2021. február 26., péntek

Alice Pantermüller: Mein Leben, manchmal leicht daneben

Jan, a 3 gyerekes iskolaigazgató felesége beleegyezéssével egy éves sabbaticalra - magyarul alkotói szabadságra – megy Montpelliere-be, távol a munkától, a családtól, a stressztől. Egyre többet hallok erről, de mondjuk inkább olyanoktól, akiknek nincs gyerekük, vagy még nem jár oviba, iskolába és a család együtt használja ki ezt az időt, de így hogy a 3 gyereket ott hagyja a feleségével, Sveával, hát elég érdekes.
Először ők is elgondolkoztak azon, h a család együtt megy, de a 2 nagyobb gyerek hallani sem akart erről. Sveának minden a nyakába szakad, dacol a kamasz gyerekeivel és a legkisebb 5 évessel, aki kisebb állatkertet mentett már meg és bár állja a sarat, nehéz hallgatnia jókedvű férje boldog beszámolóit Franciaországról és a csinos szállásadójnőjéről. Az eleinte Jan nélkül üres ház gyorsan megtelik, Svea barátnőjével és annak lányával, Svea húgával és annak két kisgyerekével, akiknek az életében is akadnak nehézségek. Eleinte nagy a káosz, de Sve a sarkára áll, mindenkinek feladatot ad és lassan mennek is a dolgok. Közben főhősnőnk igyekszik nem feladni a saját álmait sem a nagy forgatagban, izlandi nyelvtanfolyamra jár, ahol a jóképű tanárról kezd álmodozni, de gyorsan rájön, h a nőcsábész nem ér annyit, h veszélyeztesse Jannal való 20 éves boldog kapcsolatát. Aztán végre eljön a várva-várt nyári szünet, amikor a család Franciaországban újra találkozik. Kisebb zökkenők után teljes az idill és csodás véletleneknek hála, a házaspár néhány hónapot mégis együtt tölthet majd a Földközi-tenger partján. Sok mindent nem tudtam kezdeni az egésszel, időnként az volt az érzésem, h kicsit olyan „blogszerű”, nem volt rossz, de nem is keltette fel túlságosan az érdeklődésemet, arról nem beszélve, h nem tartom feltétlenül reálisnak ezt a konstellációt, dehát földhözragadt vagyok, ez nem újdonság. Ezúttal kimondottan tetszett, ahogy a könyvet olvasták, főleg, az 5 éves Matti karaktere sikerült jól.

