2021. január 31., vasárnap

Christelle Dabos: Bábel emlékezete (A tükörjáró 3.)

Több, mint 2 évvel vagyunk a 2. kötet vége után, Ophélie újra Animán él a családjával, de nem találja a helyét, csak a történteken agyal és azon, hol lehet Thorn, akiről senki sem tud. Mikor hirtelen felbukkan néhány számára kedves ember a múltból, a lány nem késlekedik és segítségükkel máris arra a szilánkra csöppen, ahol úgy érzi, nem csak Thorn, hanem Isten nyomára is rábukkanhat és ezzel a rengeteg rejtély megoldására is.
Az első két rész után az olvasó már éppen kezdte volna azt hinni, h kiismeri magát ebben a különös világban, erre itt van Bábel, ahol nevének megfelelően sokféle ember él, sokféle képességgel, mások a szokások, a szabályok és az elvárások, de egyvalami itt is megvan: a családfők feledékenysége és a múlt – a törés előtti világ – teljes elfelejtésének vágya, minden áron. Ophélie itt előfutártanoncnak áll Bábel elitképző tanintézményébe, a Jó Családba (LOL), mert úgy gondolja, ezzel szolgálhatja az ügyüket és rábukkanhat Thorn nyomára. A főszereplőnőnk a regény első felét egyedül viszi el a hátán, kicsit tartottam ettől, de végülis ez is érdekes volt, azzal, h megismertük Bábelt, de azért a nyerő páros továbbra is Ophélie Thornnal kiegészülve, ők a regényfolyam igazi motorjai, csak az egyikkel, kissé félgőzzel ment a sztori előre. Thorn nem lett sokkal szívélyesebb vagy lazább figura a 3. kötetre sem, (de hát, őt még így is szeretjük;)), viszont felbukkanásával felpörögnek az események és főszereplőinket pedig hatjta előre a cél, h megtalálják azt, aki el akarja fedni az emberek elől a világ valódi arcát. Ez már egy komolyabb, sötétebb rész, mint az 1. vagy a 2., a veszély sokkal kézzel foghatóbb, ezzel együtt sokkal kevesebb a helyzetkomikum és a humoros leírások, Ophélievel együtt az egész hangnem és a történet is végleg megkomolyodik. Egy kicsit tisztul a kép, ami a rejtélyeket illeti, persze távolról sem kapunk mindenre választ, de hőseink egyre közelebb kerülnek a megfejtéshez és én már annak is örültem, h nem nagyon bonyolódik tovább a történet. Tetszett a regény romantikus szála is, bár a két főszereplő elvileg már férj és feleség egy ideje, mégis jócskán van mit pótolniuk, minden téren, nagy nehezen ezt is elkezdik. Összességében nekem kellemes csalódás volt a 3. rész, talán azért is, mert az elvárásaim a 2. rész után kisebbek voltak, mint az 1. után és bár más, mint az első 2. rész, ennek ellenére ez is szerethető, izgalmas és fordulatos, volt benne pár igazán meglepő fordulat is, az ilyeneknek mindig nagyon örülök.

2021. január 28., csütörtök

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A tükörjáró 2.)

