Olvass:)!

Jókai Mór: Névtelen vár

2012-02-27T18:56:00.002+01:00

Rég olvastam Jókait utoljára, pedig minden könyvét szerettem. Ezt az 1877-ben született történelmi regényét, már régóta terveztem, mert annyit tudtam róla, h Napóleon egyetlen magyarországi csatájáról (is) szól, márpedig az az én szülővárosom környékén volt. Hogy végre biztosan sorra kerüljön, felvettem az idei Várólistámra is.

A regény havas, téli tájon kezdődik, pont ilyen volt itt is, mikor elkezdtem olvasni. Franciaországban vagyunk, a szereplők is franciák, meglett férfiak életüket nem kímélve szeretnének megóvni, megszöktetni egy kislányt, ami sikerül is, ám azonnal utánuk küldenek egy szép bárónőt.
Majd egy elég nagy váltással, Magyarországon, a Fertő-tó partján találjuk őket az un. Névtelen vár lakóiként, évekkel később. Immár nevük is van a szereplőknek, de vajon ez a Lajos, Marie és Katalin megegyezik a történet eleji francia személyekkel?
Az ifjú Lajos mindenesetre éjjel-nappal vigyáz a rábízott lányra, aki rajta kívül nem beszélhet senkivel, a férfi arra tette fel életét, h megvédelmezze a lányt, akiről eleinte nem nagyon derül ki, kicsoda, csak az, h mindenkinek fontos. Bezárva élnek, így elkerülhetetlen, h a felcseperedő lányban ne támadjanak gyengéd érzelmek az őt oltalmazó fiatalember iránt, akinek ő a mindene, mégis felkelti figyelmét a szomszédba költöző, ellenállhatatlan Katalin bárónő. Évek telnek el csendesen, kissé unalmasan (időnként az olvasónak is, nem csak a szereplőknek) és az író közben el tudja hitetni, h a Névtelen vár lakóira figyel titkon mindenki: nem csak a helyi pandúr és a vízi vadóc, Hany Istók, hanem álruhás franciák révén maga Napóleon is. A rejtegetett lány, nem akárki ugyanis: Marie, XVI. Lajos és Mária Antoinette egyetlen életben maradt gyermeke és a royalisták azt remélik, egyszer még felülhet újra a trónra, ami jog szerint megilleti. Jókai parádésan fűzi a szálakat, van itt minden: izgalom, árulás, romantika, intrika, ármány, na és persze szerelem. Maga a történet, a fikció nagyon tetszett, viszont az utolsó része, a csata leírása egyáltalán nem kötött le, sőt untatott, nem is kicsit, bár pont ezért akartam elolvasni, mert a győri csatáról van szó, bár, h mennyire fikció vagy mennyire van alapja, annak amit leírt, nem tudom, szóval sokkal okosabb nem lettem a témában.
A történelmet nem változtatja meg Jókai, így Franciaországból nem lesz a regényben sem újra királyság, Marie-val a trónon, de ha ebből a szempontból nem is lesz happy end, a szerelmi szál, azért csak beteljesedik.
Ami kicsit zavart, h csak nagyon bújtatva ír a történelmi eseményekről, bevallom nekem időnként nem volt teljesen egyértelmű, h mit miért, ki kicsoda. Ami viszont tagadhatatlan, h egyszerűen gyönyörűen ír, élmény volt olvasni, ez nagyon szembetűnő volt, különösen az elején. Szóval arra jutottam, h Jókai örök, ma is aktuális és közel 60 éves írói munkásságának, több, mint 140 kötetesre rúgó termése igazi kincs, melyek között nem csak a mindenki által ismert, nagy klasszikusok találhatók meg, hanem jó néhány kevésbé ismert vagy már feledésbe merült, de olvasásra érdemes regény.
Nagyon jó dolognak tartom, h a regényeit ingyenesen és legálisan lehet letölteni a mek-ről, a Névtelen várat én is elektronikus könyv formában olvastam és még jó néhány Jókait letöltöttem, szóval feltétlenül folytatása következik!

Sophie Kinsella: Göttin in Gummistiefeln

2012-02-24T09:45:00.003+01:00

Samantha a londoni city egy menő ügyvédi irodájában robotol, h 29 évesen a legfiatalabb senior partner váljon belőle. Nagyon durván nyomja: nincsenek barátai, hétvégéi, szabadideje, nincs élete, csak a munka, az ügyfelek, a mobil, a főnök, meg a karrier. Mikor egy kezdő hibát vét, mellyel oda a kinevezés, úgy érzi az életének is vége, hisz a munkája az élete. Szégyenében elmenekül, majd kissé piásan egy faluba keveredik, ahol kalandos körülmények és félreértések után házvezetőnőként kezd dolgozni.

Az első napok igazi kihívást jelentenek, ámokfutása nem mindennapi a konyhában: jóval több pénzt ad ki, mint amennyit keres: az összemosott ruhákat titokban újra megveszi, az ingeket mással vasaltatja, ételfutároktól rendel, de kissé együgyű sznobék nem fognak gyanút, hisz fogalmuk sincs, h egy 158-as IQ-val rendelkező, Cambridge-diplomás sztár jogászt vettek fel. Aki számára lassan körvonalazódik, h milyen élete is volt eddig: nem voltak emberi kapcsolatai, tulajdonképpen a normális életet újra kell tanulnia. Nem lesz egyik napról a másikra konyhatündér, de amint felfedez magában egy másik Samathát, akit érdekelnek a háztartás dolgai, aki igen is tud főzni, mosni, vasalni, aki házias és csinos és akinek gyerekkora óta nem volt egy szabad hétvégéje összeáll a kép. Rácsodálkozik a világ legegyszerűbb dolgaira, a jól végzett fizikai munka örömére, egyszerűségére, rádöbben az egyszerű hétköznapi dolgok szépségére, az emberi kapcsolatok fontosságára. Persze meg van a szerelmi szál is, elég gyorsan egymásba habarodnak Nathaniellel, a kertésszel. A főnökei is nagyon kedvesek, egyszerű, nem túl iskolázott emberek, kissé sznobok, de jóindulatúak és Samantha őszinte meglepetésére bebizonyítják, h érdek nélkül akarnak jót neki, ilyet nem nagyon tapasztalt a londoni cityben. Végül még a becsületét is visszaszerzi és képes arra, h meglássa, mennyivel jobb az élete házvezetőnőként, egyszerűen, boldogan.
A vége persze happy end, ennek ellenére is meglepett Kinsella, abszolút pozitív értelemben, mert nem egy bugyuta lányregényt kaptam, bár talán kicsit azt vártam, persze időnként romantikus, meg rózsaszín és idilli, de összességében nagyon szerethető, szórakoztató és helyenként túlmutat önmagán.
A kérdés, amit a történet boncolgat abszolút aktuális, mi ér többet? A karrier, siker, pénz triója, vagy esetleg a nyugalom, a szabadság, az emberi kapcsolatok? Szerintem mindenkinek saját magának kell kisakkoznia, mi az, ami neki jó, melyik az a kombináció, ami leginkább boldoggá teszi. Szerintem kicsit fejlődésregénynek is értékelhető a történet, bár persze nem biztos, h automatikusan ezt gondolná az ember, ha egy menő jogászból hirtelen házvezetőnő lesz, itt mégis ezt történt szerintem.
Magyarul Kétbalkezes Istennő címmel jelent meg, jobb címnek tűnik, mint a német (Istennő gumicsizmában), már csak azért is, mert emlékeim szerint Sam egyszer sem húzott gumicsizmát. Bár már olvastam az írónőtől (Madeleine Wickham: Die Tennisparty ), ez volt az első Sohpie Kinsella könyvem, nem csalódtam benne, szóval biztos nem az utolsó.

Jorge Bucay: Nyitott szemmel szeretni

2012-02-19T12:13:00.002+01:00

Párkapcsolati tanácsadó egy regénybe rejtve. Gondolom ez lett volna cél, nekem viszont szinte végig az volt az érzésem, h inkább egy tanácsadó könyvet olvasok, telis-tele nagy igazságokkal, amik viszont nekem megfekszik a gyomrom egy idő után, főleg mikor inkább egy regényt akartam volna olvasni. Erőlködött, h történetet építsen a tanácsok köré, szerintem annyira nem sikerült.