2021. február 22., hétfő

Deborah Feldman: Unortodox - A másik út

Láttam tavaly tavasszal az – elvileg - a könyvből készült Netflix sorozatot, ami nagy hatást tett rám. Már akkor gondoltam, h meg fogom venni a könyvet is, amire végül nem került sor, mert egy barátnőmtől kölcsön kaptam.
Devoiri haszid zsidó családba születik New York zsidók lakta negyedébe, Williamsburgh-be. Apja gyengeelméjű, anyja Angliából származik és miután kiházasítják őket, gyorsan kiderül, h nem illenek össze és lányuk születése után az anya el is hagyja a családot, nem bírja a szigorú zsidó életet. Devoirit a magyar százmazású nagyszülei nevelik szigorú vallásosságban. 17 évesen a nagyszülei férjet keresnek az unokájuknak és meg is találják a jóképű, szőke Eli személyében. A lány úgy gondolja, szerencséje van a vőlegényével – beleszólása úgy sincs a dolgokba – mert annak jó megjelenése miatt sok lány irigykedik rá. Ebből is látszik, h – bár tanárnőként (!) dolgozik már egykori iskolájában – de persze gyerek még 17 évesen. Tudatlanságának sok „világi” dologgal kapcsolatban számos alkalommal adja tanubizonyságát, de persze szándékosan nevelték így. Devoiri azt reméli, a házassága után nagyobb lesz a szabadsága – bár ezt nem tudom, mire alapozza, hisz ebben a kultúrában nevelkedett – de még a legintimebb problémáikról is az egész családjuk és fél Williamsbourgh tud. Mikor terhes lesz, elköltöznek a városból vidékre, ahol végre egy kicsit szabadabban élhetnek és a nő szépen lassan magára talál. Továbbra is eljátssza a zsidó feleséget és anyát, de már nem tartja be igazán, amit be kellene, már nem él igazi vallásos életet és egyre többször gondol arra, h nem ezt az életet szeretné a kisfiának. A gondolatát sem tudja elviselni, h a fiának már 3 évesen pajeszt kellene növesztenie és a Tórát tanulmányoznia. Titokban iskolába jár, majd névtelenül blogot ír, ami gyorsan nagy népszerűségre tesz szert. Ez jelenti aztán a kulcsot a szökéséhez, hisz szerződést kap ennek a könyvnek a megírására, ami valódi esélyt teremt, h hátat fordítson az eddigi életének, férjének, családjának. Precedens értékű küzdelem után sikerül elválnia és a fiát ő nevelheti. Mivel még nem láttam régen a sorozatot, sok mindenre emlékeztem belőle, de kb. a feléig, ha nem tudom, nem biztos, h rájöttem volna, h ebből a könyvből készült a széria. Itt végig Devoiri gyerekkorát írja le, a szokásokat, szabályokat. Ez érdekes és pont ezek a new yorki részek tetszettek a sorozatban, mert ez egy annyira zárt és ismeretlen világ a nem ott élőknek. Ez a rész a könvben viszont egy kicsit túl hosszúra nyúlt szerintem, helyenként már unalmas volt, de ahogy elkezdődik a „felnőtt élete” újra nagyon érdekessé vált. A szerző saját történetét írja le, ezzel is például szolgálva sok hozzá hasonló nőnek. A könyvnek a sorozathoz nem sok köze van, még a főszereplőnő kinézete ott és itt is szöges ellentétben áll egymással és pont az a berlini rész hiányzik a regényből, ami ott is kevésbé érdekelt és helyenként elég kevéssé is volt hihető. Összességében tetszett a könyv, a maga elképesztő történeteivel és meghökkentő eseményeivel, a szerző megejtően őszintén ír lelki és fizikai szenvedéseiről.

2021. február 19., péntek

Nick Hornby: Miss Blackpool

A feltűnően csinos Barbara épp megnyeri a blackpooli szépségversenyt, amikor rájön, nem a helyi szépségkirálnyő szerepére vágyik, hanem valami sokkal nagyobbra. Ezért Londonba megy, ahol először áruházi eladőként dolgozik, de hamar felfedezik. Az ügynöke először mindenképpen olyan szerepeket szán neki, ahol nem kell beszélnie, inkább csábító idomait helyezné előtérbe, de a karakán lány álma mindig is az volt, h komikus legyen és bizonyít is, aminek következményeként szinte rá szabnak egy bbc sorozatot.
A Barbara (és Jim) gyorsan siker lesz, több évadon át követi a fiatal szerelmesek életét, az esküvőjüket, első gyermekük születését, boldogságukat, vitáikat, majd a válásukat. Közben a két forgatókönyíró, a producer és a két főszereplő egyre jobban megismeri egymást és az évek során szinte családdá alakulnak. Érdekes volt végigkövetni a lány felemelkedését, ahogy lakást vesz, randizik, kalandokba bonyolódik, egyre híresebb és népszerűbb lesz. Tetszett a karaktere, nem hiú, talpraesett, céltudatos, aki nem a külsejével akar érvényesülni. Abszolút illett ehhez a karakterhez, h az üres csillogás és a szépfiúk helyett a boldogságot választja, amikor erre lehetősége adódik. Érdekes volt a végén, amikor jó pár évtizeddel a Barbara (és Jim) sikere után az immár nyugdíjas csapat újra találkozik, h egy színdarabban elevenítse fel a két egykori népszerű főszereplőt. Tetszett, de nem rántott magával, emlékeim szerint a régi Hornby regények azért mások voltak.