A 2. rész pontosan ott folyatatódik, ahol az első befejeződött. Ophélie-t végre hivatalosan is bemutatják az udvarnál ill. Faruknak, a családfőnek, Thorn menyasszonyaként. Rögtön másodmesemondót csinál belőle a nagyúr és úgy tűnik, nem csak a védelmét, de a jóindulatát is sikerül elnyernie. A lány megismeri az udvar működését, h minden és mindenki Faruknak akar tetszeni, mindenki az ő reakcióját figyeli és ha az pozitív, kész a siker.
Ám a sötét felhők egyre egyértelműbben gyülekeznek a jegyespárunk feje fölött, a szálak végképp összekuszálódnak és az idő az esküvőig – amit továbbra sem néznek sokan jó szemmel – egyre fogy, megkezdődik a versenyfutás az idővel. Nyomozások és több meglepő fordulat után, amikor az ember már-már happy endben reménykedett (legalábbis ennek a kötetnek a happy endjében), jön egy újabb, nem várt fordulat. Kicsit kettősek az érzéseim ezzel a résszel kapcsolatban. Egyrészről ezt is imádtam, a főszereplőkkel együtt izgultam, kombináltam, drukkoltam Ophélie-nak és Thornnak, h a sok-sok rejtély mellett a saját érzéseikkel is dülőre jussanak végre, azokat is meg tudják fejteni. Nagyon tetszett ez a szál, ahogy az írónő szépen, lassan szövögeti. Ez tényleg egy olyan páros, akiknek nagyon szurkoltam, felüdülés volt, h ez nem egy ilyen „első látásra szerelem” történet, ami a könyvek 90%-ában mostanság, hanem egy annál sokkal hihetőbb, igazibb, összetettebb kapcsolat. Nagyon tetszett az is, h mindketten fejlődnek, hatnak egymásra, megváltoznak – öntudatlanul - is a másik miatt vagy annak hatására. Másrészről viszont a regény kb. felétől egy kicsit úgy éreztem, h túl sok. Túl sok Ophélie kotnyelessége és ügyetlensége; túl sok az ármány; az érthetetlen összefüggés; a semmiből felbukkanó új szereplő és szál, na meg a kérdőjel. Itt el is vesztette szerintem az ifjúsági regény mívoltát – bár összességében is megkérdőjelezném, h az-e – mert olyan komplex és bonyolult lett, h időnként tényleg nehezen lehetett követni, ha egyáltalán. Ez a fantázia világ persze megadja a szerzőnek azt a lehetőséget, h a felmerülő problémákra olyan megoldást kínáljon, amivel az olvasó nem is számol, hisz itt– szinte – bármi lehetséges, ezzel él is, szerintem kicsit sokszor is. Mindennek ellenére persze ezt a több, mint 660 oldat is 3 nap alatt elolvastam és kíváncsian várom a folytatást.

2021. január 25., hétfő

Christelle Dabos: A tél jegyesei (A tükörjáró 1.)

Pár évente belecsöppenek egy ilyen – általában – ifjúsági fantasy sorozatba, ami aztán be is szippant, most A türkörjáró sorozattal jártam így:). Annak ellenére, h az első rész még 2017-ben jelent meg magyarul, tavaly kb. őszig még csak nem is hallottam róla. Akkor viszont ajánlotta valaki (és áradozott róla), akinek adok a véleményére, így én is kedvet kaptam.
Továbbra is szeretem azokat a regényeket, amik által egy teljesen új világba csöppenek, hát itt ebben nem volt hiány, mindjárt több új világgal is szolgál. Elég szövevényes a sztori, nehéz összefoglalni, de valami olyasmiről van szó, h a világ 21 nagyobb és 186 kisebb töredékre darabolódott szét, az élet ezeken a különböző földszilánkokon folytatódott ezután. Főszereplőnőnk, a fiatal Ophélie az Anima elnevezésű földszilánkon él. Az itt élők, az „animisták”, rendkívüli tulajdonsága, h különleges kapcsolatuk van a tárgyakhoz, pl. újra össze tudnak illetszteni egy eltört csészét, vagy egy elszakadt papírt. A lánynak két különböző ritka képessége is van, egyrészről „olvasó”, vagyis egy-egy tárgy megérintésével megtudja annak történetét, másrészt „türkörjáró”, ha egyszer belenézett egy tükörbe, onnantól kezdve át tud azon kelni, hogy egy másik, számára már ismerős tükörnél kössön ki (leegyszerűsítve). Ophélie, a szüleivel, sok testvérével, bácsikáival és nénikéivel boldogan, gondtalanul, szeretetben nő fel és az animai múzeumot igazgatja. Különlegesen jó „olvasónak” tartják, de addigi nyugodt hétköznapjai egy csapásra megváltoznak, amikor megérkezik ismeretlen, mogorva, lenéző és a lánynál 2 fejjel magasabb;) vőlegénye, Thorn, a Sarkról, vagyis egy másik – nem túl jó hírrel rendelkező - földszilánkról akivel érdekkházasságot kell kötnie, ezzel erősítve a két „állam” kapcsolatát. Váratlanul szinte azonnal útnak is indulnak új otthonukba és a hosszú út alatt sem derül ki sok a titokzatos vőlegényről, azon kívül, h úgy gondolja, menyasszonya a telet sem fogja túlélni a fagyos és veszélyes Sarkon. Ami ott várja, az valóban Ophélie minden képzeletét felülmúlja, a Légvár és lakói, egyik meglepetésből a másikba ejtik a lányt és ezek gyakran elég kijózanítóak. Itt sok különböző család/klán él, akiknek mind-mind különleges képességei vannak és gyorsan kiderül, h ezeknek köszönhetően az ember nem bízhat senkiben és semmiben, még a saját szemében sem, mert itt bizony semmi és senki nem az, aminek látszik. Ophélie viszont felveszi a kesztyűt, kíváncsiságával, ügyetlenségével és éleslátásával sok kalamajkába keveredik, de mindig ott terem a mogorva Thorn, vagyis a vőlegénye, a főkincstárnok, h megmentse. Bár a lány eleinte egyáltalán nem érti, h kerül ő ide, miért őt választották ki a házasságra, hisz se nem szép, se nem gazdag, de lassan-lassan összeáll a kép, h miért is van rá szükség, ami végleg megrengeti- addig sem túl acélos - kapcsolatát Thornnal. Nagyon-nagyon tetszett az 1. kötet, 2 nap alatt kiolvastam – munka mellett, 580 oldal – megszűnt minden más, amikor olvastam és csak pörögtek az oldalak és az órák. Nagyon ritkán esik ez meg velem, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, nagyon élveztem. Ez tényleg egy színes-szagos, nyelvezetében időnként nagyon vicces, helyzetkomikumokban bővelkedő, fordulatos, izgalmas történet. A szereplőket imádtam, talán főleg azért is, mert a két főszereplő, a tél jegyesei, Ophélie és Thorn nem megszokott regényfigurák. Nem szépek, a külsőségeket tekintve nem tökéletesek, ennek ellenére, vagy inkább pont ezért, nagyon megszerettem őket és bár Thorn elsőre nem egy szimpatikus figura, nekem valahogy mégis az volt. Nagy reményekkel és várakozásokkal rögtön neki is álltam a folytatásnak.

