itt sem kell tartani attól, h elmarad a happy end, bár jócskán várat magára. Nem szeretem, amikor az ilyen nyilvánvaló kimenetelű történeteket a végeltenségig húzza a szerző, ezt is feleslgesesn hosszúnak találtam. Ami számomra még sokat levont az élvezeti értékéből, h a két felolvasó – spotify-n hallgattam ezt is – abszolút nem tudta szerintem életre kelteni a szereplőket, egymást múlták alul. Persze azt sem vonom kétségbe, h „hozott anyagból” kellett dolgozniuk és a szerző sem törte agyon magát, h hús-vér karaktereket alkosson. Szóval, ahogy már írtam, nyilván Sarah Morgan regényei sem remekművek, de ilyenkor azért mindig megtanulom becsülni őket;).

Abby Clements: Ein Traum am Kaminfeuer

Olvastam már a szerzőtől és rémlett, h nem lett a kedvencem, de régóta várakozott már ez, gondoltam belevágok. Amelia és Jack pár éve házasok és Londonban élnek. Ahogy közeledik a nő 30. születésnapja, egyre erősödik benne a vágy, h megvalósítsa régi álmát és vidékre költözzön. Végül bele is vágnak a nagy kalandba és a nő tanári állását feladva megkezdik vidéki életüket a bájos, de romos kis cottage-ben. Eleinte gondoltam jó lesz ez, cuki pár, cuki ház, májustól karácsonyig követhetjük, h újítják fel, teszik otthonossá a kis házukat, de aztán az első néhány fejezet után egyre jobban elkezdett idegesíteni.

Nulla történés, semmi dramaturgia, pláne elképzelés, teljesen felesleges párbeszédek, amik abszolút semmit nem viszik előre a történetet. „Imádtam”, amikor ugyanazt a semmitmondó történetet elolvassuk valós időben, majd elmesélik a barátaiknak, anyjának etc. Sajnos azt kell mondjam, a felújítás részét is eléggé furának találtam, aki már újított fel bármit, szerintem tudja, h az nem egészen úgy működik, ahogy ebben a könyvben, na de ez még a kisebbik probléma. A szerző megpróbálkozott egy múltbéli titokzatos szállal is a cottage előző tulajdonosa révén, de ez is zagyva és elnagyolt maradt. Ami pedig a leginkább fura volt, h a főszereplőink, Amelia és Jack házassága válságba kerül, mert az egyik legfontosabb kérdésben nem értenek alapvetően egyet, méghozzá abban, akarnak-e gyereket. Ennek ellenére – és anélkül, h ebben bármire is jutnának – a regény végére újra egymásra találnak. Soha nem értem, minek ilyen komolyabb témákat felvillantani az ehhez hasonló könyvekben, amikor csak borzasztó felszínesen dolgozza fel, vagy még úgy sem. Mindennek tetejébe -és a borító ellenére - egyáltalán nem karácsonyi könyv, ez is csak említés szintjén bukkan fel benne a végén.

Michelle Schrenk: Der Zauber des ersten Schnees

Idei első „karácsonyi olvasmányom”, de ez tényleg nagyon idézőjeles. Olvastam már a szerzőtől, akkor sem voltam elragadtatva, de gondoltam rövid, egynek jó lesz. Hááát… Különösen az elején elég zagyvának hatott a történet.

Ahogy a cím is ígéri (Az első hó varázsa), a történet egy hógömb és az első hó körül forog, amikor is a kívánságok valóra válnak. Mikor leesik az első hó, Elli úgy dönt, elmeséli az ő tragikus szerelmi történetét a lányának, Annának. Semmitmondó párbeszédek, gyenge sztori, semmilyen szereplők, az egyetlen pozitívum az volt az egészben számomra, hogy rövid volt.

Sarah Morgan: Verliebt für eine Weihnachtsnacht

A Manhattan sorozat befejező része, a záró trilógia főszereplő testvérei közül ezúttal Harriet a főszereplő. Ő a félénk iker, akit bátjya és ikertestvére is mindig védelmez, de neki kezd elege lenni ebből.

Most, hogy a testvérei megtalálták a boldogságot és ő „egyedül maradt”, igyekszik önállósodni és folyamatos kihívások elég állítani magát, amik által kilép a komfortzónájából. Az egyik ilyen este a sürgősségink végződik számára, ahol a jóképű, de elég barátságtalan orvos, Dr. Black kezeli. Útjaik aztán hamarosan újra keresztezik egymást, de ezúttal Harriet felségterületén. A férfihoz kerül pár napra a nővére kutyája, akivel a lány jár sétálni és most segítenie kellene a beillesztkedést is és a két fél egymásra találását. Persze nem kell sok fantázia hozzá, h tudjuk, nem csak a kutyával kerül sor az egymásra találásra;). Főszereplőnőnk igazi fejlődésen megy át, legyőzi félénkségét és rossz tapasztalatait, megnyílik, kipróbál új dolgokat és persze jutalmul a happy end sem marad el, némi kis szenvedés után. Ez a rész újra jobban tetszett, maga a sztori: a konfliktusok, a szereplők és változásuk. Picit a karácsonyi hangulatot hiányoltam belőle, persze időnként megemlítik, h közeleg a karácsony vagy esik a hó, de az utolsó fejezetekig - amik Snow Christalban játszódnak, Morgan egy másik sorozatának szereplőivel – nem sok köze van az ünnephez.

Sarah Morgan: Verliebt bis in die Fingerspitzen

Az előző, 5. részről írt bejegyzésemet azzal fejeztem be, mennyire tetszett Nicole Engel felolvasása. Ő olvasta a 6. részt is (és a 7. is) és bár a teljesítménye ugyanolyan, mint az előző kötetben, de nem csak színvonalban, hanem minden szempontból. Bár a szereplők mások, ő teljesen ugyanazokat a figurákat „hozza”, ezáltal itt már annyira nem tetszett a produkciója. Persze ezért nem csak ő tehető „felelőssé”, hanem a szerző is, hisz azért Morgan karakterei is eléggé sablonokból építkeznek, na de hát, ne legyünk telhetetlenek.

Ebben a részben az előző történet főhősének, Danielnek az egyik húga, Fliss áll a középpontban. Ikertesójával, Henriettel New Yorkban indították be sikeres vállalkozásukat: kutyákra vigyáznak, velük mennek sétálni. Ám amikor egy nap megtudja, h volt férje, az állatorvos Seth a közelben kezd dolgozni, bepánikol és kapva-kap az alkalmon, h elhagyja a várost - a találkozást elkerülve - és nagymamájuknak segítsen az idilli Hamptonson. Persze az első ember, akibe ott belebotlik, ki más lenne, mint Seth, akiről gyorsan kiderül, h továbbra is ott él. Fliss mindent megpróbál, h ne kelljen valódi beszélgetést folytatniuk, az ikertestvérének adja ki magát, eléggé sikertelenül, hisz a két lány különbözőbb aligha lehetne. Sok minden derül ki kettejük múltjáról, családjáról, nagy nehezen sikerül tisztázniuk a sok évvel ezelőtt történteket és némi kis további bonyodalom után itt is jöhet a happy end. Ez a rész nem tetszett már annyira, valószínű azért sem, mert így egymás után még feltűnőbb az „egy kaptafa”, de azért meghallgatom még a befejező részt, aminek a másik iker és – reményeim szerint – a karácsony a főszereplői;).

Sarah Morgan: Verliebt bis über beide Herzen

Sok könyvet olvastam/hallgattam már Morgantől és bár egy idő után nagyon kiismerhetővé válik és be is sokallok tőle, de azért ebben a könnyed limonádé műfajban továbbra is az egyik kedvencem. Nála is gyakori, hogy jó néhány részes regénysorozatai vannak, ez a „Manhattan” sorozat 7 (!) részből áll. A korábbi években az első négyet már olvastam, most pedig a maradék hármat találtam meg spotify-n. Morgannak bevett szokása ezeknél a sorozatoknál, hogy egy család vagy baráti kör egy-egy tagját teszi meg az épp aktuális kötet főszereplőjévé, úgy, hogy tulajdonképpen a többi szereplő nagyjából azonos, csak mindig más áll a reflektorfényben.

Molly abból él, h – kilétét sikeresen titkolva – a fél világnak, de legalábbis New Yorknak ad szerelmi tanácsokat. Mindig pontosan látja, mi lenne adott helyzetbe a jó döntés, ki kivel passzol össze stb., de a saját életéből kizárja a szerelmet, mert eddigi tapasztalatai miatt úgy gondolja, ő nem képes rá és csak összetöri mások szívét. A menő ügyvéd és womanizer Daniel is hasonlóan éli az életét, így amikor szemet vet a csinos Mollyra és az végre elmondja neki, h nem akar kapcsolatot, mert nem „képes rá”, a pasi el sem tudna képzelni jobb hírt. Addigra viszont már annyira megismerik egymást és „belegabalyodnak” egymás életébe, h persze sejthető, h nem maradnak meg egy kis kalandnál. Bár Morgan még görget néhány „szekrényből kihulló csontváz” formájában némi akadályt boldogságuk elé, a happy end garantált. Magam sem tudom, miért, de ez most nagyon tetszett és jól esett. Persze tudjuk, mi fog történni, sejtjük, h jutunk odáig, de ha mindez New Yorkban játszódik, könnyed és vicces, okos és szép szereplőkkel, akik még jópofák és szerethetőek is, ráadásul még néhány komolyabb téma is szóba kerül, hát akkor az engem megvesz kilóra. Ráadásul tetszett nagyon, ahogy Nicole Engeln olvasta a könyvet, ez nekem még pluszban hozzátett ezúttal.