2021. február 14., vasárnap

Kaya McLaren: Eine Freundschaft im Winter

A 30-as évei közepén járó ápolónő, Jill épp elvesztette a babáját, amikor rajtakapja a férjét egy másik nővel. Kétségbeesésében abba a kisvárosba menekül, ahol gyerekként két évet töltött a nagybátyjánál és ahol a barátnője, Lisa is él. Itt ápolónőként kezd dolgozni, ill. egy 10 éves kislányra, Cassie-re vigyáz, akinek nemrég halt meg az édesanyja és beköltözik a három helyi nőcsábász lakóközösségébe.
Egy idő után úgy gondolja, csak a telet akarja itt tölteni, síelni, elgondolkodni, majd visszamenni mindennek ellenére a férjéhez. Sokként éri ezért, amikor megkapja a válási papírokat, a férje kész tények elé állítja, nem marad választási lehetősége. Nehéz helyzete ellenére mindenben számíthat a nagybátyjára, a barátnőjére, Lisára és a lakótársaira is. Egyre közelebb kerül Cassie- hez és az édesapjához is, Mike-hoz is, ez a három, sokat szenvedett ember áll a történet középpontjában. Jill és Mike megértik a másik fájdalmat, tudják, mit érez a másik, de egymás iránti érzéseik eleinte ennek ellenére is tele vannak bizonytalansággal, bűntudattal és kétséggel. Vonzódnak egymáshoz, de nem biztosak abban, h készen állnak egy új kapcsolatra. Kissé közhelyes, h közöttük szövődik szerelem, de jól van leírva a vívódásuk, a fájdalmuk és – legalábbis nálam – ezzel a szerző elérte, h drukkoljon nekik és a megérdemelt happy endjüknek az olvasó. Szórakoztató volt a mellékszál is, a nőcsábász fiúk, Jill lakótársai, akik húgukként segítik és oltalmazzák Jillt. Összességében tetszett, megkedveltem a szereplőket és nálam szinte mindig ez a kulcs, érdekelt, h alakul a sorsuk. A cím olyan szempontból nem is pontos (Egy barátság télen), h nem is egy, hanem több barátság szövődik a regényben.

2021. február 11., csütörtök

Kady Burton: Stachelbeeren im Winter

Elég sok hangoskönyvet meghallgattam már, de még soha nem volt olyan érzésem, h ezeket egy utcáról berángatott valaki olvasta volna, hát most igen. Sokszor neves színészek olvassák a könyveket, többször előfordult már, h bár a felolvasót nem ismertem, mégis nagyon tetszett. most viszont olyan semmilyen volt…már eleve a hangja is fura volt, meg minden hangsúly nélkül, színtelenül olvasott, fura volt, bár ezt is megszoktam.
Jo(die) egy kórházban dolgozik adminisztrátorként Invernessben, elég visszahúzódó lány, nem sok tapasztalata van a férfiakkal, de egy este egy jóképű pasi elkéri a telefonszámát és whatsappon elkezdenek irogatni. Reed egy glasgowi kórházban orvos, jóképű nagy nőcsábász és nagyon határozott elképzelései vannak azokról a nőkről (a külsejükről), akiket ágyba akar vinni. Egy este elkéri egy lány számát, majd whatsappon dumálnak. Jo és Reed chatelését elég érdekes volt „hallgatni”, mármint műfajilag nem igazán passzol össze a kettő. Egyre inkább megismerik és megkedvelik egymást, na meg persze kíváncsiak is a másikra és „biztosra” mennek, hisz látták már egymást, a találkák viszont sorra hiúsulnak meg és már kezdett elég unalmas is lenni, amikor viszont jött egy olyan fordulat (nem kimondottan hihető, de legalább valami váratlan), ami tényleg meglepett, kellemesen csalódtam. Ez viszont nem túl sokáig tartott, mert a végét kicsit eltúlozta a szerző szerintem, túl sok lett a csodás véletlenekből és egybeesésekből. Felejthető limonádé, vannak még további részei is, de nem fogom törni magam értük.