2021. január 22., péntek

Juliet Ashton: Das Glück wohnt in der Ivy Lane

Korábban már egy könyvet olvastam és egyet hallgattam a szerzőtől, ezek tetszettek, így nagy reményekkel vágtam bele ebbe is. A könyv szereplői a londoni Notthing Hill Ivy Lane-jén laknak egy kék házban, ahol a boldogság lakik (ahogy a cím mondja). A gyermek pszihológus Sarah és a nála jóval idősebb Leo, nemrég váltak el, mert a férfi összeszűrte a levet Helenával, a rátarti szomszédasszonnyal, akit rögtön el is vesz, amint kimondták a válást.
Saraht persze megviseli a dolog, annál is inkább, mert mindannyian továbbra is egy házban élnek és mert ráadásul még egy jó barátnőjét is gyászolja, akiért sokat tett és aki szintén a házban lakott. De a többi lakó eltereli kicsit a figyelmét, hirtelen barátságba keveredik a szuterénban lakó idős, házsártos és kiállhatatlan Mavisszel, aki Sarah társaságában megszelidülni látszik. A fiatal nő magára ismer Unában, aki anyjával szintén a házban lakik. A kislány egy családi „trauma” miatt – csakúgy, mint egykor Sarah – nem beszél, de a szakértő és kedves plusz gondoskodásnak hála újra sikerül „megnyitni” a bezárkózott gyereket. Ebben nagy szerepe van az újonnan a házba költöző házaspárnak is, a szókimondó, cserfes Jane-nek és a jóképű, kedves Tomnak. Sarah gyorsan jó barátságot alakít ki velük, de maga előtt is egyre nehezebben tudja tagadni vonzódását Tom iránt, ráadásul úgy tűnik, valami nem is egészen stimmel új barátai házasságában. Mindeközben Leo elkezdi újra ostromolni, ami imponál a nőnek és jót tesz megtépázott önbecsülésének. Eddig tetszett is a történet, hétköznapi, igazi, érzelmes. Viszont hirtelen három olyan dolog is történik, a regény három fontos témájában, ami finoman szólva sem volt várható és mindegyik inkább a „hihetetlen” kategóriába tartozik, abszolút nem találtam őket életszerűnek. Innentől kezdve szkeptikus lettem a történettel kapcsolatban és ez rányomta a felét a történet kb. utolsó egyharmadára. Az események után 1 évvel, az epilógusban a szerző még összegyűjti újra az összes szereplőt, h beszámoljon arról, hogy alakult soruk, ezáltal konstatáljuk a totális happy endet. Tetszettek a szereplők, Ashton történet mesélése, nagy kár érte – az én szemszögemből – h több „hoolywoodi” fordulatot tett bele, amik szerintem abszolút nem illettek a regénybe.