Alapvetően 2 párterapeuta közös könyvének születésének lennénk tanúi, ha a technika ördöge nem szólna közbe. Véletlenül Robertohoz kerül Laura, egy pszihológusnő e-mailje párkapcsolati problémákról. Először el sem olvassa a leveleket, de aztán kíváncsiságból mégis beleolvas és egyre jobban érdeklik, annál is inkább, mert magára ill. a kapcsolatára ismer a fejtegetésekben, amik nem csak komolyan elgondolkodtatják, hanem fel is nyitják a szemét. Lassan megszállottjává válik a nő leveleinek és mikor az azt írja, nem küld több levelet, mert (az eredeti címzett, a kollágája) Fredy nem is válaszol, h ezt megakadályozza levelezni kezd a nővel, a másik férfi nevében. Lassan a technika segítségével már nem csak Laura, hanem a másik pszichológus levei is Robertohoz futnak be és a másik nevében mindkettőjüknek ő válaszol, zavartalanul űzheti kisded játékait. Levelezésükön keresztül a férfi beleszeret Laurába és mikor páciensként felkeresi , érzései csak erősödnek és viszonzásra is találnak. A végén kiderül az igazság és megjelenik a könyv, ami Robertonak hála, még jobb lett mert felbukkanásával más irányt vettek a gondolatiak.
Ha vki szereti a párkapcsolatokat boncolgató (ízekre szedő) könyveket, neki biztosan tetszeni fog, nekem annyira nem, szerintem ráadásul időnként kissé szájbarágós is.
Végül 2 idézett, ami megfogott:

Amikor beleszeretünk valakibe, a hasonlóságát szeretjük, amikor pedig szeretjük, beleszeretünk a különbözőségébe.

A szenvedély öncélú őrület, szinte törvényszerűen bekövetkező esztelen, zavart állapot, rögeszmés rajongással tetézve.
A szeretet viszont józan végeredmény, amelyet nem adnak ingyen. Tartósabb, kevésbé viharos, és keményen meg kell dolgozni azért, hogy megmaradjon.

Katja Maybach: Melodie der Erinnerung

2012-02-15T18:29:00.003+01:00

Ezt is kölcsönbe kaptam, megbízható könyvdealer barátnőmtől;), akivel eléggé egyezik az ízlésünk, most sem csalódtam benne.
A kerettörténet a 80-as évek elején Argentínában játszódik, ahol épp 6 éves börtönbüntetése után szabadul a német felmenőkkel rendelkező Carlos, egy amerikai újságírónő segítségével. A szintén német gyökerekkel büszkélkedő nő igazi nagy sztorit remél a rezsim ellenes tettei miatt lecsukott férfitól, mégis másként alakul minden.

A kis ’bevezetés’ után visszacsöppenünk az 1923-as Münchenbe, ahol Hitler épp akkor akarja magához ragadni a hatalmat, de ez még csak a sörpuccs, ami után 5 éves börtönbüntetésre ítélik hazaárulásért, de már akkor mindenki róla beszél, ki így, ki úgy. A von Stetten család életét meséli el az írónő kisebb-nagyobb ugrásokkal az ’50-es évekig a forrongó, formálódó Németországban, melynek történései időnként az ő életükbe is durván beleszólnak. A család csupa nőből áll, az anyából és 3 lányából, mindannyian szerencsétlenek a szerelemben: az egyiket évekig hitegetik, majd elhagyják, a másikat megerőszakolják, ezzel örökre megpecsételve férfiakkal való kapcsolatát, a harmadik szerelme az esküvő előtt lesz öngyilkos. A 3 nővér mégis átvészeli a vérzivataros időket gyermekeivel, férfiak nélkül és meg is állják a helyüket, bár alaposan megnehezíti a sors az életüket, de Fee átveszi a családi porcelángyárat, Stella pedig valóra váltja az álmát és divattervező lesz először Münchenben, majd Párizsban nyit szalont – igazi emancipált nővé válik. A 3 testvér közül a legszebb, Tatjana nem dicsekedhet karrierrel, mégis leginkább az ő története áll a középpontban, reménytelen, élethosszig tartó szerelme, majd érdekkapcsolata egy náci tiszttel, akihez aztán Argentínába költözik. A sors iróniája, h élete mindkét fontos férfija ott kezd új életet a 2. Világháború után, az is, aki küzdött Hitler ellen és azért hagyta el Németországot, mert nem akart ott élni, ahol ez az ember került hatalomra és az is, aki szolgálta ezt az embert és a rendszert. Argentínában pedig mindketten a társadalom elismert, megbecsült, tisztelt és igen jómódú tagjai lesznek.
Az eleje nagyon, a 2. fele vhogy kevésbé kötött le és tetszett, nem nagyon tudnám megmondani miért. Összességében viszont egy izgalmas, szórakoztató és fordulatos családregény, többnyire ügyesen bonyolított cselekménnyel.
A vége tetszett és összeállt a kép, végigmeséli a főszereplők sorsát és értelmet nyert számomra is a két idősík, vagyis a kerettörténet, ami időnként fel-felbukkant az elbeszélésben, de nekem sokszor értelmetlennek tűnt.
A borító és a cím (Az emlék(ek) dallama) elég giccses, azért a regény nem ilyen;). Az eredetileg divatújságíró Maybach könyvei, melyek igen sikeresek Németországban, magyar fordításban nem jelentek meg.

Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba

2012-02-12T11:07:00.003+01:00

Az 50-es évei végén járó, klasszikus nyelveket tanító tanárnak, Raimund Gregoriusnak egy különös találkozás megváltoztatja az életét: először egy portugál nővel találkozik fura körülmények között, majd egy portugál könyv ragadja meg még ugyanazon a napon a figyelmét. Ez a két dolog elég ahhoz, h csapot-papot otthagyva elhagyja Bernt és vonattal Lisszabonba utazzon. Akar még valamit kezdeni az életével a magának való, otthonülő könyvmoly, fogy az ideje, itt az alkalom, h kiszabaduljon a jól megszokott, kényelmes mókuskerékből, így habozás nélkül vág bele élete kalandjába.

Rabul ejti és Lisszabonba vezeti egy könyv, minél többet akar megtudni az írójáról, akinek története beszippantja, megszállottan keresi a portugál orvos-költőhöz vezető utat és meglepő módon lépten nyomon bele is botlik a luzitán fővárosban. Egyik tanár, barát, rokon vezet a másikhoz, miközben lassan összeáll a kép a fejében Amadeu de Pradoról. Két történetet olvashatunk tehát párhuzamosan a regényben: az egyik a jelen, Gregorius élete, a másik a múltba viszi vissza az olvasót és elbeszélések, visszaemlékezések révén ismertet meg a portugál orvos sorsával.
Számomra kissé érthetetlen, h mi az, ami ennyire megragadta Gregoriust, miért ejtette rabul Prado könyve, élete, személyisége, miért lett a már rég halott orvos és költő megszállottja, miért adta fel a saját életét, csak azért, h megismerje az övét. Tagadhatatlanul egy egészen különleges ember elevenedik meg a család, barátok, ismerősök elbeszéléseiből, de Gregorius semmit sem tudott róla, mikor útnak indult. A történet végére viszont többet tud Amadeuról mint bárki más, holott nem ismerte, sohasem találkozott vele, megszállottsága tehát eredményre vezetett, összeállt a különleges ember élete, küzdelmei a becsületért, igazságért, küzdelmei saját magával, mind-mind fontos szerepet nyernek a könyvben és megelevenedik benne a Salazar-diktatúra Portugáliája is.
Nem mondhatom, h nem volt érdekes, nem kötött le, mert nem lenne igaz, de ugyanakkor fura is, már eleve ez a teljesen irracionális utazás, egy olyan ember fordítja ki 4 sarkából saját életét, akitől a legkevésbé várná ezt bárki is és ehhez számomra hiányzott az igazi indok, amiért ezt teszi. Időnként számomra túl filozofikus és idealista volt, de ami jobban zavart, h a főszereplő pár óra alatt úgy megtanult portugálul, h rögtön nem éppen könnyű szövegek fordítására vállalkozik. Azt is kicsit röhejesnek találtam, h mindenkinek van valami irománya Amadeutól, amit aztán oda is ad a hivatalosan portugálul nem beszélő Gregoriusnak, aki persze simán lefordítja a nem mindennapi eszmefuttatásokat.
Érdekes egyébként, h rövid időn belül már második alkalommal bukkanok erre, h valaki úgy tanul portugálul, h elkezd egy könyvet olvasni és előbb-utóbb megérti…(Portugálul olvasok)nem igazán tudom ezt mire vélni, de gyanítom, h nem a nyelv könnyű tanulhatóságáról, inkább véletlenről van szó.
A 15 nyelvre lefordított, 2,5 millió példányban elkelt regényből idén film is készül, eleinte arról volt szó, h Geoffrey Rush fogja Gregoriust alakítani, a legújabb hírek szerint viszont Jeremy Irons vette át a szerepet. Eredeti helyszíneken, tehát Bernben és Lisszabonban, német-svájci koprodukcióban készül majd az adaptáció, a munkákat február végén, március elején kezdik.

Charlotte Roche: Schoßgebete

2012-02-08T10:43:00.005+01:00

Charlotte Roche első könyvének sikere után nagy csinadratta volt a 2. megjelenésénél, de hamar kiderült, h ez nem lett olyan ütős, így a siker is mérsékelt maradt – ezt szűrtem le legalábbis előzetesen. Elolvasva szerintem nézőpont kérdése, h melyik könyve „jobb”. Nyilván, aki olvasta a Nedves tájakat, annak nem túl meglepő a helyenként ’lényegre törő’ és igencsak szexuális fogalmazás, így persze, h nem üt akkorát, mert eleve ezt várja az ember.