Heather Morris: Az auschwitzi tetováló

Sokat hallottam már erről a könyvről és most nálam is sorra került. A szlovákiai Korompáról származó zsidó fiatalember, Lale úgy került Auschwitzba, h a németek azt ígérték, minden családból egy főt elvisznek, de a családot békén hagyják, amíg legalább egy valaki nekik dolgozik (persze nem így lett). Az intelligens, jó modorú, több nyelven beszélő fiatalember önként ment, h védje a szüleit és a testvéreit. Már érkezésekor elhatározta, h túléli ezt a borzalmat, jöjjön bármi. Különleges lényének köszönhette, h kiemelték a tömegből és ő lett a tetováló, aki örökre megjelölte mindazokat az ártatlanokat, akiket a haláltáborba szállítottak. Fontos beosztásából adódóan aránylag szabadon mozoghatott a táborban, kapcsolatban volt a kápókkal, a foglyokkal, a lengyel munkásokkal. Ott dolgozott, ahol a szelekció zajlott, látta a kegyetlen Mengelét „válogatni”, volt a büntetőbarakkban, kivülről és belülről is látta a gázkamrákat és a rablás és megsemmisítés borzalmait. Kiváltságait és talpraesettségét arra használta, h minél több fogoly életét tegye egy kicsit elviselhetőbbé, h segítse őket a túlélésben. Lale ember tudott maradni a legembertelenebb körülmények között is.

A sok kegyetlenség és tragédia ellenére, a regényben és Lale életében végig ott van a remény is, hiszen a legnagyobb szörnyűségek közepette talál rá a szerelem, ami erőt ad neki, h túlélje. Mivel igaz történetről volt szó, nagyon örültem neki, h a megmenekülésük utáni életükbe is bepillanthatunk hőseinknek.

Eszébe jutott a kezdetekkor tett fogadalma. Túl kell élni, hogy meglássa, a felelősök megfizetnek ezért.

Nagyon érdekes a regény története abból a szempontból is, h felesége halála után döntött úgy az egykori tetováló, h szeretné elmondani a történetét. Fontos volt számára, h az, aki megírja élete regényét, ne zsidó legyen, vagyis ne legyen saját prekoncepciója. A szerző Heather Morris szerint katartikus élmény volt Lale számára, hogy végre elmondhatta mindezt valakinek, aki nem jelentett fenyegetést. Elképesztően sok könyv született már a témában, én is sokat olvastam, de még mindig vannak újabb és újabb aspektusai ennek a borzalomnak, ami még inkább megrázó, ha egy túlélú igaz történetéről van szó.

Juliana Weinberg: Audrey Hepburn und der Glanz der Sterne

Ez a könyv a híres színésznő Audrey Hepburn regényéletrajza, a német Ikone ihrer Zeit (Koruk ikonjai) sorozatnak a 2. része. Ez egyelőre 4 kötetes, de már előkészületben a következő 2 különleges női sors regénye. Ahogy azt itt már többször leírtam, alapvetően nem szeretem, ha egy „életrajzban” nem tudom, mi a fikció és mi a valóság, de ez itt különösebben nem zavart. Nyilván Hepburn életéről azért sok mindent lehet tudni, de persze azért nem az édesanyjával vagy a férjével folytatott beszégletésekig bezárólag;). A szerzőnek viszont ezúttal sikerült elérnie, h olvasás közben ne azzal foglalkozzak, h ebből most mennyi a kitaláció és mennyi a tény.

A gyerekkorát és a 2. világháborút Hollandiában átélő Audrey legfőbb vágya, h balerina legyen, de a háború alatti éhezést alaposan megsínylő lányt Londonban kegyetlenül eltanácsolják. Egy kapu bezárult, egy másik viszont szinte egyidejűleg kinyílt számára: színésznőként kap lehetőséget, amivel egy csapásra ismert és elismert lesz, sikert sikerre halmoz, saját maga számára is meglepő módon. A nézők és a kritika imádja, de azért az ő sorsa is jól mutatja, h senkinek az élete nem tökéletes. Házassága Mel Ferrerrel minimum érdekes, ráadásul a számára legfontosabb anya szerepért nagyon meg kell küzdenie és utána se dönthet saját maga a sorsáról. Az egyik rossz házasságból kerül aztán egy újabba, hajszolva a boldogságot, küzdve érte, de be kell látnia, h ez ebben a kapcsolatban is kilátástalan. Végül – amennyire ebből a könyvből kiderül –élete utolsó éveiben mégis megtalálja azt a társat, akit keresett. Egyrészről az 50-es években is olyan volt a sztárok élete, mint manapság: hírnév, pénz, exklúzív utazások, barátok, partik, másrészről viszont az internetet megelőző világban mégis még sokkal inkább megmaradtak és megmaradhattak normális embernek. Audrey Hepburnt egy rendkívül normális és intelligens nőként ismertem meg, aki soha nem vágyott arra a fajta sikerre, ami élete végéig kísérte, soha nem hajszolta azt, mégis az övé lett, talán ezért is. A sors különös fintora, h a magánéleti boldogság - amire mindig is sokkal inkább vágyott - viszont nem adatott meg neki igazán.

Emily Albright: Royal Hearts – Wie ich mich in den Prinzen von England verliebte

Időnként utólag nem teljesen értem magam, h miért kezdtem bele valamibe, ez is ilyen volt, hirtelen felindulásból történt és végülis rosszabb is lehetett volna:). Jó néhány film és könyv rágta már le ezt a„egy egyszerű lány beleszeret a hercegbe, de fogalma sincs róla, h herceg” csontot és még mindig bedőlünk neki:).

Az amerikai Evie Oxfordban kezdi meg tanulmányait, pont úgy, ahogy édesanyja – aki gyerekkorában meghalt – szerette volna. Kb. az első ember, akit megismer Edmund, akivel valahogy mindenki kicsit fura és neki is ismerős, de nem tudja honnan. Aztán, amikor a pletykalapok címlapján találja vele magát, rájön, h a király kisebbik fiáról van szó. Persze elég egyértelmű, h egy átlagos lány, pláne amerikai nem rúghat labdába, legalábbis a protokoll szerint, de talán Edmund másként gondolja…Ráadásul lassan kiderül, Evie egyáltalán nem átlagos, pláne nem teljesen amerikai…Ami tetszett benne, h azért egy picit tovább gondolja a történetet és bár persze van benne jó pár „mesebeli elem” a hercegen túl is;), de egy egészen hallgatható könyv kerekedett belőle, de azért ebben az esetben is örültem, h egyéb más teendőim mellett hallgattam csak.

J. Courtney Sullivan: Eljegyezve

Az idei várólistám utolsó könyveként került sorra ez. Egymáshoz – legalábbis eleinte úgy tűnik - nem kapcsolódó öt történetet olvashatunk öt különböző évtizedben, öt különböző generációról.

Hőseink között, van aki nem akar férhez menni, élete mégis az eljegyzési gyűrűk büvöletében telik; van aki már/még házas, de máris eljegyzi egy másik férfi; van aki özvegyként házasodik újra; akad aki a reklámokban látott boldogságot hajszolja, miközben a nehéz körülmények ellenére is igazi szeretetben él és van, aki melegként készül házasságra, az elsők között élve ezzel a lehetőséggel. Eleinte kicsit fura volt, vártam, h mikor „érnek össze” a történetek, aztán egy idő után ezt feladtam, de meglepetésemre végül azért mégiscsak összekapcsolódott több történet is, számomra meglepő módon, ami nagyon tetszett. A regény főszereplője tulajdonképpen egy gyűrű, ami a legkülönlegesebb módokon bukkan fel és okoz bonyodalmat vagy éppen boldogságot. Különleges könyv, ami a kapcsolatok, házasságok sok-sok aspektusát mutatja be, nem mindennapi módon.

Rosie Walsh: Ein ganzes Leben lang

A borító és a cím alapján én leginkább egy cuki kis romantikus történetet vártam és tulajdonképpen eleinte annak is tűnt. Egymást rajongásig szerető pár – Emma és Leo – tüneményes kislánnyal – Ruby, de gyorsan kiderül, h azért az életük nem az, aminek első blikkre tűnik.

Először az realizálódik, h Emma, bár legyőzte a rákot, de annak réme továbbra sem tűnt el az életükből, ekkor azt gondoltam, h ez lesz a regény fő problematikája, de egyre több olyan apró részlet bukkant fel, ami nem erre engedett következtetni. Hol Emma, hol Leo perspektívájából látjuk az eseményeket, vagyis együtt próbáljuk elfejteni és eltusolni az elfelejthetetlent a nővel és együtt nyomozunk a férjjel, mindeközben egyre csak szaporodnak a kérdőjelek a fejünkben. Nagyon sokáig fogalmam sem volt, mi a múlt nagy titka, jól keveri a kártyákat a szerző, fenntartja a feszültséget és az érdeklődést, a szereplők szerethetőek és életre kelnek. Aztán megismerjük a múlt eseményeit, ami sok mindent megmagyaráz, lassan helyre kerülnek a kirakós darabjai. Nagyon összetett, szövevényes, izgalmas és érzelmes történet, nekem nagyon tetszett, talán csak a végén éreztem azt, h egy kicsit már túlbonyolítja.

Christina Dalcher: Vox

Időnként szívesen olavsok disztópiákat és amikor rátaláltam Spotify-n erre, máris belekezdtem.