2021. január 20., szerda

Dennis Gastmann: Atlas der unentdeckten Länder

A szerző olyan „országokba” utazott, amiknek többségénél még csak azt sem tudtam, h létezik. Ehhez azért az is hozzátartozik, h általában nem hivatalos államokról van szó. Olyannyira nem, h az elején mindegyikre rá kellett keresnem, mert az is felmerült bennem, h ezek nem is léteznek, de bármennyire is hihetetlen volt időnként, a könyvben szereplő helyek valósak és minden jel arra mutat, a szerző utazásai is azok.
Számomra az egyik legérdekesebb a – naná – sose hallott Karakalpaksztán Autonóm Köztársaság volt, ami nyugat Üzbegisztánban fekszik az Aral-tónál, ami a tragédiája lett. Ez ugyanis 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava volt, ma már alig maradt belőle valami, így Karakalpaksztán mára egy sivatagos vidéken találta magát, ahol júniusban 50 fok van és januárban mínusz 50, a kontinentális klíma legkegyetlenebb formája. Az egyik legfurább és egyben legviccesebb a Svédország déli partjainál fekvő Ladónia volt, ami egy mikronemzet, vagyis olyan nemzetközileg nem elismert ország, melynek szuverenitását csak az őt kikiáltó kis csoport ismeri el. Ladóniát 1996-ban egy művész kiáltotta ki, aki természetvédelmi területen építgette a műalkotásait. Az állampolgárságot online lehet igényelni és 30 dollárért még nemesi cím is jár hozzá;), jelenleg 18 ezer állampolgára van a mikronemzetnek. Vicces a zászlója is, ami zöld alapon egy zöld északi kereszt;). Szintén érdekes – és egyben persze hihetetlen volt – az Athosz-hegyi Köztársaság, ami Görögországban, a Halidikí félszigeten fekszik, ez egy autonóm klerikális ortodox kolostorköztársaság. Ma az ortodox vallás egyik fő központja, ahol mintegy húsz kolostorban élnek ortodox szerzetesek a legősibb bizánci hagyományokat őrizve. 1988 óta a világörökség része. A szerző itt 3 különböző kolostorban tölt el 1-1 éjszakát, közben rácsodálkozva erre a különleges életre és a kolostorok szabályai és lakói közötti különbségekre is. A 241 szigatből álló Palau azon kevesek közé tartozott, amiről már hallottam, ahogy Ras al Khaimah-ról is, amit mondjuk nem is telejsen értek, hogy került ide, az Egyesült Arab Emiratásuk részeként. Összességében sok érdekesség volt ebben a könyvben, ami a várólistámon volt, de valahogy sokszor mesevilágnak tűntek nekem a helyszínek, így annyira nem is tudtam ezt „utazós olvasmánynak” felfogni.