Kicsit az az érzésem, h megírta a Feuchtgebietét, azzal berobbant a köztudatba, mert pikáns, merész, erotikus és tabudöntögető volt. Majd jött a 2. könyve, amiben az 1. után nem lehetett elszakadni ettől a vonaltól, van is benne néhány hasonlóan szexuális tartalmú dolog, de sokkal kevesebb, mint emlékeim szerint a másikban. Persze a könyvet most is a szex témával akarták eladni, a TV Totalban is volt vendég Roche a megjelenéskor, akkor hallottam a könyvről, persze ott is egy szex részletet olvasott fel, pedig az itt abszolút mellékszál, amit az 1. könyvénél nem lehetett elmondani. A szexleírások csak mintegy keretbe foglalják a történetet.
Egyébként elég könnyen össze lehet foglalni a regényben leírt 3 nap történéseit a 33 éves Elizabeth életében: Kedd-szex, szerda-orvos, csütörtök- bordélyház. Na meg persze a napi foglalkozások a terapeutájánál.
Mert hogy ez a történet csak első blikkre játszódik a jelenben, ahol a főszereplőnek van egy nálánál jóval idősebb férje, egy lánya egy másik pasitól és amiben ő akar lenni a legjobb anya, a legjobb feleség, a legjobb szerető és a terapeutájának a legjobb páciense is.
A másik szál a terápia alatt kúszik be a történetbe és lassan, de biztosan háttérbe szorítja a jelen eseményeit, mert az élete története a múltban játszódik, a múltban történt események határozzák meg őt, az életét. Egy 8 évvel ezelőtti baleset teljesen megváltoztatott mindent. Elizabeth az esküvőjére készült Londonban és egy autóbalesetben életét vesztette a 3 oda tartó testvére, akik közül kettő még gyerek volt. Természetesen az esküvő elmaradt, a kapcsolat nem bírta ki ezt a csapást, de „vigaszként” megszületett belőle a kislányuk. De vajon jól van az, h mikor a lányára gondol, a 3 halott testvére és szörnyű tragédiájuk is mindig eszébe jut? Ezek a történések, amiknek a feldolgozásába pillantunk bele, adnak a könyvnek egy egy komoly, mély árnyalatot.
Van Charlotte Roche könyveiben és magában is valami fura, valami bárgyúság, valami kis bugyutaság, nem tudom jobban kifejezni. Érdekes, talán egy másik írónál sem tapasztaltam, amit nála, h a főhősnőit 1 az 1-ben úgy képezelem el, mint amilyen ő, pedig kb. ha 3x láttam ill. hallottam. Mert az írónő és a főszereplői is egy nagyon érdekes keveréket adnak: egyrészről van bennük egy nagyon frivol ’dög’, másrészről viszont egy abszolút szende, naiv kislány.
Vannak természetesen hasonlóságok az első könyvével, itt is kendőzetlenül ír a szexualitásról, bár jóval kevesebbet és másként, mint az 1. könyvben, más generációról van szó itt már. Itt is fellelhető helyenként, h polgárpukkasztásra utazik és a higiéniát, mint olyat itt is elég nagyvonalúan kezelik a szereplők.
Arra magamtól is rájöttem, h bizonyos részei önéletrajzi ihletésűek, de mikor olvastam, h a 3 testvére tényleg akkor veszítette éltét, mikor az ő esküvőjére mentek, kirázott a hideg…és kicsit jobban utána olvasva Charlotte Roche életének, kiderült, h a könyvnek nagyon sok eleme önéletrajzi, így a regény valós tényeken alapuló fikció. Ezen infók birtokában másként néztem már az írónőre is, mert mindezt olvasni is szörnyű, de átélni...nagyon durva.

Előzetesen nem vártam a könyvtől, h felkavar, mégis ez történt. Komplexebb, érettebb, időnként ez is undorító, máskor vicces, helyenként durva és szexista, sokszor szomorú, de mindenekelőtt őszinte, brutálisan.
Magyarul még nem jelent meg, kíváncsian várom meg fog-e, a címe Ölimák-at jelent. És bár, ahogy az elején említettem, nem lett akkora siker, mint az első könyv, máris megszerezte a Constantin Film a filmjogokat.

Lomb Kató: Nyelvekről jut eszembe

2012-02-04T18:01:00.003+01:00

A könyv szerzője, Lomb Kató tolmács, fordító, a világ első szinkrontolmácsainak egyike. Bár fizikából és kémiából doktorált, érdeklődése hamar a nyelvek felé fordult, összesen 16 nyelvet beszélt (angol, bolgár, dán, francia, héber, japán, kínai, latin, lengyel, német, olasz, orosz, román, spanyol, szlovák, ukrán) és ami szerintem a legnagyobb: java részüket autodidakta módon tanulta meg. Kilenc-tíz nyelven tolmácsolt (négyen felkészülés nélkül is), illetve hat nyelven fordított szakirodalmat és olvasott szépirodalmat.
Lomb Katóval úgy kerültem először igazán kapcsolatba (bár előtte is hallottam róla), mikor a munkahelyem Lomb Kató termében ülve átfutottam az életrajzát és nagyon is megakadt a szemem egy tőle származó idézeten:

A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.

Lehet, h ez elsőre furán hangzik, mégis nagyon egyetértek vele. Mert nem az apró nyelvtani hibákon múlik a dolog, hanem azon, h meg mersz-e szólalni, ki tudod-e fejezni magad, akár kisebb hibákkal is.

Ez az első könyv, amit olvastam tőle, de biztosan nem az utolsó. Teljesen egyetértek mindazzal, amit leírt, a nélkül, h tudtam volna ezekről a teóriáiról, ugyanezeket harsogom én is évek óta:
Nézz tv-t azon az idegen nyelven, amit tanulsz, de keress valami olyan műsort, filmet, sorozatot, amit szívesen nézel, ami érdekel, ami közben ki tudod kapcsolni, h ez egy „feladat”, nézd azért, mert élvezed és mert érdekel.
Könyvolvasással kapcsolatban szintén megegyezik a véleményünk.

Ne nyúljunk rögtön szótárhoz, ha egy-egy szót nem értünk. Ha fontos a kifejezés, újra felbukkan majd és megmagyarázza önmagát, ha nem fontos, nem volt kár elsiklani felette.

Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elriasszák, ezeket átugrotta, mondván: ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát.
Kulcsszava mindenekelőtt az érdeklődés volt, a másik pedig a kontextus, a szövegkörnyezet.
Az egyik kolleganőm szokta kérdezni, hogyhogy nem szótározok, mikor németül olvasok, őszintén: meg is őrülnék… Az már nem lenne szórakozás, az munka lenne és ki szeret dolgozni a szabadidejében? Azon kívül a modern nyelvoktatásnak pont ez a lényege, amit Lomb Kató korát megelőzve ismert fel: nem a szótár kell, hanem a kontextus és az érdeklődés! Saját bőrömön évek óta tapasztalom, mennyire igaz ez, mégis olyan kevés embert tudok meggyőzni erről, így különösen örültem, h ebben az írásban –is-megerősítést találtam. Természetesen az is hozzátartozik mindehhez, h először el kell érnie az embernek (legalábbis a nagy többségnek, a kivétel pl. pont Lomb Kató) egy szintet adott nyelven, de ha megvan az érdeklődés hatalmas előrelépést lehet elérni tv, internet, olvasmányok segítségével.

A nyelvi jelenségekkel sűrűn kell találkozni ahhoz, hogy a szövevényükben utat találjunk.

Egy másik felmérés szerint egészen pontosan 16-szor kell hallani, leírni, használni valamit, míg az úgy beépül, h aktívan tudjuk használni, már csak ezért is érdemes idegen nyelven tv-t nézni, vagy olvasgatni, mert ezek pl. ezt a folyamatot is nagyon meg tudja gyorsítani.
A motiváció fontos szerepéről is írt, amit sokszor alábecsülnek, pedig borzasztó fontos: ha megvan, képes arra, h megduplázza egy nyelvtanuló teljesítményét, hiánya, nagyon vissza tudja vetni az embert.
Fontos szerepet kap az anyanyelvünk is a könyvben, aminek szintén nagyon örültem, mert a téma különösen érdekel és „érint”. Majd leesett a fejem a nagy bólogatásban olvasás közben, annyira jó, amikor az ember nyomtatásban olvassa mindazt, amire inkább ösztönösen jött rá, mint tudatosan:). Ezt írja az anyanyelvről:

Megtanultunk a nyelven beszélni, anélkül, h a nyelvről bármit tudnánk.

Talán első blikkre furcsának hangzik, pedig mennyire igaz! Egészen elképesztő mennyire „ösztönlények” vagyunk, mikor az anyanyelvünket használjuk és mennyire másként működünk, mikor idegen nyelven szólalunk meg.

A mélyen begyökereződött, magától értetődőnek látszó tényeket nehéz a kategóriák és szabályok elvont szintjére emelni.