Egy elképesztő világ tárul elénk, amire remélhetőleg soha nem kerül sor. Amerikában egy keresztény-fundamentalista kormány van hatalmon, ami úgy dönt, a nők csak napi 100 szót beszélhetnek és ezt egy csuklójukon viselt „karperec” méri ill. szükség esetén áramütéssel szankcionál. Ezenfelül nem dolgozhatnak, nem tanulhatnak, csak a háztartásra és a gyereknevelésre koncentrálhatnak. A főszereplő dr. Jean McClellan, a neurolingvisztika elismert szakértője is így tengeti napjait és kénytelen eltűrni nem csak a szótlanságot, hanem azt is, h közben az állam fiait kényére-kedvére „neveli”. Egy elképesztő, torz és abszurd világ tárul elénk, de sajnos sok olyan dolog van benne, ami már vagy még – talán – nincs is messze. A fordulatot Jean életében az hozza meg, h az államnak hirtelen szüksége van szakértelmére, olyannyira, h ő diktálhatja a feltételeket és nem csak ő, hanem kislánya is visszakapja ezáltal a „hangját”. Megmondom őszintén, h bár az alapkoncepciót nagyon izgalmasnak találtam, innentől kezdve eléggé elvesztettem a fonalat. Egyrészről hirtelen nagyon hangsúlyos lesz egy váratlan szerelmi szál, ami valahogy nem illett számomra az egész történetbe, másrészről a tudományos részét nem nagyon tudtam követni. Valahol olvastam, h a szerző egy novelláját dolgozta át, az adta ennek a regénynek az alapját, hát sajnos ez nem sikerült túl jól. Elnagyolt, érthetetlen, átgondolatlan maradt sokszor, kár érte, ebből szerintem többet ki lehetett volna hozni. Először csak e-könyvként jelent meg magyarul, de Uram és parancsolóm címmel már nyomtatott verzióban is kapható.

Ellen Sandberg: Die Schweigende

A szerző híres német bestseller író, én most olvastam először tőle, de biztosan nem utoljára.

2 síkon zajlanak az események, egyrészről 2019-ben, amikor a Remy család feje, a férj, apa és nagyapa meghal. Minden fejezetnek más-más a mesélője, az anya, Karin, illetve a 3 felnőtt lány Geli, Imke és Anne. Így ismerjük meg a családot, az egymáshoz való viszonyukat, pl. azt, h mindhárom lány őrülten szerette az apját, de soha nem jött ki, furcsa, érzelemmentes, hideg-rideg anyjával, akiről szinte semmit sem tudnak, se a múltjáról, se arról, miért olyan, amilyen. A 3 lányról szemléletes, bár talán kissé egysíkú képet fest Sandberg: a kissé hedonista Geli, az önzetlen, mindenkinek segíteni akaró Imke és a szívtelenségig karrierista Anne (elképesztően utálnivaló karakter). A regény másik síkja a múltba viszi az olvasót, 1956-ba, megismerjük a tini Karint és végigkövetjük keserves éveit a felnőttéválásig egy egyházi gyermekotthonban, ahol minden megtörtént, amit elképzelhetetlennek tartunk. Szívszorító, gyomorforgató, felháborító. A két szál végül összeér, a lányok megismerik anyjuk tragikus múltját, ez közel hozza őket egymáshoz és talán még Karin is megnyílik egy picit és közelebb engedi magához a gyereit. Nem zárul teljes happy enddel a regény, sok mindenre nem kapunk választ, nem oldódik meg minden probléma, de jó ez így, életszerű. Magával ragadott a regény, elgondolkodtató, tartalmas, időnként nehéz olvasmány, talán picit túl hosszúra is nyúlik, de összességében tetszett.

Becky Albertalli: Kate in waiting

Ennek a hallgatásába ( a cím ellenére németül van) teljesen random kezdtem bele, nem is értem magamat ilyenkor. Ha elolvasom a fülszöveget, biztos nem érdekelt volna, ugyanis a 17 éves középsulis, musical rajongó Kate-ről szól. Na de, ha már belevágtam, végighallgattam, továbbra se tudok félbahagyni könyveket, hangoskönyveket.

Főszereplőnőnk legjobb barátja a meleg, fekete fiú, Anderson, akivel együtt járnak musical táborba és rajongásuk tárgyává is általában ugyanazt a fiút választják. Nincs ez másként akkor sem, amikor Matt felbukkan a suliban, de őt - a szokásoktól eltérően - tényleg megismerik, megkedvelik és egyre inkább belezúgnak mindketten. Kate a fellegekben jár, végre komoly szerepet kap az egyik iskolai musicalben, ráadásul Matt szerelmesét játssza, ami miatt sok időt töltenek együtt. Aztán jön a hidegzuhany: a jelek ellenére a fiú mégsem őt szereti. Ám ekkorra az életében már réges-rég van valaki, aki csak arra vár, h megvigasztalja és Kate is rádöbben, h mindig is vonzódott ehhez a másik fiúhoz. Szóval tipikus tini témák és sztorik, tinis tálalásban, a mesélő Kate elképesztően tud lelkesedni és az egész tényleg olyan, mintha egy tinédzser írta volna.

Marija Sarapova: Megállíthatatlan

Ahogy már sokszor írtam itt, más olvasmányaim kapcsán is, nagyon régóta szeretem a teniszt. Bár a női teniszt soha nem követtem és Sarapova teljesen közömbös volt számomra, az életrajzi könyve viszont érdekelt, mert ritka, h ilyen szintű sportoló enged betekintést az életébe és egyébként is szeretek a tenisz kulisszák mögé is nézni.

A könyv egy lineáris életrajz, amiben részletesen megismerkedhetünk a kis Mása gyerekkorával, ami Oroszországban kezdődik, majd ahogy cseperedik, egyre inkább a teniszé lesz a főszerep az életében és tehetésége nagyon hamar szemet szúr. Apja az, aki egyengeti az útját, fanatikusan hisz benne és támogatja, minden akadályt elhárít azelől, hogy játszhasson. És akadályból nem volt kevés. Már eleve Oroszországból az USÁ-ba jutni sem volt könnyű a 90-es évek elején, pláne minden pénz nélkül, egy 6 évessel. Ennek ellenére sikerült nekik, kínkeserves volt a kezdés Amerikában kapcsolatok, pénz és főleg az édesanyja nélkül. Ebben a nehéz helyzetben tényleg csak Marija tehetsége vitte előre őket, nem is akármilyen sebességgel. 11 évesen már szerződést kötött vele a Nike és ő csak ment tovább előre konokul, megállíthatatlanul és 17 évesen már wimbledoni bajnoknak mondhatta magát, aminél kevés nagyobb dolog van ebben a sportágban. Számtalan nagy győzelem, sok fájó vereség, további grand slam győzelmek, kupák, sérülések, rivalizálások, szponzori szerződések, edzők és utazások jelentették hosszú éveken át az életét, a teniszcirkusz soha meg nem álló forgataga. Ironikus, h egy ilyen játékost nem a teste vagy más játékosok állították meg, akikkel már nem tudta felvenni a versenyt, hanem egy doppingellenőrzés, ami miatt 15 hónapra eltiltották és ami után már nem tudta megközelíteni se fénykorát. A könyv viszont ezt már nem dolgozza fel, 2017-ben jelent meg, a visszatérése előtt, majd 2020 év elején Sarapova örökre szögre akasztotta az ütőjét. Érthető, h az eltiltása alatt kezdte meg ezt az összegzést, de ugyanakkor szerintem kár, h nem várt még pár évet és írta meg így az egész karrierje történetét, mindenképpen érdekes lenne tudni, h élte meg utolsó, sovány(abb) éveit a teniszben. Nagyon jól összeszedett önéletrajz ez szerintem, amiből egy végsőkig elszánt, kemény, harcos amazon bontakozik ki, akiben viszont mindig ott van egy bizonytalankodó, kedves kislány is. Érdekes, amit ír bizonyos tornákról, ellenfelekről, helyzetekről, bepillantást enged élete minden területére, persze nem esik túlzásokba, de nem is titkolózik, megtalálja az aranyközéputat. A könyv egyetlen, de hatalmas negatívumáról Sarapova egyáltalán nem tehet, ez a magyar fordítás, ami elképesztően zavaró. A fordító úgy csinál, mintha neki kellene kitalálnia a tenisszel kapcsolatos kifejezéseket magyarul, pedig nem, nyilván megvannak azok már édes anyanyelvünkben jó ideje, csak informálódni kellett volna. Teljesen zagyva és értelmezhetetlen hülyeség a fordítása, ami a teniszes részeket illeti, ami szerintem óriási blama. Ezt a könyvet feltehetően főleg olyanok olvassák, akik minimum érdeklődnek a tenisz iránt, mert konkrétan arról szól, szóval megerőltethette volna magát a fordító is, vagy legalább a kiadó a sarkára állhatott volna. Arról nem is beszélve, h manapság pár kattintással utána tudott volna nézni a szakkifjezéseknek és akkor az angol „game”-t, ami szó szerint és a teniszben is játékot jelent, nem meccsnek vagy játszmának fordítja, LOL. Ez sajnos nagyon rányomta az egészre a bélyegét és egy idő után az volt az érzésem, h a nem tenisszel kapcsolatos részek is elég furán és magyartalanul vannak fordítva, kár érte, mert ez az életrajz jobb fordítást érdemelt volna.

Mark Haddon: Das rote Haus

Két testvér – Angela és Richard – akik sosem álltak közel egymáshoz, anyjuk halála után családjaikkal együtt mennek nyaralni. Vagyis a jól kereső orvos, Richard, meghívja a jóval szerényebb körülmények között élő nővérét a családjával egy Herefordshire-ben álló vöröstéglás kastélyba egy hétre, amit bérel.