2021. január 17., vasárnap

Michelle Marly: Die Diva

A híres szoprán Maria Callas életéről szól ez a spotifyn meghallgatott hangoskönyv, ill. leginkább a szintén görög Arisztotelész Onassishez fűződő kapcsolatáról.
Amikor megismerkedik egymással a világ leghíresebb asszonya és a világ leggazdagabb embere, mindketten házasok, mégis valami megmagyarázhatatlan vonzalom van közöttük az első perctől kezdve. A regény csak kisebb epizódokat villant fel Callas gyerek- és fiatalkorából, pedig érdekes lehetett volna az is, hogy jutott a semmiből az ünnepelt és körül rajongott énekesnő szerepébe. Mivel nem éltem abban a korban nem tudom megítélni Callas ismert- és elismertségét, tehetségét pláne nem és bár tisztában vagyok vele, h ez a könyv nem feltétlenül adja vissza a személyiségét, ezek alapján nem lett szimpatikus. A szerző szerintem szívesen emeli piedesztálra híres női hőseit és csinál belőlük mártírt, amire persze az operaénekenső élete jó alapot adott. Ahogy mindig, most sem szerettem, h ugrálunk az időben, hol épp bimbózik a románc, hol már összetört a díva szíve. Így még nagyobb a kontraszt, főleg Onasiss személyiségében, egyrészről van a szerelmes férfi, aki mindent megtesz Callasért, rendkívül korrekt és nagyvonalú és a hideg, érdektelen Aristo, aki ráunt és egy „értékesebb” játékszert találta magának, sajnos ilyen az emberi természet, legalábbis sok emberé. Azért durva, ami többször is elhangzik, h Onassist, addig érdekelte Callas igazán, amíg ő volt a világ leghíresebb asszonya, amint „ez a cím Jackie Kennedyre szállt”, a görög mágnás érdeklődése is felé irányult, olyannyira, h ebből még házasság is lett. Itt is igaz az, h keverednek a tények és a fikció, mert bár sok mindent lehet tudni a szereplőkről és a tényekről, de nyilván, a ’ki, mit érzett, ki mit mondott’, csak puszta kitaláció. Összességében érdekes volt ez a regény egy nagy, szenvedélyes szerelemről két nagyon híres ember között.

2021. január 13., szerda

Richard Dübell: Der Jahrhunderttraum

A történet 1891-ben, 20 évvel az 1. rész befejezése után folytatódik és 1909-ig követjük a von Briest család életét. Alvin halott, a 70-es éveikbe lépett Louise és Paul pedig házasok. Épp Svájcban vannak, amikor valami titkos és fontos misszió során – szóval minden ott folytatódik, ahol az 1. részben abbamaradt – vonatbalesetben életüket vesztik.
Ennek a kötetnek a főszereplői már a von Briest testvérek, Otto, Levin és Amalie. Mindegyikük révén egy-egy témát visz végig a szerző, az egyik ilyen fő téma, az egyre erősödő zsidó ellenes mozgalom; a női jogok, női egyenjogúság, leszbikus szerelem ebben az időben és a repülés története, amiben ennek szinte minden úttörőjét Lilenthaltól Zeppelinen át a Wright fivérekig ilyen vagy olyan módon felvonultatja. A szálak, ahogy a testvérek élete is, időnként külön futnak, máskor összefonódnak, h végül egy nagy fináléban összehozza a szerző az összes fontos szereplőt. Megint sokszor tűnt nekem erőltetettnek, időnként már-már úgy éreztem, enélkül a család nélkül nem történik Németországban – vagy időnként a világban;) – semmi. Szerintem ez egy lezárt történet, de ez is egy amolyan „never ending story”, mert van még egy része, ez nincs meg és nem is szeretném elolvasni, bőven elég volt ebből ennyi.