Abban a kivételes helyzetben vagyok, h már jó pár éve tanítom a magyart, idegen nyelvként külföldieknek. Így a fenti állítását – főleg eleinte – nagyon sokszor tapasztaltam. Ebből a szempontból is érdekes volt a könyv, mert nagyon is értettem, mire gondolt Lomb Kató, mikor arról írt, 3x is beletört a bicskája a magyar nyelv tanításába, nem könnyű kenyér.

Nemcsak az ország (Japán): a nyelv maga is sziget. Zárját egyetlen más nyelv tudása sem segít felpattintani. Ugyanezt mondják a magyarról és a baszkról is. Utóbbiról azt állítják, hogy csak az ördögnek sikerült öt év alatt megtanulni, de öt perc alatt ő is elfelejtette, mihelyt nem volt szüksége rá.

Bár majdnem annyi idős a könyv (1983), mint én, a legkevésbé sem elavult, ami hatalmas szó szerintem, mert mint a legtöbb tudományban, a nyelvoktatásban is minden alapjaiban változott meg ez idő alatt, ez is jelzi, mennyivel megelőzte Lomb Kató a korát.
Gyakorló nyelvtanárként nagyon hasznos könyv volt számomra, volt benne sok újdonság is, de még inkább megerősítésnek volt remek és nagyon tetszett, h mindent több nyelvi példával támasztott alá. Kissé hosszúra sikerült a bejegyzés, mert igazán szívügyem ez a téma:).

Ma ünnepli a blogom 2. születésnapját. Köszönöm minden kedves olvasónak az idelátogatást és minden egyes kommentet! Bár a blogolás célja nem ez, a visszajelzések mindenkinek jól esnek, így nekem is. Folytatom a kicsit „magányos farkas” blogolást, de persze továbbra is szeretettel várok minden érdeklődőt:).

Anne Hertz: Goldstück

2012-02-01T14:22:00.000+01:00

Anna Hertz könyveivel Amazonos kirándulásaim alkalmával már többször is „találkoztam”, láttam, h elég jó kritikákat kaptak, fel is keltették az érdeklődésemet, bár leginkább az tett kíváncsivá, h nem egy írónőről, hanem egy szerző párosról van szó (két nővér Frauke Scheunemann und Wiebke Lorenz). Együtt aztán sokkal sikeresebbek lettek, mint külön-külön, bár ezt az „írjunk közösen” dolgot ilyen jellegű könyveknél elég nehezen tudom elképzelni, meglepő és szokatlan szerintem. Aztán még is megtalált az egyik irományuk hangoskönyv alakban és a szokásos hétvégi sütés-főzések közben elkezdtem hallgatni.

Maike 30 éves, az élete minden fronton épp csődben (ahogy a hasonló női limonádékban nem ritkán;)): megbukik az államvizsgán, kidobja a pasija, a legjobb barátnője, aki az unokatesója is egyben, össze akar költözni a barátjával, így mivel együtt laknak, neki kell új lakást keresnie. Az eleje nem volt túlságosan megnyerő számomra, de a 2. cd végén kezdett igazán izgalmassá válni a történet, mikor a tökéletes Kiki, Maike unokatesója, akivel mindig mindenki példálózott neki, hirtelen meghalt. Ez a fordulat már kevésbé illet bele a sablon női regényekbe, innentől kezdve jobban is tetszett már. A történetet ezután a félreértések uralják, egy véletlen folytán a rendkívül sármos, szuper pasi, Daniel Unverzagt (nevének jelentése: rettenthetetlen, bátor) azt hiszi, h a sikeres személyi trénerhez, Kikihez van szerencséje és mivel nem kevés pénz áll vele a házhoz, Maike meghagyja ebben a hitben és megtartja saját kútfőből a tanácsadást. Persze rögtön nagy sikerei vannak a pasinak, akit coachingol:) és akivel naná, h egymásba habarodnak, így Innentől kezdve dőlnek a kuncsaftok és a pénz, meg dúl a láv;). Kuszálódnak még egy kicsit erre-arra a szálak, de a vége persze happy end.
Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, egyrészről nagyon sok részletben hallgattam, egyszer sem tudtam olyan igazán ráhangolódni. Másrészről volt pár dolog, ami idegesített, pl. hogy végig azt sulykolják, h amit szeretnél, az teljesülni fog: Maikénak van egy kívánságos könyve, ide felírja a kívánságait, amik aztán persze valóra is válnak. Hja, ha minden ilyen egyszerű lenne! Én is hiszek a ’Ha abban hiszel, h sikerülni fog, ha abban, h nem, az élet mindig igazolni fog’ jellegű bölcsességekben, de időnként az volt az érzésem, h a könyv szereplői átesnek a ló túloldalára.
Rövid időn belül ez már a 2. könyv, ahol a hősnő trénerként dolgozik, jó tudni, h ilyen menő munkám van, egy ideje engem is így hívnak, először nem is tudtam mire vélni;).
Szóval nekem ez vhogy olyan jellegtelen volt, se nem vicces, se nem komoly, olyan semmilyen. Hűvös, tartózkodó eleganciával megtartottuk egymástól a pár lépés távolságot és a végén örültem, h nem kellett pénzt adnom érte;).

Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja

2012-01-29T11:11:00.002+01:00

Hannah a pestissel együtt érkezik Londonba a 17. században, hogy nővérének , Sarahnak segítsen a kis édességboltjában, ahol marcipánt készítenek, cukrozott ibolya- és rózsaszirmokat árulnak. A lány kezdetben le van nyűgözve a város forgatagától, örül, h ott lehet, így nem nagyon vesz tudomást a szörnyű kór közeledtéről, pedig az feltartóztathatatlan. Az emberek mindenféle füveket rágcsálnak, nyúllábat tartanak a zsebükben, abrakadabra feliratos papírtól várják (!), h távol tartja tőlük a halálos kórt. Minden héten ezrek halnak meg, ha egy házban megbetegszik valaki az egész házat, összes lakójával lezárják és egy haláleset után is még további 40 napig ott kell maradniuk, ezzel az egész családot/háznépet halálra ítélik.

Mindenki igyekszik valami praktikát kitalálni így Sarah és Hannah is, egyrészről, h segítsenek, másrészről, h megéljenek valamiből, hisz az embereknek más problémáik vannak, mintsem hogy édességet vegyenek, viszont, ha annak kedvező a hatása a pestis ellen, mindjárt más a helyzet. A naturalisztikus leírások és az embertelen állapotok közé még egy kis szerelmi szálat is sikerül belecsempésznie az írónőnek, Hannah szívét rögtön első találkozásukkor rabul ejti a patikus inas, Tom.
Végül a két nővér más tragédiájából tudja megcsinálni a saját szerencséjét, hamis egészséglevéllel kijutnak a fertőből és megmentenek egy pici életet is, ezzel teljesítve egy anya utolsó kívánságát.
Találomra kezdtem olvasni a könyvet, de a cím alapján egyáltalán nem ezt vártam. Ennek ellenére nem mondom, h nem tetszett, hisz az írónő alapos képet fest a 17. századi Londonról és a szörnyűségekről, amit érdekesnek, bár időnként hátborzongatónak, találtam.

Kerstin Gier: Auf der anderen Seite ist das Gras viel grüner

2012-01-26T17:51:00.005+01:00

Már egy ideje szerettem volna valami igazi kis könnyed chick-litet olvasni, de nem jött össze, mert amikbe belekezdtem (Wachstumsschmerz, Goldstück) komolyabbnak mutatkoztak, ez viszont tökéletes választás volt.

A főszereplőnő, a sikeres vállalati tréner Kati, akinek kissé döcög a házassága orvos férjével, Felixszel, mikor felbukkan az életében valaki, akibe rögtön beleszeret. Amikor éppen komolyan felvetődne a választási lehetőség a férje és Mathias között, balesetet szenved és visszakerül a múltba, a 6 évvel ezelőtti életébe, amikor még szingli volt.
Ügyesen manőverezik a múltjában, h elkerülje a férjével való első találkozást, hisz lelkiismeret furdalása van, h beleszeretett valaki másba, így tudatosan meg akarja változatni a múltat ha már hirtelen oda csöppent. Szeretné irányítani, de legalábbis befolyásolni a jövőt: elkerülni a malőröket a nővére esküvőjén, szerelmi ügyekben segíteni a kolléganőit és persze a saját életének is kicsit más irányt akar szabni, arról nem is beszélve, h elég jól lehet kaszálni pl. sportfogadással, ha az ember kicsit oda figyelt pl., h ki nyerte a foci vb-t;). Ám a sors nem hagyja magát, nem lehet csak úgy kényünk-kedvünk szerint irányítani és elkerülni sem.
Lehet, h van valaki, aki vonzóbb és minden szempontból tökéletes, vagy legalábbis annak tűnik és az ember, ha lehetősége lenne, rögtön vele kezdene mindent újra, Katinak megadatik ez a lehetőség, élni is akar vele, mégis be kell látnia, h minden „észérv” ellenére a férje az, akit választania „kell”, gyönyörű kék szemek, nagyon jó és jófej pasi Matthias ide vagy oda.
Egyébként nem szeretem a „megmagyarázhatatlan” dolgokat (mert hát ez az időugrás eléggé az;)), különösen az ilyen chick-litekben, de itt nem zavart mégsem, mert jól volt megírva és kitalálva az egész. Tetszett az a sok-sok idézet is, Konfúciusztól Audry Heapburnig, Woody Allenen és Stingen át, amik épp mindig a megfelelő szituációnál bukkantak fel.
Jót tett az írónőnek a fantasy-s kitérő (Időtlen szerelem), a regény igazán humoros, izgalmas és tetszett, h nem annyira egyértelműek és előre láthatóak a dolgok, mint a Halálom után felbontandóban.
A történet megmagyarázza az első blikkre talán kicsit fura borítót, a címet (A másik oldalon a fű sokkal zöldebb) viszont kicsit sutának érzem, kíváncsian várom, hogy fogják magyarra fordítani. A könyv egészen friss, tavaly novemberben jelent csak meg, magyarul tehát még nem kapható, de gondolom ez csak idő kérdése, hisz egyre népszerűbbek az írónő könyvei itthon is.