A fejezetek egy-egy napot írnak le, de annál sokkal többet, nem csak a történéseket rögzítik – amikből egyébként eleinte nincs túl sok – hanem állandóan váltakozó perspektívából megismerjük a két családot, egymáshoz fűződő kapcsolatukat, „viselt dolgaikat”, gondolataikat. Richard második feleségével és nevelt lányával érkezik, míg Angela férjével és három gyermekükkel, vagyis egy modern és egy hagyományos család feszül egymásnak, na meg persze a különböző generációk. A néhány napos ismerkedés és „bemelegítés” után aztán felpörögnek az események, furcsa és komoly konfliktusok bontakoznak ki, miközben a múlt egy súlyos traumája felszínre tör. Eleinte nagyon zavart, h szinte még új bekezdés se kezdődött, amikor változott az elbeszélő személye, plusz időnként dőlt betűs részek jönnek, mint kiderült, ezek hivatottak a párbeszédeket jelezni, elég szokatlan módon, ehhez hozzá kellett szokni. A regény olyan, mint egy kamaradarab, egy helyszín, két család összezárva, 8 ember, a többiek, mint pl. Angela és Richard szülei csak az emlékeikben elevenednek meg, vagy mint a barátok, szeretők, csak üzenetek, telefonhívások révén tudnak rövid időre bekerülni ebbe a családi buborékba. A könyv a várólistámon volt és örülök, h elolvastam, de nem nagyon tetszett. A szerző több könyve megjelent már magyarul egyébként, ha jól láttam, ez még nem.

Carsten Henn: Der Buchspazierer

Ennél a könyvnél a cím (Könyvsétáló) fogott meg és keltette fel az érdeklődésemet, na meg a sok és nagyon jó amazonos értékelés. Az idős Carl Kollhoff egész életében könyvesbolti eladó volt, nemzedékekkel szeretette meg az olvasást egy-egy jó könyv ajánlással. Bár barátja könyvesboltjában, ahol dolgozik, immáron más szelek fújnak, amióta annak lánya vette át a vezetést, Carl továbbra is minden este, zárás után elsétál néhány könyvmoly törzsvásárlóhoz, h „kiszállítsa” nekik rendelésüket.

Nem nagyon tudja megjegyezni az igazi nevüket, így náluk is jól bevált módszerét használja és regény karakterek nevét ragasztja rájuk, így visz könyvet pl. Mr. Darcynak, Effi Briestnek, Harisnyás Pippinek, Herkulesnek és a Felolvasónak. A meglehetősen egyhangú napoknak egy 9 éves kislány, Schascha felbukkanása vet véget, aki ellenállhatatlan gyermeki bájával és őszinteségével nem csak az eleinte kézzel-lábbal ellene tiltakozó Carl, hanem a könyvmolyok figyelmét és szeretetét is elnyeri. Ám a kislány változást akar, segíteni ezeknek a segítségre szoruló embereknek, nem olyan könyveket vinni nekik, amiknek segítségével tovább dagonyázhatnak jelenlegi kilátástalanságukban, hanem olyanokat, amik felnyitják a szemüket, amik előre viszik őket. Ám ez az idill nem tart sokáig, pont amikor Carl életében talán először előbbre helyezi az embereket, mint a könyveket és kész nyitni feléjük, az élete kártyavárként omlik össze. Egyedül marad, könyvek és barátok nélkül, mérhetetlen csalódottságával. A kis Schascha felbukkanása viszont ezúttal is a dolgok jobbra fordulását jelzi és a történet egy – számomra kicsit túl idealista – happy enddel zárul. Egyrészről tetszett a regény, az, h a könyvek fontos szerepet kapnak benne, a két főszereplő karaktere is a szívemhez nőtt, de sokszor azt éreztem, h a szerző azon erőlködik, h ezt a sok-sok fontos témát, mind belesuvassza a regénybe és hogy kijöjjenek a fontos gondolatok. Emiatt nekem helyenként picit „tankönyv szagú” volt.

David Safier: Miss Merkel - Mord in der Uckermark

Nem voltam biztos benne, h ez sorra fog kerülni, amikor megláttam Spotify-n, de most, h Angela Merkel 16 évének vége Németország – és a világ – élén, gondoltam aktuális. Hosszú idő után Safier egy kicsit más regénnyel jelentkezett és szerintem ez jó ötlet volt. Ez is helyenként infantilis, meg bugyuta, de még az abszolút elviselhető és szórakoztató módon, nem megy el a teljes sületlenségek irányába, mint általában.

A sztori – a szerzőtől szokatlan módon - nagyon is valódi, hivatali idejének lejárta után a volt kancellár, Angela Merkel férjével és egy mellé kirendelt testőrrel, na meg Putinnal, a kutyájukkal (LOL) Uckermarkbe költözik, Kleinfreudenstadtba, h ott töltse jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Ezek még csak 6 hete tartanak, ezért aztán Angela még nem is igazán tudja, mit kezdjen a helyzettel és az idejével. Minden nap sütit süt, aminek leginkább a helyi szegények örülnek, szokásos szerkójában – fekete szövetnadrág, színes blézer – jár túrázni, de tagadhatatlanul hiányzik neki a berlini pörgés. Pont kezdené megismerni a kisváros lakóit, amikor egy haláleset borzolja az idegeket: Baugenwitz bárót holtan találják kastélya tömlöcében, miközben épp parti van nála, amin Merkelék is részt vesznek. Bár az eset eleinte öngyilkosságnak tűnik, de Angelának, már első blikkre is túl sok a furcsaság, így jobb elfoglaltság híján, a nyomozásba veti bele magát. Gyorsan rájön, h kb. a kisváros minden női lakosa gyanús és még oka is lett volna megmérgezni a nőcsábász bárót. Safier jól keveri a kártyákat, szerintem tényleg nem nagyon lehet rájönni, ki volt a gyilkos, de végül Miss Merkel (Miss Marple után szabadon) megoldja az esetet. Bár ezt a nyomozósdit kicsit hosszadalmasnak találtam, de ennek ellenére is szórakoztatónak, méghozzá leginkább azért, mert a hangoskönyv olvasója szerintem remekül utánozza Merkelt és hozza a figuráját. Persze kellenek ehhez Safier zseniálisan megírt poénjai is, ezek és Merkel figurája viszik a hátukon a regényt, az, h a nyomozás is elég izgalmas inkább csak bónusz. Szóval ez esetben az, h hangoskönyvként hallgattam szerintem egyértelműen hozzátett a történethez. Most néztem utána, h miután az első néhány könyve magyarul is megjelent az írónak, a többi már nem, amit meg is tudok érteni, mert valahogy nekem is az volt az érzésem, h bár az ötletek jók (bár időnként már azok is túl egyediek voltak), de alapvetően általában nagyon blőd irányba ment el és ami egyszer kétszer még vicces és eredeti, az hatodik alkalommal már nem feltétlenül.

Lyssa Kay Adams: Liebesromane zum Frühstück (The Secret Book Club 3.)

A 3. rész eléggé ellaposodott számomra, az itteni főszereplők, Alexis és Noah a 2. részben tűntek fel, ott epizódszerepet kaptak. Az azóta eltelt kb. másfél évben legjobb barátokká váltak, de persze titokban mindketten többre vágynak ennél, de nem merik kockára tenni a barátságukat.

Az Alexis életében váratlanul felbukkanó állítólagos húga kavarja fel aztán az állóvizet azzal, h arra kéri, adja veséjét közös apjuknak, akiről Alexis addig még csak nem is tudott. Ebben a nehéz helyzetben persze a legnagyobb támasza Noah és a „szokásos” bonyodalmak után minden szinten happy enddel végződik a történet. Ez a befejező rész tetszett legkevésbé, mert túkonspirált, nagyon elrugaszkodott a valódi élettől, az 1. részben tényleg Tia és Gavin kapcsolatán és házasságán volt a hangsúly, majd már a 2. részben kezdődött ez a „krimis” dolog, de ott még valamennyire ellensúlyozta számomra a haláli jó duma, itt viszont ebből szinte semmi sem maradt, nagyon csöpögős és annyira rossz dumák vannak benne, h még hallgatni is fájdalmas volt.

Gudula Walterskirchen - Beatrix Meyer: Festetics Mária grófnő naplója – Erzsébet királyné bizalmas barátnője

Erzsébet királnyé, Sisi magyar udvarhölgye tulajondonképpen egész életében naplót vezetett, így több ezer oldalnyi anyag gyűlt össze, amit nem lehetett csak úgy kiadni, ezért – kicsit meglepő módon – rendszerezték ezt, méghozzá úgy, h témákra bontották a naplót és az adott témával kapcsolatos bejegyzéseket gyűjtötték össze. Ebben a 8 fejezetben olvashatunk naplóbejegyzéseket magáról a napló tulajdonosáról; a szerelmeiről; utazásairól; azokról a jelentős személyiségekről, akikkel magas pozíciója miatt találkozott; a politikáról, de a bejegyzések főszereplője az imádott Erzsébet császárné és királnyné.

A napló lapjain nem csak a történelem elevenedik meg, hanem egy – úrnőjéhez a végtelenségig hűséges és lojális, karakán, becsületes, éleslátó – magyar grófnőt is megismerünk Festetics Mária személyében, akinek Deák atyai jó barátja és tanácsadója, Andrássy pedig plátói szerelme és jó barátja volt, aki szerint „a kis Mari”-ból jobb miniszter lett volna, mint a legtöbb férfiből. Na és persze a szokásosnál kicsit árnyaltabb képet kapunk Sisiről is, akinek élete az udvarban közel sem volt olyan leányálom és körülrajongott, mint gondolnánk. Meglepett, h mennyien nem kedvelték, terjesztettek róla rosszindulatú pletykákat és intrikáltak ellene, de a grófnő leírásában a császári pár kapcsolata feddhetetlen volt. Időnként – a nagy rajongás és szeretet mellett – azért fel-felbukkan a császárné vitathatóbb oldala is, számomra a legledöbbentőbb az volt, h a napló tanúsága szerint Erzsébet többször is megtiltotta Festetics Máriának, h férjez menjen, aki – ezzel feladva saját személyes boldogságát – engedelmeskedett a császárnénak. Örülök, h elolvastam ezt a naplót, mert egy nagyon érdekes korrajz és történelmi lenyomat, tele ismert emberekkel. Időnként felmerült bennem, h talán egy lineáris elbeszélés jobban állt volna a naplónak, de összességében ez a témák szerinti felosztás is jó megoldás volt.