2021. január 10., vasárnap

Vámos Miklós: Dunapest

Hosszú évek és némi kis kiábrándultság után olvastam újra Vámostól és azt kell mondjam, ez egy élvezetes, jól megírt regény, ami olvastatja magát. A - szerintem nagyon ötletes - címre figyeltem fel, ami - a borítóval együtt - a regényhez is jól passzol.
Az első 30-40 oldal után kezdenek „összeérni” a szereplők, kezd kirajzolódni, h itt tényleg mindenkinek mindenkihez köze van, de leginkább a budapesti Pozsonyi úti legendás Bauhaus ház(ak)hoz. Két idősíkon zajlanak az események, tulajonképpen két történetet, két regényt kapcsol össze Vámos, több-kevesebb sikerrel. A múltbeli történet azt a vérzivataros időszakot eleveníti fel, amikor a Pozsonyi úti luxusbérház zsidók menedékéül szolgált, un. csillagos ház volt, ill. az egyik, svájci védettség alatt állt. Itt élt többek között a Nyugat mecénása, Hatvany Lajos; kora egyik legnevesebb építésze, Hofstätter Béla, aki ezeket a házakat is tervezte; de a nyilas terror idején itt talált menedéket többek között Szép Ernő és Heltai Jenő is. A zsidókat mentő két diplomata, a svájci Carl Lutz és a svéd Raoul Wallenberg felbukkanásával, az ő szemszögükből láthatjuk a nácik/nyilasok rémtetteit és hátborzongató módon elevenedik meg a budapesti Cipők a Duna-parton holokauszt-emlékmű története is. A jelenbeni szálon Tóth Juli lakik abban a bizonyos Pozsonyi úti házban. Élete állóvizét egy ismeretlen francia nő felbukkanása keveri fel, aki egy véletlen folyamán keveredik elhunyt férje családjának szülőhazájába. Hozzájuk csapódik két harmincas „fiúka”, majd a múlt és a jelen történeteit olvasva, lassan kiderül, h valamilyen módon mindenki kötődik a házhoz és a holokauszthoz, márcsak azért is mert:
…Kelet-Európában így vagy úgy voltaképp mindenki zsidó…és a holokausztot minálunk még senkinek nem sikerült se lenyelni, se kiköpni.
A jelenben játszódó történet érzésem szerint nem tudta felvenni a versenyt a történelmivel. Sem maga a sztori, sem a szereplők nem tűntek „igazinak” és furcsa volt, h akár pár soronként is változik a perspektíva, hol az egyik szereplő meséli a dolgokat, hol hirtelen E/3-ba csúszúnk át. A regény előrehaladtával egyre nagyobbnak éreztem a kontrasztot a két történet között és az érdeklődésem is sokkal inkább a múlt felé fordult. Persze ezt egyáltalán nem akarom felróni, hisz nehéz úgy írni a jelenről, a hétköznapi életekről, h az felvegye a versenyt ezzel a drámával és tragikummal teli időszak krónikájával (szerencsére). Jónak találtam, h a zárszóban leírja mindazon történelmi szereplők életének további alakulását, akik a regényben szerephez jutottak. A munkám révén úgy gondolom elég sokat tudok a magyar történelemről és Budapestéről is, mégis ez a regény újra rádöbbentett, mennyi aspektusa, mennyi elfeledett részlete van egy-egy történelmi eseménynek.

2021. január 4., hétfő

Sarah Morgan: Die Zeit der Weihnachtsschwestern

Párhuzamosan olvastam ill. hallgattam két kedvenc karácsonyi szerzőm, Karen Swan ill. Sarah Morgan egy-egy regényét, amikben nagyon sok a hasonlóság, ezért időnként össze is zavarodtam egy kicsit. Swan három nővére Írországban várja a karácsonyt, míg Morganéi Skóciában. Ez egy kicsit más jellegű könyv, mint amit Sarah Morgantól megszoktam, már csak olyan szempontból is, mert itt úgy tűnik, nem akar a 3 nővérből 3 kötetet, ennek a regénynek mindhárman a főszereplői.
A 3 McBride nővér Skóciában együtt akar karácsonyozni a családjukkal, innen indul a történet. Lassan kiderül, h a szüleik nem is a szüleik. A legidősebb lány, Hannah 8 éves volt, amikor a szüleik a hegyekben meghaltak túrázás közben és a legjobb barátaik fogadták örökbe a lányokat. Mára felnőttek, ketten New Yokrban élnek, Hannah nagyon sikeres a munkájában, de az emberi kapcsolataiban már kevésébe; Beth házas, van két kislánya, de nagyon vágyik arra, h újra dolgozzon, a legkisebb Posy otthon maradt, hegyi mentőként dolgozik és az anyukájuknak segít a kávézójukban a kis skót faluban. Mindhárom nővér, bár látszólag boldog és/vagy sikeres, tele van problémákkal, amiknek köszönhetően a 2 new yorki előbb érkezik Skóciába. Sok minden lappang a háttérben, ki nem beszélt félelmek és sérelmek, amik szépen lassan felszínre törnek és a szülők egykori hegymászós tragédiája is még mindig kísérti a családot. Egy érzelmes, mély, a különböző karaktereket jól ábrázoló karácsonyi regény ez, nagyon szerethető szereplőkkel és külön kiemelném a könyvet olvasó Nora Schultét, aki fantasztikusan hozza a karaktereket, legjobban a középső nővér, Beth két kislányának „szerepében” tetszett.