Emma Donoghue: A szoba

2012-01-23T12:55:00.002+01:00

A The New York Times szerint a „A 2010-es év egyik legjobb regénye" az ír származású írónő 7. könyve, ami óriási visszhangot váltott ki a szakma, a kritikusok, na és persze az olvasók körében. Több mint 30 nyelvre fordították le, hónapokon át szerepelt világszerte a bestseller listák élén Donoghue regénye, aminek alapját a médiában és a közvéleményben legnagyobb figyelmet kapott emberrablási esetek jelentik.

Véletlenül bukkantam a könyvre és elolvasva a fülszövegét, már tudtam, h szeretném elolvasni.
Rögtön az elején egy nagyon fura világba csöppenünk, amit az épp 5. születésnapját ünneplő Jack mutat be nekünk. Részletesen beszámol a napjairól, leírja a párbeszédeket Anyával és minden tevékenységüket. Lassan kezd kibontakozni a világa, amiben valami nagyon nem stimmel, hiszen csak ketten vannak Anyával és időnként a patás nevezetű, aki jön és hoz nekik ennivalót vagy ruhákat, mikor Jacknek már a szekrényben kell aludnia és onnan számolja az ágy nyikorgásait. A kisfiú el sem tudja képzelni a szobán kívüli világot, számára csak az a néhány négyzetméter létezik és Anya, aki mindig ott van vele, akivel kártyáznak, társasoznak, olvasnak, főznek, mosnak, takarítanak. Egy büntetés után Jackkel együtt ismerjük meg Anya történetét, aki egy kegyetlen emberrablás áldozata, kisfia pedig ugyanennek „gyümölcse”. Végképp betelt nála a pohár, szökni akar és cinkosává teszi a kisfiát, hisz nélküle nem sikerülhet a terv. Jack nem érzi át a problémát, hisz számára nem létezik más világ és más ember, nem is érti ezt az egészet, az életet, mégis segít persze Anyának, aki a világot jelenti neki.
Nagyon jónak tartom, h a könyv nem ért véget a szabadulásnál, hanem bemutatja az azután felmerülő problémákat, a vissza- ill. beilleszkedést a társadalomba, ami cseppet sem könnyű feladat. Bár Anya mindent megtett Jackért, megtanította egy csomó mindenre, mesélt, énekelt neki, olvasott, beszélgettek, játszottak, kézművesedtek, de a világot, az elmaradó ingereket és impulzusokat nehéz pótolni. Jack egyrészről fejlettebb az átlagos 5 éveseknél, hisz ír, olvas, számol, másrészről olyan, mint egy csecsemő, minden új, megoldandó probléma számára: a másokkal való beszéd épp úgy, mint pl. a zuhanyfülke, a cipő, vagy a lépcső használata, a legó, az eső, a nap, a méhek mind ismeretlenek számára. De nem csak a cselekedetein, a beszédén is látszik, h nem szocializálódott, szocializálódhatott igazán, újra kell tanulnia mindent a ’kintben’. A kisfiúnak honvágya van a szoba iránt, az az otthona, hiányolja a megszokott rituáléit, hisz egy pillanat alatt csöppent egy új világba, számára a régi tárgyak, amik a szobában vették körül őket, kedves emlékek, amik az élete szerves részét képezik, biztonságérzetet adnak, míg Anya számára emlékeztetők a szörnyűségekre.
Egy egészen különleges könyv, ami egy 5 éves szemével láttat egy csodás anya-gyerek kapcsolatot és egy kegyetlen elnyomást gyermeki tisztasággal, naivsággal. Kicsit furcsa – különösen az elején – h mindent Jack mesélt, de mégis jó, mert egészen különleges „élmény” az ő szemével látni a saját kis világát, majd a kinti világot. Helyenként letehetetlenül izgalmas, szívszorító olvasmány.

Sarah Kuttner: Wachstumsschmerz

2012-01-20T17:49:00.001+01:00

Ismét egy tv-s műsorvezető könyve került a kezembe, novemberben jelent meg, ez Kuttner 2. regénye.

A könyv a felnőtté válásról szól: Louise és Florian évek óta együtt vannak és végre úgy döntenek összeköltöznek, megteszik az elsőt a 3 nagy lépésből (összeköltözés, házasság, gyerek). Elsőre úgy tűnt nekem, h Lu az, aki jobban szeret, de az összeköltözés után önmagát is meglepi, keresi magában a tüzet, az érzéseket a férfi iránt, akivel együtt él, de nem nagyon találja. Teljes válságba kerül, olyanba, aminek nincsenek igazán megmagyarázható okai és amire kívülállók könnyen legyintenek, de bizonyára nem túl jó érzés, ha az ember mindenben kételkedni kezd, ha semmi sem képes felvidítani, ha legszívesebben csak sírna, ha magának sem tudja megmagyarázni miért nem érzi azt, amit addig, miért akar hirtelen darabokra törni mindent maga körül. 32 évesen elérkezik a quarterlife crisis-ba, vagyis egymást kergetik a fejében a kérdések, h jó-e, elég-e az amit csinál, amilyen, akivel együtt van, a helyén van-e? Lehet, h pár évvel ezelőtt még legyintettem volna és pár év múlva is ezt tenném, h milyen hülyeség, de most nem, most nagyon is aktuálisak a kérdések. Olyan dolgokat vet fel, amik tényleg foglalkoztatják az embert így 30 tájékán vagy ha eddig nem, akkor ezután fogják;).
Louise elbeszéléséből ismerjük meg az eseményeket, de minden átmenet nélkül váltják egymást a „képek”: az egyik síkon még lakást keresnek, a másikon már nincsenek együtt és feljegyzéseket ír Floriannak, időnként kicsit zagyva, nehezen követhető. Nem áll össze kerek egésszé a történet, hol az apjával való nem túl jó, de igazából nem is rossz kapcsolatáról van szó, hol az összeköltözésükről Floval, hol a testvéreiről, hol a munkájáról, de nem lesz belőle egy pillanatra sem igazán összefüggő történet.
Kuttner stílusa nem talált el engem igazán, nem ír humorosan, se jópofán, ami nem baj persze, de nekem olyan semmilyen volt. Nagyon nem voltam képben a könyvet illetően, inkább valami laza chick-litre számítottam, de nem az, inkább az ellenkezője: itt az elején úgy ahogy rendben az élete a főhősnek, kiegyensúlyozott és boldog, majd hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj. Ez a sok szenvedés annyira nem műfajom, így egy kicsit helyenként sok volt nekem. Ami még szintén kimondottan tetszett, h Louise foglalkozás férfi szabó, ez persze csak egy kis apróság, de üdítő volt, mert manapság mindenkinek valami nagggyon menő foglalkozása van az ilyesféle könyvekben, végre valaki szembe ment ezzel a hülyeséggel.
A címe nagyon találó (Növekedési fájdalom), arra utal, h a felnőtté válás is egy fájdalmas folyamat, amivel nagyon egyet értek. A könyvet olvasva, még a kissé fura rajz is értelmet nyer a borítón. Egy könnyű kis női olvasmányon feltétlenül túlmutató könyv, 30 körül igazán elgondolkodtató tud lenni.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

2012-01-18T19:19:00.002+01:00

Már régóta szerettem volna elolvasni, mert a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnt, feltettem a 2012-es várólistámra és rögtön ezzel kezdtem, örülök, h túl vagyok rajta, számomra csalódás volt a könyv.