2021. február 7., vasárnap

Jonathan Safran Foer: Wir sind das Klima!

10 évvel a nagysikerű – és magyarul is megjelent – Állatok a tányéromon után, aminek elolvasása után sok ember lett vegán, vagy legalábbis gondolta át a táplálkozását, az amerikai sikerszerző egy még komplexebb problémát vesz górcső alá, a klímaváltozást. Én ezt is spotifyn hallgattam, de magyarul is megjelent Globális öngyilkosság címmel, nagyon ajánlom.
A klímaváltozás túl absztrakt fogalom ahhoz, h mindennapi életünkben úgy igazán kezdeni tudjunk vele valamit. Rengeteg adat, sokkoló számok tömegkelege kerül megemlítésre, de sok esetben ezek csak számok maradnak, sokkal hatásosabbak a konkrétabb példák. A Föld felmelegedése pont olyan, mint az emberé: pár fokkal magasabb vagy alacsonyabb hőmérséklet már nem jó, akár a test-, akár a szobahőmérsékletre gondolunk, ez az alapvető probléma. Sok ok-okozati probléma szóba kerül, de szinte mindig ugyanott lyukadunk ki, az állattenyésztésnél, leginkább a nagyipari állattartásnál, ami a szerző szerint a probléma nyitja. Az emberek egyre többet, jobbat akarnak mindenből, egyre nagyobbak az igények, egyre kevésbé vagyunk képesek megvonni magunktól bizonyos dolgokat. Foer is bevallja, h ő is úgy van, mint a legtöbb ember: a vegánságról prédikál, tudja, h az lenne a helyes, de túlságosan szereti a hús, sajt és tojás ízét. Meglepett igazán, h mennyi mindent tehetnénk azzal, ha elhagynánk minden állati eredetű élelmiszer fogyasztását, nehéz elképzelni, h egy „ilyen egyszerű” dolog egy ilyen fontos és komplex probléma nyitja. Persze ez csak papíron egyszerű, a gyakorlatban azért nem könnyű a legtöbb embernek rávennie magát a vegán táplálkozásra sok okból. Ráadásul itt is felmerül, a legáltalánosabb probléma, h az egyén keveset tehet, kollektív döntések és változások kellenek, bár ha több millióan változtatnak, az már számítana. Foer megoldási javaslatát, hogy nem kell egyszerre feladni az évek, évtizedek alatt megszokott dolgokat, hanem csak 1-1 étkezés, 1-1 nap erejéig lemondani az állati eredetű ételekről, abszolút vállalhatónak tartom. Elképesztő hallgatni ezt a sok szomorú tényt és sokkoló számadatot és még elképesztőbb a tudat, h ennek ellenére nem történik semmi, úgy értem világszinten, állam iszinten. Hisz nem arról van szó, h ne tudnánk, hogy menthetnénk meg a bolygónkat, hanem arról, h túl kényelmesek vagyunk hozzá és azt hisszük, majd hirtelen valami zseni megoldja a problémát. Többre értékeljük a rövid távú élvezeteket, mint a megmenekülést hosszú távon. Pedig ez mindannyiunk közös problémája, senki sem gondolhatja, h ez őt nem érinti és Foer emlékeztet minket a közös cselekvés erejére és szükségességére. Aki igazán meg akarja menteni a bolygót, annak meg kell halnia – ez egy kicsit radikális tanács, de a könyv utolsó mondata az, amit az eszünkbe kell vésnünk : az állati termékek elhagyása az egyetlen út a klímaváltozás megállítására, mielőtt túl késő lesz. Nagyon tanulságos, érdekes és cselekvésre ösztönző könyv, bár ezt talán érdemesebb olvasni, mint hangoskönyvként hallgatni, talán úgy jobban megmarad a sok-sok tény és szám ésj jobban is „megemészthető”.