Hyeonseo Lee: Schwarze Magnolie

Észak-Koreában, vagyis, ahogy egész gyerekkorában hallja, a világ legjobb országában született a főhősnőnk, aki beszámol itt töltött gyerek- és fiatalkoráról: 7 évesen látott először kivégzést, ami általános iskolás kortól kötelezően megnézendő volt; az ateista országban, akinél bibliát találtak halálbüntetés vagy életfogytiglani gulág várt rá; amikor Kim Ir Szen meghalt, megbüntették azokat, akik túl kevés könnyet ejtettek.

A szerző egy elképesztő világot fest elénk, még úgy is, h nálunk is történtek/történnek furcsa dolgok, ez egy más szint. Majd mintegy kamaszcsínyként szökik át Kínába a határmenti kis városkából, ahol anyjával és öccsével él és ami kalandnak indult, rémálommá válik. Nem mehet vissza, mert azzal nem csak magát, a családját is bajba keverné. Rokonoknál húzza meg magát, majdnem férjhez adják, majd végre a saját lábára áll, de végig titkolja származását, rejtőzködik, menekül és hétszer vált nevet. Végül mégis belekezd céljai/álmai megvalósításába, átküzdi magát Dél-Koreába és az állampolgárságot is megkapja, de rájön, h éveket kell tanulnia, h legyen belőle valaki itt. Végül mégsem ezt választja, hanem a családját, 14 éve nem látott anyját és öccsét, akiket egy végtelenül hosszú és fájdalmas úton, Kínán és Laoszon át sikerül végül szintén Dél-Koreába juttatnia. De vajon be tudnak illeszkedni az ősellenség országába? Elképesztő történet, nagyon kalandos a szerző élete, már-már túl kalandos, az a fajta sztori ez, amire – ha fikció – azt mondja az ember, h na neee, ez már túl sok. De mint tudjuk, az élet a legjobb (forgató)könyvíró. Magyarul is megjelent A lány hét névvel címmel, ami a könyv eredeti címe is.

Lyssa Kay Adams: Die Liebesroman-Mission (The Secret Book Club 2.)

Mégis rögtön belekezdtem a folytatásba és úgy tűnik, „egy szuszra” fogom meghallgatni a 3 részt. Alapvetően az 1. rész is tetszett, de ez sokkal viccesebb annál, így eleinte még inkább bejött. Aztán viszont eléggé elment „akció” irányba, ami nekem így hangoskönyvben annyira nem jött be.

Az első részben megismert Liv – Tia húga – keveredik bonyodalomba, miután rajtakapja nagyhatalmú főnökét egy fiatal lánnyal. Kirúgják, de nem akarja annyiban hagyni a dolgot. Bosszú missziójába belekeveredik Mac, a titkos könyvklub oszlopos tagja, akivel ki nem állhatják egymást, így osztják egymást rendesen. Haláli szövege van mindkettőnek, persze a kapcsolatuk kimenetele nem lehet kérdés, de addig még jó néhány bonyodalommal kell megbírkózniuk, nem kímélik sem magukat, sem egymást. Szóval ez azért egy elég nagy közhelyre épít, de valamennyire a jó dumákkal és a szerethető szereplőkkel sikerül feledtetnie ezt. Ebben a részben eléggé eltávolodunk a könyvklubtól, itt nincsenek már részletek az éppen olvasott romantikus könyvből, ezáltal megváltozik az egész szerkezete és bár az első részben megismert szereplők itt is fel-fel bukkannak, csak epizódok jutnak nekik.

Helen Russell: Egy év a világ legboldogabb országában

Kölcsönbe kaptam ezt a könyvet még pár hónappal ezelőtt és végre nekiálltam. Jártam már Dániában és nagyon tetszett, szívesen vissza is mennék és nagyon szívesen olvasok ilyen jellegű könyveket, ahol egy, az adott országba költöző külföldi szemével látjuk a helyet és vele együtt éljük át a kezdeti izgalmakat, élményeket, nehézségeket és kulturális (és egyéb) különbségeket. Helen, az angol Marie Claire újságírója, amikor férje állásajánlatot kap a dán Legotól, így némi habozás után odaköltöznek egy évre. Csakhogy nem a menő Koppenhágába, hisz a Lego Billundban van, Istenhátamögött (a szerző szerint), ráadásul ők végül Istenhátamögött Alsón kötnek ki, vagyis egy kis faluban, ami elég éles váltás London után. Az újságíró nem hagyja egy percre sem nyugodni szerzőnket, hisz tudja, a világ legboldogabb országába költöznek, utána akar járni, mitől is annyira boldogok a dánok, ez lesz az ő projektje az évre.

Minden fejezet egy-egy hónapot ír le és a fejezetek végén néhány pontban összefoglalja a hónap nagy felfedezéseit, tanulságait. A kezdeti meghökkenéstől (elég kemény januárban Dániába költözni) és bürokratikus akadályoktól szépen lassan az élet minden területére eljutunk, kiderül hogyan élik meg és mit gondolnak ezekről a dánok. Tényleg mindenről van szó, a teljesség igénye nélkül: a vallásról, a dán zászlóról és patriotizumusról, a hobbikról, a péksütikről, a munka-magánélet egyensúlyáról, a házasságról, az adózásról, a karácsonyról, a dán konyháról, a hagyományokról, az elképesztő bizalomról amit a többi ember ill. az állam iránt éreznek és persze sokszor a hyggéről. Rengeteg érdekes, vicces, elgondolkodtató részletet tudunk meg Dániáról, valódi képet kapva az országról és lakosairól. Engem talán legjobban a patriotizmusuk lepett meg, ezt nem gondoltam volna:

„A megélt tolerancia a nemzeti büszkeség fontos forrása. Arra jöttem rá, hogy a dánoknak a legkisebb ürügy is elég, hogy előjöjjön belőlük a hazafi. Megkérdőjelezhetetlenül nagy szerencsének tartják, ha valaki dánnak született, és szerintük a dán nemzettel való akár legtávolabbi kapcsolat is Jó Dolog. Nagyon sok vállalat nevében benne van a „dán” szó, mert itt a dánság egyenlő a kiválósággal és jó minőséggel.”

Ami kevésbé lepett meg, az az időjárás, de még így is meghökkentő volt olvasni a nyárról, amikor még éjfélkor is süt a nap, aztán a fél évnyi „sötétségről” és arról, h a szerző szerint a dánok télen még ahhoz is túl depressziósak, hogy megöljék magukat. Így talán érthetőbb, miért is alakult ki és vált a „dánság” fontos alkotóelemévé a hygge, főleg úgy, h a dánok szerint „a tél átvészelésének titka, hogy bent maradunk”.

„Ahhoz erős jellem kell, hogy a világ boldogságindexének élén maradjon a nemzeted úgy, hogy minden évben hat hónapig jeges sötétségben éltek. Az élet nem mindig napos, „szivárványokon ugrókötelező egyszervúk” stílusú utópia. De egy stabil, biztonságos, gondoskodó környezet, amire számíthatsz holnap, holnapután és egész évben, az majdnem ugyanolyan jó.”

A sokszor szkeptikus Helent az egy év leteltével sikerül meggyőznie Dániának, az ő élete is pozitív fordulatot vesz, hála többek között a más felfogásnak és életfilozófiának és boldogan marad családjával a világ legboldogabb országában. Ez a könyv egyszerre humoros és informatív és még nagyon olvasmányos is és annak ellenére, h abszolút jó egységet alkot, jól elkülöníthető 2 részre osztható. Egyrészről ott vannak Helen és a férje, legóember saját élményei, tapasztalatai, itt az író nem törekszik arra, h a lehető legjobban a háttérben maradjon, vagyis őket is megismerjük valamennyire és szerintem ez kimondottan jót tesz a könyvnek, mert egy nagyon önironikus, vicces és aranyos házaspár. Másrészről a könyv viszont „dokumentarista”, vagyis, amit tapasztalnak az életükben, annak próbál utánajárni Helen és tényleg szakértőkkel beszél az adott témában. Ezek a részek sokszor meglepőek és elgondolkoztatók, h így is lehet és rávilágítanak sok mindenre. Pici negatívumnak éreztem, h ezek időnként nekem túl soknak és túl száraznak tűntek, túl sok számmal. Szerintem ezért volt, h bár a könyv érdekelt és tetszett, mégis elég sokáig olvastam, mert kellett az idő mindezt „megemészteni és feldolgozni”. Régen fordult velem elő, h felmerült bennem, h megveszek egy könyvet, amit kölcsönbe kaptam, csak hogy nekem is meglegyen, ez ilyen volt, ennél nagyobb dicséret aligha van (de sajnos jelenleg nem nagyon kapható már).

Ferdinand von Schirach: Der Fall Collini

A szerző nagyon híres Németországban, én eddig nem olvastam tőle, de az egyik regénye filmes változatát láttam és az ebből a regényből készített filmről is sokat hallottam. A történet rögtön egy gyilkossággal kezdődik: egy berlini luxushotelben egy idős férfi megöl egy másik idős embert és utána mindenféle ellenállás nélkül feladja magát.