Az egyik főszereplő, Margaret, antikváriumban dolgozik az édesapjával, mióta az eszét tudja nem érdekli más, csak a könyvek és az olvasás. Kizárólag már elhunyt írók könyveit olvassa, elfeledett, jelentéktelen szerzők életrajzával foglalkozik. Egy este kap egy levelet a leghíresebb kortárs angol írónőtől, Vida Wintertől, melyben arra kéri, írja meg az önéletrajzát. Ez azért is ígérkezik érdekes vállalkozásnak, mert semmit nem tudni róla, még az igazi nevét sem. Minden egyes megjelent könyve után mást és mást mesélt magáról, h mi az igazság, senki nem tudja. Az interjúra készülve kerül először kapcsolatba Vida Winter műveivel és egyből beszippantják, magukkal ragadják a történetei, így kíváncsian várja az írónő saját történetét.
Egy nagyon morbid történet bontakozik ki, csupa fura ember, titkok, ármány, misztikum, vérfertőzés, erőszak, téboly, halál, betegség és az ikrek. Mind Margaret, mind Vida Winter iker, vagy legalábbis úgy tűnik…de számomra túl lett ragozva ennek a forszírozása, idegesítőnek, soknak éreztem az ezzel kapcsolatos leírásait. Ezt tetézi még, h borzasztóan túlzásba viszi az írónő a rejtélyeskedést, de teljesen feleslegesen. A nagy durranás a végén elmarad, amit ennyi titokzatoskodás után vártam volna, van benne egy csavar, de az koránt sem olyan, ami megérte volna az előző 450 oldalt…miután már teljesen kiidegelt, ezzel a vontatott túlmisztifikálással, már nem tetszett az egész.
Tipikusan az a könyv, aminek a legjobb a fülszövege, az tényleg rendben van, izgalmas, de ennyi, ennél többet nekem a 454 oldal sem adott.
Érdekelte volna pl. még az ünnepelt írónő élete is, miután azzá vált, akivé, hogy vált azzá, aki lett, mi történt a szereplőkkel, miután kb. 16-17 éves korukban abbahagyja az elbeszélést, a következő több, mint 60 évben nem történt semmi érdekes…?
Borzasztóan elnyújtotta, nagyon untam és kimondottan mérges lettem, csalódás volt, átverve éreztem magam.

Jonas Jonasson: Der Hundertjährige, der aus dem Fenster stieg und verschwand

2012-01-15T11:39:00.006+01:00

Decemberben Németországban láttam a könyvet mindenhol, csodás borítóval, meghökkentő címmel, persze, h rögtön érdekelt;)! A német Amazon beststeller listáján is igen előkelő helyen volt karácsonykor, neki is kezdtem még akkor, most került itt a blogban sorra.
Ha a magyar kiadását – és főleg borítóját - látom először (A százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt), valószínűleg eszembe sem jutott volna, h elolvassam, íme egy újabb bizonyíték, milyen fontos is a borító, legalábbis nekem (persze lehet, h vkit épp az csábított olvasásra).

A 100 éves svéd Allan Karlsson éppen szülinapján a nagy ünneplés elől szökik meg az öregek otthonából, buszra pattan egy lopott bőrönddel, majd újonnan szerzett jó barátjával hatástalanítják a csomagja után futó bűnözőt. A koffer nem hiába nehéz: 50 millió svéd koronának már van súlya;). Innentől kezdve őrült és nagyon szórakoztató „ámokfutás” veszi kezdetét, miközben egyre bővül a banda, többek között egy elefánttal is;). A rendőrség és a sajtó is csak néhány lépéssel van lemaradva a nem mindennapi csapat mögött és csak hömpölyög a road movie, öhm road book;) a csodás svéd tájon;)).
A történet másik szála Allan Karlsson nem mindennapi 100 évének elbeszélése. A 20. század jó néhány fontos eseménye és szereplője felbukkant életében, ennek folyományaként elég helyre kis sztorikat olvashatunk a 3 osztályt végzett, 6 nyelven beszélő svéd robbantás szakértőről, aki volt őrültekházában, kasztrálták, felrobbantotta a saját házát, megmentette Franco életét, elhajózott NY- ba, ő adta Oppenheimernek az utolsó tippet az atombomba tökéletesítésére, Trumannel tequilázott, Kínában megmentette Mao menyasszonyát, átkelt a Himaláján, megmentette Chruchillt egy merénylettől, Sztálinnak viszont a halálát okozta, majd Einsteinék kezdtek igen nagy szerepet játszani az életében;) és és és… Elképesztő kalandokat olvashatunk, Allan Karlsson valami hihetetlen figura, az egész történet zseniális és szórakoztató, az elbeszélés módja nem különben. A két szál, múlt és jelen a regény végén természetesen összefolyik és mindennek a csimborasszójaként a nagy izgalmakat magyar pezsgővel öblítik le a hősök;).

Időnként borzasztóan tetszett, de voltak olyan részek is a múlt elmesélésében (Kína, Irán), amiket kissé unalmasnak találtam ill. a végére azért már fárasztó volt helyenként. Befejezésül minden szálat elvarr az író, néhányat túlságosan is.
Hihetetlen szórakoztató, idióta emberek és ötletek, nagy poénak, jó karakterek egy hihetetlen sármos és szerethető svéd, Allan Karlsson, nagyon szerettem:)!

Hape Kerkeling: Ich bin dann mal weg

2012-01-12T16:37:00.002+01:00

Sokat lehetett az elmúlt években hallani az El Camino-ról, vagyis a Szent Jakab sírjához vezető zarándokútról Santiago de Compostelába. Már olvastam régebben egy könyvet a témáról (Jennifer Lash: Zarándokúton), érdekes volt, de nem keltette fel jobban az érdeklődésemet. Az ismert német komikus, Hape Kerkeling hangoskönyvét kölcsönbe kaptam és mivel életem első hörbuchja kimondottan kellemes élmény volt, nem is haboztam sokat, jöhetett a 6 cd-s, 7 és fél órányi útinapló.
A nem éppen sportos, Németországban már hosszú ideje ünnepelt Kerkeling 2001. júniusában vágott neki 11 kg-s csomagjával a 800 km-es útnak, tulajdonképpen mindenféle előzmény nélkül. Nem vallási indíttatása volt, sokkal inkább magának akarta bebizonyítani, h képes megtenni az utat.

Franciaországból indult magányosan és magányra vágyva, a saját tempójában, fájdalommal, keservesen tette meg az első szakaszokat, volt, h stoppolt, előfordult, h buszra vagy vonatra szállt, ami nem tilos, csak a szent sírjához vezető utolsó 100 km-t kell gyalog megtenni. Baszk falvakon, a csodás Kasztílián, Galicián és mesebeli hegyvidékeken át vezetett az út Sanitago de Compostelába.
Útközben sok német felismerte, volt aki aláírást kért, más a Kandi kamerát kereste, vitába bonyolódott a Mein Kampf-ról egy peruival , dánoktól brazilokig, amerikaiakon és osztrákokon át mindenféle nációval találkozott és egy csomó mindent tanult ezektől az emberektől: bizalmat, humort, szívélyességet, dühöt, közömbösséget, hiúságot, jókedvet, gondoskodást, bátorságot, volt akitől odaadásból kapott leckét, mástól büszkeségből. És mindeközben írt megállíthatatlanul, több száz oldalban örökítette meg egyre pontosabban úti élményeit, mert egyre inkább érezte, h mindazt, amit átélt tovább akarja adni.
Napközben szinte senkivel nem találkozva egyedül rótta a km-ket, kb. fél úton fel akarta adni, időnként már csak a csodára várt. Mégsem csinált magából mártírt vagy aszkétát, ez volt az egyik dolog, ami nagyon tetszett. Igenis megpróbálta magát jól érezni, nem a végtelenségig nyüstölni magát, h minél jobban fájjon az „élmény”, hanem közben kiélvezte a pillanatokat: kalamárit evett és tapast, spanyol mozikba járt,megnézte többek között Pamplonát, Villafrancát és Leont. Nem álszent, bevállalta, h a különleges, fárasztó napok után neki kell egy rendes szoba, normális ággyal és reggelivel, így gyakran hotelbe lakott, egyszerű, de kényelmes helyeken, megengedhette magának, így nem kínozta magát feleslegesen 6-8 személyes, zsúfolásig teli aszkéta-kolostorszobákban.
Majd egy idő után már nem a magányra vágyott, hanem kommunikációs éhsége volt, mégis nehéz olyasvalakit találni, aki fel tudja venni az ember tempóját és akinek fel tudja venni az ember a tempóját. A Szent Jakab út sok házasságnak és barátságnak jelentette már a végét, Kerkeling esetében – aki mind a való életben, mind itt nyíltan vállalta homoszexualitását – szó sem volt ilyesmiről, sőt. Kedves ismeretségeket kötött, köztük két életre szólót is: egy angol és egy új-zélandi negyvenes nő személyében megtalálta a vágyott, humoros, világra nyitott kedves embereket, akiket a végén már németül tanított, akikkel sütit sütött, kakaót szürcsölt és együtt tették meg az el camino utolsó szakaszát, együtt értek be Santiago de Compostelába és együtt vették át a latin nyelvű pergamentekercset, ami a zarándokutat teljesítőknek jár.
Átélt magányosságot és csendet, fáradságot és kétséget, de segítőkészséget, barátságot és olyan pillanatokat, amik minden nélkülözést megértek és egy nagyon sajátos, meglepő közelséget Istennel.
Sok általános infót ad a zarándokútról és sok-sok személyes élménnyel, benyomással gazdagítja ezeket, emellett nekem kimondottan tetszettek az önéletrajzi kitérői, nem ismertem annyira, mégis érdekelt, h pl. hogyan indult a karrierje 16 évesen. Egy kimondottan szimpatikus, intelligens angolul, franciául, spanyolul, olaszul és hollandul jól beszélő humorista meglepő útinaplója a könyv. Humoros, de nem idétlen, nem csinál viccet komoly dolgokból, sokkal inkább csak szórakoztatóvá teszi ezt a 800 km-es zarándokutat a hallgatónak, olvasónak, ahogy magának is azzá varázsolta.
Ami nekem még nagyon tetszett, h nem misztifikálja, nem az út vallásos voltára helyezte a hangsúlyt, hanem az emberi kapcsolatokra, a megrázó és szép emberi történetekre, amikkel az úton találkozott. Az úton, ami elveszi minden erődet és háromszorosan adja vissza.