2021. február 3., szerda

Christelle Dabos: Visszaverődések viharában (A tükörjáró 4.)

A 4., egyben utolsó kötet ott folytatódik, ahol a 3. véget ér, továbbra is Bábelben vagyunk és tökéletlenül tökéletes főhőseink a rendszerbe beépülve igyekeznek megmenteni a világot és végére járni a nem kevés rejtélynek, de mintha mindig le lennének maradva egy lépéssel. Pedig már tudják, ki áll a Nagy Szakadás és a szilánkok összeomlása mögött, illetve hogy ki miatt válhatott egy egyszerű halandó mindenhatóvá, de ezt a „valakit” becserkészni a vártnál is nehezebb feladat.
Sokakhoz hasonlóan nekem sem nagyon tetszett a befejező rész. Végig az volt az érzésem, h nagyon túl volt bonyolítva a sztori, nem is tudtam 100%-osan követni, ill. időnként nem is „akartam”. Sokat mondó, h már a felén túl is csak néztem helyenként, h WTF?, ezek miről beszélnek? Persze ad válaszokat a sok-sok kérdésre, vannak benne csavarok és meglepetések is, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, h ez az egész nem volt teljesen átgondolva az elejétől fogva, így újabb és újabb szövevényekbe bonyolódott a szerző, ami szerintem nem tett jót a történetnek. Nem vagyok egy happy end rajongó, de itt kimondottan nehezményeztem;), h a két főszereplő „nem nyeri el” jutalmát, végig nagyon reménykedtem benne, megérdemelték volna. Kíváncsian várom, h ezzel befejeződött-e a történet, vagy lesz-e valamikor folytatás, mert egyrészről lezárt, másrészről hiányzott még valami, szerintem simán folytatható, persze csak akkor, ha az egésznek mondanivalója is lenne, nem csak egy újabb bőrt akarnak lehúzni róla. A 4 rész közül ennek az utolsónak az olvasása tartott a legtovább, egyrészről mert ezzel azért sokszor „szenvedtem”, másrészről ennek ellenére sem akartam, h „vége legyen”, persze 700 oldalra 4 nap még így sem rossz nálam. Most már jó pár nappal a befejezése után még mindig hiányoznak a szereplők, a történet, ez is ritka nálam. Annak ellenére, h egyértelműen az utolsó részt szerettem a legkevésbé, még ahhoz képest is nagyon „középszerűnek” tűnnek a következő olvasmányaim, valószínűleg azért, mert nem találtam meg bennük azt a „varázst”, mint ebben a sorozatban. Minden „kritikám” ellenére, amit mindenképpen a regényfolyam javára írok, h folyamataosan meg tudott lepni, olvasás közben óhatatlanul is kombinál az ember, ebben általában elég jó vagyok, itt viszont szinte semmit nem láttam előre, ill. egészen más feltételezéseim voltak, ebből a szempontból felüdülés volt. Egyetértek azzal a véleménnyel, h a 4 részen belül az első 2 és az utolsó 2 szorosabban összetartozik, pl. a helyszínt, a hangulatát tekintve ill. csak a 2. és a 3. rész között telik el több idő. Na meg abban is elkülönülnek ezek egymástól, h az első két rész inkább egy romantikus fejlődésregény fantasy beütéssel, a második két részben sokkal inkább elmegyünk a fantasy és már-már a krimi világába is. Valahogy általában én az ilyen sorozatokat mindig késve fedezem fel, aminek viszont megvan az az előnye, h nem kell hónapokat, vagy akár egy évet is várnom a folytatásra, rögtön neki is ugorhatok az egésznek, ez történt most is és nagyon örültem, h az egyes részek befejezése után máris folytathattam a következő kötettel a történetet.