Fabrizio Collini védelmére a fiatal ügyvéd, Caspar Leinent rendelik ki. Az eset nem tűnik túl bonyolultnak, mert a vádlott – bár semmit sem hajlandó mondani az indítékáról – készségesen elismeri bűnösségét. Kissé komplikálódik az eset a fiatal ügyvéd számára, amikor kiderül, az áldozatot jól ismerte, amolyan apa figura volt számára, a családhoz szoros szálak fűzik. Végül mégis marad Collini védője, akit úgy kellene védenie, h az hallgat és nem akarja, h megvédjék. Amikor azonban Leinen egy régmúlt nyomra bukkan, hirtelen már nem is olyan értelmetlen az egész történet. A szálak a náci időkig nyúlnak vissza és a német igazságszolgáltatás meghökkentő fejezetére derítenek fényt. Nagyon jól megírt regény szerintem, rövid, mégis kerek, egész történet, nem túl sok, nem túl kevés, nem marad utána hiányérzete az embernek. Izgalmas, szinte folyamatosan fenntartja az érdeklődést, talán csak egy kisebb üresjárat van benne. Abszolút felkeltette az érdeklődésemet a szerző iránt, biztosan fogok még olvasni tőle.

Lyssa Kay Adams: Ein fast perfekter Liebesroman (The Secret Book Club 1.)

Nagyon nem mélyedtem bele előzetesen, csak a címe fogott meg (könyvklub), így eléggé meglepődtem. Úgy tűnik, zátonyra futott Tia és Gavin, a sikeres baseball játékos házassága, bár ezt a férfi nem akarja elfogadni. Márcsak azért sem, mert az az érzése, ő várhatna bocsánatkérést a feleségétől, erre őt rúgja ki az asszony.

Barátai úgy döntenek, segítenek neki, annál is inkább, mert ők is jártak már hasonló cipőben és tudják, mi a megoldás: a titkos férfi könyvklub, ill. az itt titokban olvasott romantikus regények. Gavin persze eleinte hitetlenkedve fogadja az ötletet, de nem igazán van választása, minthogy belekezd, bár nagyon szkeptikus, mégis hogy tudnának ezek a romantikus limonádék segíteni neki? Aztán viszont meglepi a lektűr, érdeklődve olvassa és vitatja meg a fiúkkal, majd próbálja ki az olvasottakat a feleségén, nem kicsit meglepve ezzel a nőt. Amikor már kezdenének egész jól alakulni a dolgaik, kell még egy csavar, de ez persze csak elodázza a happy endet, ami kijár főhőseinknek. Kicsit engem is meglepett, de egészen tetszett ez a hangoskönyv, mert bár sok benne persze a sablon, de vannak benne eredeti szereplők, ötletek. Alapvetően kedveltem a szereplőket, jól szövi bele a történetbe a házaspár pici ikerlányait is. Ami viszont röhejes volt, ahogy a könyvet felolvasó pasi a női karaktereket „megformálta”, sokszor az volt az érzésem, h parodizál, elég fura volt. Érdekes, amikor nők a felolvasók, ők általában jól hozzák a férfi karaktereket is, fordítva már kevésbé igaz ez. A könyv egy három részes sorozat első része, még gondolkozom a folytatáson, valószínű sorra fog kerülni, de talán inkább egy kicsit később.

Ulrika von Bülow: Good Morning, New York!

A 30-as évei közepén járó Ulli a New Yorkban munkát kapó partnerével költözik Hamburgból a nagy almába, ahol már előtte is sokszor járt. Továbbra is lehetősége van dolgozni a Sternnek újságíróként, hisz itt aztán mindig van miről írni.

Nagyon lelkesen és hatalmas érdeklődéssel vág bele a város megismerésébe immáron new yorkiként és gyosan rájön: itt minden egy kicsit extrémebb, mint máshol: az időjárás, a karácsonyi deko, az élelmiszer kiszerelések; a városnak megvannak a maga szigorú szabályai, legyen szó a borravaló adásról, randizásról vagy bármi másról; New York elképesztő tempót diktál lakosainak, hisz itt szó szerint mindig történik valami és mindenki attól tart, lemarad valamiről. Külön fejezeteket szentel néhány témának, pl. az itt „szent” baseballnak vagy a szcientológiának (ezek számomra pont elég unalmasak voltak), bemutatja több érdekes ember kalandos életútját, akikkel találkozik – bár ezeket azért nem éreztem feltétlenül idevalónak - de azt például érdekes volt olvasni, ki hogy élte meg/emlékszik vissza a szeptember 11-ei eseményeket/re. Nem maradhatnak ki persze a város ikonikus helyszínei sem és persze ír a Hamtonsról is. Mikor több éves kapcsolata – ami révén a városba került – zátonyra fut, új oldaláról ismeri meg a várost, ezúttal szingliként. Aztán újabb váratlan fordulattal hamarosan már kismamaként, majd anyukaként fedezheti fel a várost, bár ezekről már elég kevés szó esik. Úgy általában nagyon tetszett, bár volt benne egy-egy unalmasabb rész, de összességében egyszerre szórakoztató és informatív, jó stílusban megírva, olvastatja magát. Jól megtalálta az egyensúlyt a város és az ő magánélete között, nem elfelejtve, h ez a könyv nem róla szólt. Aki érdeklődik New York iránt, annak szerintem jó kis olvasmány lesz ez és annak ellenére, h már jó pár éves, még talán néhány utazási tippet is tartogat.

Wil Haygood: A komornyik

Mikor bemutatták a filmet, nagyon érdekelt, de végül nem láttam. Aztán megvettem ezt a könyvet, mert emlékeztem a filmre és azt hittem, a kettő „ugyanaz”, most rá kellett jönnöm, h sajnos nagyon nem.

Abszolút nem regény ez, nem is tudom mi, talán dokumentum regény, bár ezt meg erős túlzásnak érzem. Obama elnökké választása előtt, amikor már lehetett tudni, h jó esélyei vannak, az újságíró Haygood, vagyis a szerző, fel akart kutatni olyan színesbőrűeket, akik a Fehér Házban dolgoztak. Nagy nehezen rábukkan az évtizedekig ott komornyikként dolgozó Eugene Allenre. Megismeri őt, feleségét, fiát, akik mesélnek neki azokról a – sok szempontból – kalandos évekről, fényképeket, ereklyéket mutatnak neki, majd együtt élik át az első afroamerikai elnök, Barack Obama beiktatását. Ez így tulajdonképpen nem is hangzik rosszul, de sajnos nagyon elnagyolt, felületes, csapongó, nem is értem. A komornyik életéből, történeteiből biztos vagyok benne, h ennél csak tartalmasabb könyvet lehetett volna készíteni. Ráadásul a könyv utolsó harmada már a színes bőrűekről szóló ill. az ő főszereplésükkel készült hollywoodi filmekről ill. azok hiányáról szól, majd rákanyaraodik A komornyik c. film előkészületeire, szereplőire, forgatására, de ugyanolyan felületes, elnagyolt és semmit mondó ez a rész is, mint az első, Eugene Allen életéről szóló, abszolút rejtély számomra, miért kellett ez. Főleg, h a fülszöveget most újra elolvasva, abszolút mást várna az ember a könyvtől, mert az is mást ígér. Összességében talán a szerző a témában írt újságcikkeit egészítette ki és az lett kiadva, szerintem könyvként értékelhetetlen módon. Hatalmas csalódás volt nekem ez a várólistás könyv. Végül megnéztem A komornyik c. filmet is...az egyetlen hasonlósága a könyvvel a felületesség és az elnagyoltság, egyébként a kettő mégcsak köszönöviszonyban sincs egymással, szerintem a film nem is a komornyikról, hanem a - kitalált - fiáról szól:O.

Markus Flohr: Wo Samstag immer Sonntag ist

Egy német egyetemista Izraelben – erre kb. van egy elképzelés az ember fejében, h milyen szituk jönnek elő, de a szerző nem a sztereotípiákat írja le, ami pozitívum is lehetne, ha valami értelmeset írna le, de nem ezt teszi…akármilyen egyetemista lehetne akárhol, zagyva, baromság kb.80 %-ban, csalódás volt.

Leginkább úgy tűnik, mintha semmit sem csinálna, az egyáltalán nem derül ki, h mit tanul, csak teng-leng, összejön egy öntudatos iráni-zsidó nővel, akivel aztán végig amolyan se vele, se nélküle viszonyban vannak; nagymama mentőbe megy vele a Gázai övezetbe; nem nagyon akaródzik neki németül megszólalni a Jad Vasemben; sokszor zsidónak nézik az orra miatt kb. ennyi maradt meg pár nappal a befejezése után. Se nem vicces, se nem informatiív, leginkább szenvedős volt olvasni nekem.

Lisa See: Tochter des Glücks

Ez a regény tulajdonképpen a Shanghai lányok folytatása, bár ez számomra is csak akkor derült ki, amikor belekezdtem, egyébként már régóta a várólistámon volt. Joy a családjával amerikában nő fel, szülei mindent megadnak neki és megtesznek érte, de úgy nevelik, h kínai gyökereinek tudatában legyen.