Kathryn Stockett: A Segítség

2012-01-08T11:34:00.004+01:00

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…
Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.
(Martin Luther King)

A 60-as évek eleje, Amerikai Egyesült Államok, Mississippi Állam, Jackson.
Fehérek és feketék. Külön bolt. Külön könyvtár. Külön iskola. Külön tankönyvek. Külön wc. Külön temető. Mindenből fehér és fekete.
De Martin Luther Kingnek van egy álma. És rajta kívül még több százezer embernek köztük Aibileennek is.

Aibileen színes bőrű szolgáló, aki megtanulta már lenyelni a sértéseket, tudomást sem venni a megalázásokról. Gazdái külön wc-t építettnek neki, nehogy elkapjanak tőle valamit, de persze engedik vasalni a ruháikat, megfőzni az ételeiket, engedik, sőt elvárják, h Aibileen nevelje fel a gyerekeiket. Ő meséli eleinte a történetet, az írónő visszaadja ízes beszédét, lehet, h nem agyoniskolázott – hisz korán ott kellett hagynia az iskolát, h a családját segítve dolgozni kezdjen – mégis árad belőle a tisztaság, az éleslátás, a józanság, az emberi szeretet.
A történet másik mesélője Aibileen barátnője a nagyszájú, minden lében két kanál Milly, akinek igazi ’ami a szívén, az a száján’ mentalitásával, 5 gyerekével és iszákos férjével nincs könnyű dolga.
Miss Skeeter a 3. mesélő, a fiatal nő, aki egyetemet végzett, még nem fogott magának férjet, anyját csak ez érdekli, neki viszont már az agyára megy mindez, az ő álma az, h írjon.
Majd Aibilennek és Skeeternek lesz egy közös álma. Az, h elmondják, hogyan is bánnak a jacksoni nők a színes szolgálóikkal, h szembesítsék az embereket az embertelen helyzettel. Mindez persze nem veszélytelen vállalkozás egy olyan helyen, ahol billogozás és kkk gyilkosságok vannak napirenden a feketék számára és ahol egy rossz szó és a jacksoni női falka vezér máris száműz az előkelő helyi fehér hölgytársaságból és ahol bűnözőknek tekintik azokat a fehéreket, akik részt vesznek a színesek polgárjogi mozgalmában. De a két nő csodálatos összefogása és a már tarthatatlan helyzet mégis meggyőzi a jacksoni szolgálókat és ők mesélni kezdenek…Hónapokon keresztül írja Skeeter és Aibileen a könyvet, minden nevet, adatot megváltoztatva,ezzel védve interjú alanyaikat és önmagukat. Vannak szomorú és tragikus történetek, akad bizarr is, de van szép is.
A könyvet elkapkodják, hamar ki is derül, h honnan származnak a történetek, utánnyomják, de igazából mégsem tudjuk meg, h sikerült-e megváltoztatnia valamit. De talán nem is ez az igazán fontos, hanem itt is inkább ’az út’ számít, amit megtesznek feketék és fehérek együtt, míg megjelenik a könyvük.

„Nem az volt a könyv célja? Hogy a nők észrevegyék: mind a ketten emberek vagyunk. Nem is olyan sok az, ami elválaszt bennünket egymástól. Még csak annyi sem, amennyit én feltételeztem.„

Nagy hatással volt rám a történet és igazán tetszett. Sok mindenről szól, nem csak faji megkülönböztetésről, hanem női szolidaritásról, egymás iránti felelősségről, emberi kapcsolatokról, szeretetről, barátságról. Tanulságosak nagyon a barátságok a könyvben, megmutatja, h mennyire más feketék és fehérek között. Nagyon tetszett, h nem a végletekben gondolkodik az írónő, nem csak az egyik oldalt mutatja meg, hanem olyan fehéreket is, akik segítenek, akik megvédik az alkalmazottaikat, akik egy asztalhoz ülnek velük.

Ami még különleges, ahogy ezek a fekete nők gondoskodnak fehér asszonyaik gyerekeiről…annyi szeretettel, annyi kedves szóval. Ezek a gyerekek sokkal inkább tőlük kapják meg az anyai szeretetet, mint az igazi édesanyjuktól, nekik még fogalmuk sincs a bőrszínek közötti különbségekről, csak azt érzik, ki az, aki gondoskodik róluk, aki szereti őket és ez elég egyértelmű. Sok olyan szereplő bukkan fel a történetben, akit egy színes nő nevelt fel nagy szeretetben…

„Olyan hangosan akarok kiáltani, hogy a kisleány is meghallja: A koszos, az nem a bőrünk színe, és a fertő, az nem egyenlő a város néger részével. Meg akarom akadályozni, hogy eljöjjön a perc – pedig egyszer eljön minden fehér gyerek életébe – amikor elkezdi azt gondolni, hogy a színes emberek nem ugyanolyan jók, mint a fehérek.”

Tavaly is olvastam néhány hasonló témájú könyvet (Kedves Jóisten, Nagyonkék), mégis sok újdonság volt számomra ebben, jobban magával ragadott a probléma, amit mind a mai napig nem tudtak teljesen megoldani. Nagy hatással volt rám a történet, nem egyszer a könnyekig meghatott. Az írónőnek – ahogy az utószóból kiderül – személyes indíttatása volt a könyv megírására, több személyes élményét használta fel.
A regényből készült film kapcsán hallottam róla először, moziban láttam a bemutatóját, de az első gondolatom mégis az volt, h ezt a történetet elolvasnám. Úgy jöttem ki a moziból, h sokkal inkább tetszett ennek a filmnek a bemutatója, mint az, amit megnéztünk:S. Aztán kifele jövet még szembejött a plakát és ott láttam, h valóban könyvből készült, így rögtön utána is néztem, de akkor még csak előrendelhető volt a könyv, végül a karácsony előtti napokban egy barátnőmtől kaptam ajándékba és a két ünnep közötti nyugis napokban olvastam. Felkerül a kedvencek közé!

Susanne Fröhlich: Frisch gemacht

2012-01-06T14:02:00.003+01:00

5 évvel at első könyv, a Frisch gepresst után jelent meg a folytatás, a Frisch gemacht.
Claudia, Andrea és Christoph lánykája immár 3 éves kis hercegnő. Ismét csak néhány napot ölel fel a történet, mégis mindent megtudunk nem csak a nagy ovis Claudiáról, hanem a csecsemőről és a totyogós kislányról is. Bepillantást nyerünk abba is, milyen is volt az első időszak: a felesleges kilók, a bébi úszás, az első szex szülés után, az etetés, az első gyerekbetegségek, az első nyaralás külföldön, az első repülőút.

Majd Andrea ismét munkába áll, egy kis helyi tv-nél helyezkedik el, Fröhlich, mivel maga is rendelkezik jócskán tv-s tapasztalattal igencsak élethű és kiábrándító képet fest a kulisszák mögött világról.
A kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond bölcsessége itt is beigazolódik, hisz ahogy cseperedik a poronty úgy nőnek a gondok is: ki vigyázzon a gyerekre ha beteg, ha szünet van, mit szabad és mit nem? Persze felbukkannak az ovis társak szülei, a tökéletes anyák és tökéletes gyerekeik, akikkel nem lehet és nem is kell versenyezni. Időnként persze vitatható Fröhlich hősnőjének véleménye, a tettei, a gondolatai – de legalább őszinte, vállalja, h nem szuperanya, mondjuk a pasiján Christoph-on kiakadtam párszor, elég érdekes. Levonja a nagy tanulságot is, miszerint az a furcsa az anyaságban, h az ember még olyan nőkkel is jól kijön, akikkel egyébként semmi közös nincs bennük.
A cím arra utal, h a totális káosz kellős közepén egy 3 évessel, Andrea nagy elhatározása ellenére, h nem lesz több gyerekük, mégis „elkészül” a kistestvér, ami aztán a nő családjának asszisztálása mellett ki is derül.
Aranyos történetek, megmosolyogtató párbeszédek, de így egymás után olvasva a kettőt már sok volt nekem Fröhlichből.