2021. január 1., péntek

Boldog új évet!

Végre vége ennek az évnek, gyorsan le is zárom, itt a blogon is, jöhet a szokásos összegzés! 2020-ban 86 könyvet olvastam, hallgattam, tízzel többet, mint előző évben. Ebből 66 volt németül és 20 magyarul, egy picit csökkent tehát a német dominancia a tavalyihoz képest (63-13). A megoszlás idén úgy nézett ki, h ebből a 86 könyvből 51 volt ekönyv, 11 hagyományos- és 24 hangoskönyv, ez utóbbi abszolút rekord nálam, nagyon rákaptam a hangoskönyvekre, főleg házimunka közben;). Szintén rekordgyanús, hogy 2020-ban 7 különböző magyar szerzőtől olvastam egy-egy könyvet, sikerült javítanom ezen tehát a tavalyi gyászos 3 után. Megdupláztam 2020-ban az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listás olvasmányaimat, ami persze nem túl nagy teljesítmény tekintve, h az előző évi 2 helyett, ezúttal 4-et olvastam a listáról és máris 112-nél tartok:).
Ahogy az elmúlt években, úgy 2020-ban is több sorozatot olvastam, végre befejeztem a még 2018-ban elkezdett boltkóros sorozatot, aminek már nagyon ideje volt, 2020-ban az utolsó 3 rész került sorra. Teljes egészében ebben az évben olvastam Katrin Koppold romantikus-bohókás 5 részes Sternschuppen sorozatát és a szintén 5 kötetes bostoni gasztró világba elvezető Taste of Love-t is teljes egészében 2020-ban hallgattam meg. 2020-ban nem került fel egy könyv sem az abszolút kedvenceim listájára, de persze sok olyat olvastam, amik nagyon tetszettek, ilyen volt pl. a könnyfakasztóan szép Mesés ruhák kalandjai, a szerethető Az ágybérlő, az évitzedeken átívelő egyedi történet, a Dreimal im Leben, a meglepő Landkarte der Liebe vagy a hangoskönyvként hallgatott The Sunday Lunch Club, Kristin Hannah II. világháborús Nachtigallja ill. a karácsonyi (K)ein Kuss unter dem Mistelzweig. Ha már a valóságban nem lehetett utazni, legalább a könyvek segítségével megpróbáltam ezt, újabb két részt olvastam a kedvenc Ein Jahr in…. sorozatból (Róma, London), elolvastam a monumentális New Yorkot, ami a város történetét dolgozza fel valamint egy magyar angoltanár utazásairól szóló Világgá mentemet is. Ahogy mindig, ezúttal is több életrajzot olvastam, ezek közül is kiemelkedett a Nelson Mandela életéről szóló könyv, emellett még a svéd írónő, Astrid Lindgren, a magyar Nobel-díjas tudós Szent-Györgyi Albert életrajzát olvastam ill. ebbe a kategóriába sorolnám még a Szabó Győző élete egy szakaszáról szóló Toxikómát ill. a német profi teniszező, Andrea Petkovic könyvét. A járvány és a karantén is nyomot hagyott az idei olvasmány listámon, máris három ezzel foglalkozó könyvet hallgattam/olvastam (Lockdown Love Story, rumbarumbamm, A Pestis). Az előző évekhez hasonlóan, idén karácsony előtt/körül mindkét kedvenc karácsonyi szerzőm, Sarah Morgan és Karen Swan is sorra került 1-1 új regénnyel, (bár Morgan könyvéről a bejegyzés átcsúszik 2021-re.) 2020 magasan legolvasottabb bejegyzése Andreas Eschbach izgalmas, konspirációja a Der letzte seiner Art lett, ezt Sophie Kinsella Mini Shopaholic-ja követte, holtversenyben 3. legnépszerűbb lett a Szerelem a huszonhetedik sorban ill. a nekem is nagyon tetsző Landkarte der Liebe, szintén holtveseny volt a 4. helyen, amin a német Die Kaffeeprinzessin és az Ausztráliában bolyongós Traumfänger osztoztak, az 5. legnépszerűbb poszt pedig Benedek Ágota karantén naplója lett, a rumbarumbamm.