Mikor a lány 19 évesen megtudja, h valójában a családjában senki sem az, akinek hitte, kétségbeesik és Kínába menekül, h ott megkeresse igazi apját. Illuziók hada él a fejében a hatalmas országról, de ezeknek nem sok köze van a valósághoz, amit elég gyorsan saját bőrén tapasztal meg. Anyja, az első részben megismert Pearl, is visszatér Kínába, ezzel azt kockáztatva, h lányával együtt sohasem jut ki onnan, de úgy gondolja, inkább vele együtt ott, mint biztonságban, de egyedül Amerikában. Joy lázadása odáig jut, h férjhez megy az „első szembejövő” fiúhoz, aki egy isten háta mögötti kis faluban, teljes nincstelenségben tengődik a családjával a szürke szocializmusban. A lány illúziói – minden tekintetben – gyorsan szertefoszlanak, de megszületik a kislánya, aki új erőt ad neki. Közben a szerző egyre szemléletesebben érzékelteti a viszonyokat, az elképzelhetetlen éhezést, hátborzongató. Lisa See könyvei eddig emlékeim szerint jobban lekötöttek, talán ami nekem itt hiányzott, az a kínai kultúra, a szokások leírása, itt inkább a családi szálakon volt a hangsúly és hát Mao Kínájában inkább a szegénységé és az éhezésé volt a főszerep, mint bármi másé. Igazából Joy története egy klasszikus lázadás a szülők és az ő világuk ellen, 19 évesen elég sokan gondolták már úgy – pláne egy sérelem után – h senkire sincs szükségük és úgyis mindent jobban tudnak. Aztán, amikor beüt a krach, a családok – jó esetben – újra egymásra találnak, számíthatnak egymásra, itt is így van ez.

Constantin Schreiber: Die Kandidatin

Egy nagyon érdekes és megosztó, nyár elején megjelent könyvet hallgattam ezúttal spotify-n. A regény valamikor a – nem túl távoli - jövőben játszódik Németországban, ahol Sabah Hussein muszlimát, szíriai menekültek gyermekét, az Öko Párt kancellárjelöltjét nem sok választja el attól, h megválasszák az ország vezetőjének.

A szerző beavat minket abba, mi is a helyzet aktuálisan az országban, mik Sabah törekvései, a számára fontos témák, mit ért el ő és a pártja az elmúlt években. Hát van változás bőven. A teljesség igénye nélkül: hidzsáb kvóta van, pl.15% a pártban, de a fejkendő szó tabu, ezen akár választást is lehet bukni; a diverzitás himnusz az ország hivatalos himnusza és egyébként is a diverzitás a „varázsszó”, persze csak a genderizmus mellett, ennek megfelelően a bibiliában nem szerepelhet az isten szó, kizárólag isten/istennő/isteni lény-ként, a popdalokban is kifogásolják a mindent átszövő patriarchializmust (follow him – follow him, her, them kell legyen az új verzió); vannak emberek, akik homo- ill. transzszexuálisnak adják ki magukat, h a társadalomban jobb esélyük legyen az érvényesülésre; a 70 év felettiek nem szavazhatnak és az is egyértelmű, h a jövő ebben az új világban már nem az idős, keresztény, fehér férfiaké, hanem a fiatal muszlim nőké; James Bond immáron egy fekete, leszbikus ügynök fogyatékkal stb. Ahogy mindebből is látszik, sok dolgot elvisz a humor irányába – bár az is igaz, h sokan ezt nem így látják – nagyon kikarikírozza a dolgokat és eléggé szatírában nyomja, de emellett sok, mai világunkban is valós problémára és társadalmi egyenlőtlenségre is figyelmet irányít. Igazából, bár van íve a történetnek, de abszolút nem az a lényeg, végül megválasszák-e Sabah-t, sokkal inkább a körülmények, az uralkodó elvek hangsúlyosak, szóval semmiképpen se egy Nobel aspiráns, irodalmilag bravúros regényről van szó. Inkább ebből a sok-sok ideológiai dologból megpróbált – több kevesebb sikerrel – egy regényt összehozni, mondjuk szerintem ezáltal fogyaszthatóbb lett a nagyközönség számára, ami nem hátrány, mert fontos témákat boncolgat. Valahol ez egy mindenkit és mindannyiunk jövőjét érintő könyv, máshol meg mégis nagyon német, mert tele van olyan jelenségekkel, amiket talán csak a németek ill. az ottani helyzetet, véleményeket és nyelvet ismerők értenek meg igazán. Ezen ismeretek hiánya nélkül – pl. magyar fordításban – rengeteg dolog értelmét is veszítené, hiszen pl. a magyarban a nyelvtani nemek hiánya miatt sok nagy „poén” válna jelentéktelenné. Ami még feltűnő volt, h a magyarban az itt felvetett problémák közül többre, még szó sincs – legalábbis a társadalom többsége számára ismert– ez is elgondolkodtató, több szempontból is. Már miközben olvastam nagyon kíváncsi voltam rá, h milyen visszhangja volt a könyvnek Németországban, mert rettentően aktuális és időnként „érinthetetlen” témákról ír szatírikusan, kritikusan. Miután meghallgattam a könyvet derült ki számomra, h a szerző a német közszolgálati tv, Tagesschau c. műsorának (kvázi Híradó) műsorvezetője, akinek pozíciója miatt kb. semmilyen véleménye nem lehet, ilyen meg pláne nem, a politikai korrektségre kínosan ügyelő Németországban, ezt nem kevés kritikusa is az orra alá dörgölte, de ennek fényében pláne egy nagyon bátor próbálkozás a könyv. Egyébként sok dolog, pl. az ilyen-olyan kvóták, a 70 év felettiek megfosztása a szavazati joguktól, bár elég meglepően, helyenként sokkolóan hatnak, de ahogy a szerző egy interjúban elmondta, nincsenek már messze, hisz ezek mind olyan témák, amik már felmerültek, amikről már vita folyik. Úgy gondolom Schreiber könyve mindenképpen elgondolkodtató, annak ellenére is, h sok sablont és sztereotípiát használ és nem riad vissza a túlzásoktól sem, egy kísérlet annak felvázolására, h nézhetne ki a világ, ha minden jelenlegi - több diverzitást, több politikai korrektséget és több „wokeness”-t követelő - javaslat megvalósul.

Julia Lehnen: Sehnsucht nach Zypern

Marie azért érkezik Cirpusra, h ott végezze erdészeti gyakorlatát és bár kollégája, a mogorva, de jóképű Alexandros eleinte mindent elkövet ennek meghiúsítása érdekében, a lány marad, segít, felfedez, komoly problémákat old meg a maga német makacsságával, tudálékosságával és sorra jobbnál jobb pasikat bolonít magába, h hogyan és mivel, az rejtély.

Jaj, hát ez már megint milyen volt….idegesítő felolvasó, nála már csak a főszereplő idegesítőbb. Mindent jobban tud mindenkinél, mindenbe beledumál, de persze mindennek ellenére mindenki az ő társaságát, kegyeit etc. keresi, továbbra sem értem az ilyesmit. Ez azafajta könyv, amikor nagyon elgondolkodok, h mi a fenéért hallgatok én végig ilyesmit. Bár a végére felmerült bennem, h talán a felolvasó tényleg nagyon rányomta a negatív bélyegét az egészre, mert semmi intonáció, monotonon nyomja végig, akármi van, akárki beszél, borzasztó. Maga a könyv, szerintem túl sokat akar, többet, mint az ilyen kis limonádék és sokat ír a szigetről, meglehet tudni ezt-azt, de én erre sem tudtam koncentrálni az olvasó és a főszereplő katasztrofális kettőse miatt.

Janikovszky Éva: Naplóm 1938-44

Kölcsön kaptam ezt a könyvet és igazából már azon is vacilláltam, h kölcsönkérjem-e, nem voltam biztos benne, h érdekel, mert a 12 és 18 éves kora közötti naplói ezek a későbbi írónőnek. Ennek megfelelően elég szkeptikusan is kezdtem olvasni és az elején úgy éreztem, beigazolódott, amitől tartottam: egy 12-13 éves fruska „fecsegése” a naplójának, olyan, amit nem feltétlenül kell olvasnia az embernek.

Aztán némileg változott a véleményem, hisz a napló által jól végigkövethető Éva fejlődése, témáinak, gondolatainak, stílusának megváltozása. A későbbi műveiből ismert iróniával jellemez barátokat, ismerősöket, egyre jobb stílusban és egyre olvasmányosabban ír, miközben gyerekből nővé érik. Meglepő volt számomra, h a napló legelejétől kezdve, vagyis már 12 éves korától a fő témái: a fiúk, pasik, férfiak, a szerelem és a szerelmei. Annak ellenére, h ezek a feljegyzések egy történelmileg sötét időkben íródtak, a háborúról kevés szó esik, persze ez is változik valamelyest, ahogy komolyodik és érik a szerző és ahogy a háború eseményei egyre inkább elérik személyesen is. Összességében nem volt rossz, de azt éreztem most is, mint Szabó Magda halála után megjelent „műveinél” is: biztos, h a szerző is ezt akarta volna? Hisz akkor lett volna lehetősége kiadatni, miért csak az örökösök gondolják, h ezt mindenkinek olvasnia kell? Biztos, h ez közérdeklődésre tart számot? Szerintem nem feltétlenül.

Julie Caplin: Der kleine Teeladen in Tokio

Immár a 4. könyvét hallgatom hangoskönyvként Julie Caplinnek és bár elég gyorsan megállapítottam a kaptafát (egyszerű kis limonádé történet, de mindig egy izgalmas városban kulisszaként) és összességében egyik sem tetszett nagyon, azért csak belekezdek mindig egy újabba.

Az angol, kezdő fotós Fiona elnyer egy ösztöndíjat Japánba és az itt készített munkáiból egy kiállítás lehetőségét is egy neves londoni galériában. De már landoláskor nagy meglepetés éri, a híres japán fotós, aki a mentora lenne, mégsem ér rá, így ezt a feladatot az angol Gabriel Burnett veszi át. Bár ő sem kevésbé jó fotográfus, viszont Fiona számára kellemetlen a találkozás, hisz diákkorában rajongott a férfiért, amit anno a maga kamaszos esetlenségével a tudomására is hozott, ezzel blamálva saját magát, ez azóta is nagyon kellemetlen emlék az életében. Úgy tűnik viszont, h Gabe nem ismeri fel és legkevésbé sem fűlik a foga a közös munkához. Fiona szerencséjére viszont a japán család, akiknél lakik mindenben segítségére van, egy kis tradícionális teaboltot üzemeltetnek, tea ceremónikát rendeznek és megismertetik vendégüket hazájuk hagyományaival és kultúrájával. Ismét ez volt az, ami tetszett: a Japánról és a japánokról kapott információk, a hatalmas Tokió kettősségének bemutatása, egyrészről pulzáló, modern metropolisz, másrészről ősi, tradicionális japán ceremóniák helyszíne, amik harmóniához segítik a rajtuk résztvevőket. Persze nem túl nagy meglepetésre a kezdeti kölcsönös ellenszenv után Gabe és Fiona egyre közelebb kerülnek egymáshoz és a happy end sem maradhat el, néhány bonyodalom után. Hozza a szokásosat: aranyos szereplők, elég sok mindent meglehet tudni Tokióról, de valahogy nekem kicsit olyan „végtelen történet” érzésem volt, úgy éreztem, sosem érek a végére. Magyarul is megjelent már, Egy csésze tea Tokióban címmel.

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Többektől hallottam már jókat erről a könyvről és bár a legkevésbé sem vagyok macskarajongó – főleg ők meséltek a regényről – belekezdtem.

A regény tulajdonképpen utazások sorozatáról szól, amit Nana, a macska, gazdájával, Szatoruval tesz meg. Szatoru, bármennyire is szereti Nanát, épp azon van, h régi barátai közül új gazdát találjon neki, mivel tudja, hamarosan eljön az idő, h már nem gondoskodhat róla. Bár egyik régi barát sem bizonyul megfelelő jövendőbeli gazdának, a találkozások által megismerjük Szatoru gyerek – és fiatalkorát és őt magát is. Végül a férfi nagynénjénél, Norikonál kötnek ki, aki bár egyáltalán nem szereti a macskákat, nincs is érzéke hozzájuk, mégis, unokaöccse kedvéért megbarátkozik Nanával. Bár a regény első felében nem derül ki, miért nem tud majd gondoskodni Szatoru Nanáról, mégis szavak nélkül is nyilvánvaló az ok, ami a regény második felére fájó valósággá is válik. Egy nagyon kedves regény, humorral a barátságról és a szeretetről, nekem különösen azok a részek tetszettek, ahol Nana a „mesélő” és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket és a szereplőket, ezek a részek megtörik a Szatoru tökéletességéről szóló oldalakat és nagyon jót tesznek a történetnek szerintem.

Stefan Maiwald: Meine Suche nach der besten Pasta der Welt

A szicíliai nyaralás előtt valami könnyed, nyári olvasmányt kerestem és hát ez témában is jól passzolt. A szerző felesége olasz, ez volt a könyv egyik apropója, a másik pedig, h – elvből, félelemből nem derül ki pontosan – nem repül, ezért kulináris kalandozásaihoz olyan országot kellett keresnie, amivel kapcsolatban ez nem probléma. Így kerekedett fel Olaszországban, h megkeresse „a világ legjobb tésztáját”.

Sok régióban, városban, faluban jár, de a teljesség igénye nélkül és nem nagyon derül ki, milyen alapon választ. A cím ellenére egyáltalán nem az hajtja, h megtalálja, melyik tészta a legjobb – ez nyilván nehéz is lenne, márcsak a szubjektivitás miatt is – sokkal inkább azokban a régiókban, városokban kutatja a tészta helyi jelentőségét, fogyasztásának szokásait, na meg persze kóstolgatja is őket szorgalmasan. Ahhoz kétség sem férhet, h legjobb helyen jár, hisz az olaszok évi 22 kg tésztát esznek, a dél-olaszok évi 35 kilót (összehasonlításul a németek 8 kg-t és ezzel is a világ élmezőnyében vannak), persze évi 1,3 millió tonna tésztát gyártanak is, szóval aligha akad még egy olyan ország, ahol akkora hagyománya van a pastának. Sok-sok érdekesség derül ki a könyvből, pl. hogy a legkedveltebb az olaszok körében a spagetti; meg hogy nem csak regionális különbségek vannak Itáliában, ami a konyhát illeti, hanem gyakran a szomszédos falvak között is mások a szokások. Puglia régióban – és alighanem még máshol is - vasárnaponként a mai napig szokványos dolog, h a nagymama 6-kor kel, 8-ig elkészíti a tésztát a nagycsaládnak, ami 2-3 órát száradhat a hagyományos ebédig. A tészta saját kezű készítését a szerző is kipróbálja szakavatott segítséggel és bár csak 2-3 hozzávalóra van szükség, a folyamat mégsem egyszerű, hisz számít a levegő páratartalma, a szoba hőmérséklete, sőt még a gyúró kézé is, szóval igazi tudomány ez is. De miért alakult ez így, h az olasz konyha ilyen sokszínű, finom és világszerte nagyon kedvelt? Erre egy lehetséges tudományos magyarázat, h a mai, egységes Olaszország még csak 6 generáció óta létezik, azelőtt a hercegségek, egyes városok között mindig is nagy volt a konkurencia a művészetekben és a kultúrában, de a gasztronómiában is. Az ország hosszanti elhelyezkedése is fontos, hisz emiatt egész más az éghajlat északon, középen és délen, ami egyedülálló a kontinensen. Ehhez jön a sok kis sziget, a szintén egyedi sajátosságaikkal és azok a városok, ahol a hajózás, a kereskedelem fontos volt, mint Genova vagy Velence, itt már nagyon korán jelen voltak az egzotikusabb hozzávalók, fűszerek, amiket a saját konyhájukba integráltak. Persze sok szempontból nincs egyetértés az olaszok között, ha tésztáról van szó, például azt illetően sem, h honnan származik. A szicíliaik, a nápolyiak és a genovaiak is egyaránt azt állítják, h ők „találták fel” a tésztát, Szicíliában az első írásos emlék a pastáról a 12. század középről származik, ez egy nyomós érv lehet mellettük, ahogy az is, h sehol nem esznek Olaszországban annyi tésztát, mint Szicíliában :O. Megismerhetjük a nápolyi margarita pizza történetét és betekintést kapunk egy kis tészta üzembe is, ezáltal kiderül, mi a különbség a nagy- és a kisüzemi tészták között. Bár szerintem a cím eléggé félrevisz, összességében egy olvasmányos, érdekes gasztronómiai utazás tanúi lehetünk, megtüzdelve sok-sok érdekességgel.

Tom Liehr: Sommerhit

Nagyon régóta megvolt ez a könyv és amikor a következő olvasmányomat kerestem, megakadt rajta a szemem, elolvasva a fülszövegét bele is kezdtem. A főszereplő, Falk Lutter életét követjük nyomon tinédzser éveitől kezdve jó pár évtizeden át.

A 14 éves szőke, kékszemű, de kissé dagi Falk szüleivel és nővérével az egykori NDK-ban él, majd 1980-ban izgatottan indulnak a Balatonhoz nyaralni. Az előkészületek alatt már a fiúnak is feltűnik, h valami készül és tényleg, a család disszidálni akar. A tervbe viszont hiba csúszik, a határon a nővére, Sonja nem léphet át, valami nincs rendben a papírjaival, így a 16 éves lányt elszakítják a családjától, akik nélküle mehetnek a Balatonra. A szülők itt próbálják eljátszani, h minden rendben, de Falk érzi, h ez nem igaz. Ennek ellenére élvezi, h a szülei nem vele vannak elfoglalva és belekóstol a szabadságba. A szerző persze elsüt pár sztereotípiát a Balatonról és Magyarországról, de gyorsan újra Németországban találjuk magunkat, csak ezúttal már az NSZK-ban, de ide már csak a fiú és édesanyja jutott el, apja visszamegy, h megtudja, mit lett a lányukkal. Falk rengeteg mindenre rácsodálkozik Nyugaton és persze pont ezért, na meg súlyfeleslege miatt és mert ő az NDK-s fiú osztyálytársai gúnyolódásának állandó célpontja lesz. Egy osztálykiránduláson aztán minden elszabadul az egyik tanár öngyilkos lesz és míg a felnőttek értetlenül állnak mindez előtt, a diákok pontosan tudják, mi történt. Fejezetenként ugrunk innentől néhány évet és végigkövetjük Falk átváltozását, akiből Martin Gold lesz, az – okkal - mosolyogni képtelen sztár, akit egycsapásra az egész ország megismer, csak épp egy olyan dallal, amit ő legszívesebben ki se adna. Közben ledől a berlini fal és nem csak az ország, hanem a családjuk is egyesül, apja és nővére történetéből bepillantást kapunk a rendszer kegyetlenségébe, egészen elképesztő, mi zajlott ott – is – a színfalak mögött. A végére a főhős nem csak a happy endjét kapja meg, hanem inkább az „elégtételét”, amin itt sokkal nagyobb hangsúly van. Alapvetően érdekes történet volt, több fontos témát is felvetett, de aztán szerintem ezeket eléggé elnagyolta, ami kár volt. Ráadásul a végére az lett az érzésem, h a főhős egy kicsit „megmondó” ember lett, aki mindenki más fölött áll nem csak anyagilag, hanem főleg erkölcsileg, ami persze lehet így, de valahogy nem volt már olyan szimpatikus a karakter. A címből – abszolút tévesen – arra következtethetnénk, h ez valami nagyon könnyed nyári olvasmány, de nem, sokkal inkább egy történelmi lenyomat és egy kalandos életút talákozása.