Susanne Fröhlich: Frisch gepresst

2012-01-03T11:23:00.002+01:00

Susanne Fröhlich sikeres rádiós és tv-s műsorvezető Németországban, ez volt az első könyve, még 1998-ban jelent meg, Fröhlich azóta igazi siker szerzővé vált, számos könyve jelent meg.

A borító és a cím ellenére nem frissen facsart narancsléről van szó:), hanem friss szülési élményekről.
Mindenféle pátosz nélkül, hétköznapian ír az anyává válás csodájáról, viszont nagyon viccesen és ironikusan. Időnként nekem kicsit szokatlan, fura, de el kell fogadni, h nem vagyunk egyformák, pláne a németek tapasztalataim szerint is másként viszonyulnak a gyerekekhez, gyerekneveléshez, mint mi, más az, ami nekik természetes és megszokott és más az, ami nekünk.
Alapvetően a stílusa tetszett a könyvnek, ami zavart, h nagyon sokat kalandozik a múltban, ami még nem lenne feltétlenül baj, de nagyon részletesen számol be régebben történt eseményekről, Ádámtól, Évától kezdi:S. De ennek is megvan az előnye, így teljesen képben vagyunk Andrea és Christoph kapcsolatát illetően, megismerjük a családjukat is és a család legifjabb tagját, kislányukat, az újszülött Claudiát.
A könyv a szülés utáni néhány napot mutatja be, még a kórházban. A hormonok randalírozását, a viziteket, a családi, baráti látogatásokat, az első fürdetés -, és pelenkázás élményét, a kórházi kosztot… Az írónő felvonultatja a komplett családot a 3 szobás kórteremben, mindenki vérmérsékletének megfelelően reagál az új családtagra.
Humoros, könnyed olvasmány, ami néhány kellemes, mosolygós órát szerzett.

Boldog Új Évet!

2012-01-01T15:16:00.004+01:00

Minden állandó olvasónak és erre látogatónak nagyon boldog, olvasmányélményekben, jó könyvekben és minden jóban gazdag új évet kívánok!
Ismét véget ért egy év, újra egy kis összegzés itt a blogon, a 2011-es „olvasó évemről”;).
Összesen 81 könyvet olvastam el, ill. egy hangoskönyvet hallgattam meg 2011-ben, ez 12-vel több, mint tavaly, természetesen abszolút rekord nálam:). Idén július vége óta boldog Kindle tulajdonos vagyok, 19 könyvet már ezen olvastam, valószínűleg ez a szám idén még jobban meg fog ugrani.

A 81 könyvből 33 -at németül olvastam és összesen 7 olyan könyv volt, amikre már nem először kerítettem sort.14 könyvet olvastam az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról (ebből 1 újraolvasás, a Jane Eyre), így 75-nél tartok, szóval még pár év és máris olvastam a tizedét;).
Júniusban olvastam a legkevesebbet, csak 5 könyvet, tekintve, h akkor tombolt a lakásfelújítás, nem is rossz. Júliusban értem a legtöbb könyv, szám szerint 9 végére.
A magyar-külföldi szerző arány, sajnos ismét szégyenletes, megint nem olvastam eleget magyaroktól, összesen7 szerzőtől csak 9 könyvet. Jó volna ezen javítani, de nem biztos, h sikerülni fog.
Tavaly egyetlen közösségi akcióban vettem részt, ez Lobó Várólista csökkentése volt, amit igazán jó kezdeményezésnek tartok, sikerült is teljesíteni, idén is részt veszek rajta.
A 2011-es könyvbeszerzésekről is készítettem egy kis számvetést, de szigorúan árak nélkül, a nyugalmam megőrzése érdekében;). 45 könyvet vettem, ezúttal is mindet online. Ezek közül 27 volt magyar-, 19 német nyelvű, 30-t elolvastam a 45-ből, de az azért látszik, h míg az év elején még általában gyorsan elolvastam, amiket rendeltem, év végére nem nagyon jutott rájuk már idő és energia a sok ekönyv mellett. Mindehhez jön még 6 ajándékba kapott könyv, én pedig 8-at ajándékoztam 2011-ben.
3 könyv volt idén, amik felkerültek a kedvencek közé Jodi Picoult: Beim Leben meiner Schwester (A nővérem húga), Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya, David Nicholls: Zwei an einem Tag (Egy nap). Ebben a tekintetben egy kicsit csalódott vagyok, mert bár sok jó könyvet olvastam, mégis összességében kevesebb könyv tetszett nagyon, mint tavaly. Ez persze alapvetően nem baj, de amikor az ember lánya hónapokig nem olvas olyan igazán- igazán átütőt, az nem jó.

Ha számszerűen értékelnék nyilván azoknak a könyveknek adnék ötöst, amik az oldal bal oldalán láthatóak, de volt jó néhány „négyes”, igazán jó, nekem tetsző, újraolvasásra érdemes olvasmány, ezekből viszont úgy éreztem, valami mégis hiányzott: valami kis plusz, valami extra, hogy a kedvenceim közé kerüljenek.
Az év felfedezése számomra Jodi Picoult, mindjárt 3 könyvet is olvastam tőle. Összességében viszont 2011-ben olvasás szempontjából a Kindle hozta a legnagyobb újdonságot a mindennapjaimba, nagyon szeretem, abszolút jó befektetés és döntés volt:).
Különösebb fogadalmat nem teszek, de most feltétlenül azt tervezem, h a felhalmozott készletekből fogok válogatni az év első felében – van miből – valószínűleg ezek mellé be fog még csúszni pár új könyv, ez elkerülhetetlen;), de most nagyon sok olyan könyvem van, amiket nagyon szeretnék mielőbb elolvasni, a többi megvár.

Cecilia Ahern: Für immer vielleicht

2011-12-29T12:13:00.003+01:00

Eleinte eléggé emlékeztetett az Egy nap-ra, itt is egy életre szóló fiú-lány barátság áll a történések középpontjában. Mégis kicsit másként, hisz főszereplőink Rosie és Alex már kisgyerekként elválaszthatatlanok: együtt járnak suliba Dublinban, együtt csibészkednek, sok-sok közös gyerekkori emlék köti össze őket. Szóval minden a gyerekes csínyekkel kezdődik, majd az első nagy lerészegedéssel folytatódik, meg persze jön az első szex és az élet más fontos történései. A barátságuk 17 éves korukban mégis átalakul, Alex családja Bostonba költözik, s bár egy kontinens választja el őket, mégsem tévesztik szem elől egymást. Majd éppen Alex meghiúsult dublini utazása változtatja meg egy csapásra Rosie életét, egyedülálló anya lesz 18 évesen, ezzel feladva álmait. Innentől kezdve egy-egy oldallal akár éveket is ugrunk: Alex az orvosira jár a Harvardra, Rosie nevelgeti a kislányát, az életük teljesen más lett, időnként úgy tűnik, alig van közös témájuk. Aztán megházasodnak, gyerekeik születnek, elválnak, sikereket érnek el, de továbbra is állandó pontot jelentenek egymás életében és ennél még sokkal többet. A gond csak az, h egymás iránti érzelmeik nem mozognak azonos skálán: hol egyikükben lobban fel a láng, hol a másikukban, de sohasem egy időben, valamint tovább bonyolítja a dolgokat, h nem akarják érzelmeikkel összekuszálni a másik életét, kapcsolatát.
3 fordulópont is lehetne a regényben, mikor legyőzik a félelmeiket és komoly lépésre szánják el magukat, h végre igazán egymásra találjanak, de mindig közbe szól a véletlen: egy meghiúsult utazás, egy elkallódott levél vagy épp egy rég elfeledett személy a múltból.

A regény különlegessége, hogy főhőseink kissé grafománok;), vagyis a történet csupa egymásnak írt levélkéből, órán írt cetliből, majd smsekből, e-mailekből, chat beszélgetésekből áll össze. Nem csak a két főszereplő egymással váltott levelezéseit/beszélgetéseit olvashatjuk, hanem - a képet és az érzéseiket jobban árnyalandó – bekapcsolódunk a családjukkal, barátaikkal folytatott diskurzusokba is. A teljes levélforma még izgalmasabbá teszi a történetet, főleg úgy, h bizonyos eseményekről több személy szemszögéből is értesülünk, másokról pedig csak közvetetten.
Muszáj kiemelnem a könyv női főszereplőjét, Rosie-t, akivel az írónő egy remek karaktert teremt, akiben ugyanúgy megvannak a modern nő jellemzői, de a hagyományos nő kép sem áll távol tőle, akit nem lehet nem szeretni, nagyon megkedveltem.
Ahol a szivárvány véget ér címmel jelent meg 2008-ban magyarul, ez volt az eredeti, angol cím is, nem is hallottam róla, eddig. Ez az írónő 2. könyve a nagysikerű U.i.: Szeretlek után, de nekem jobban tetszett, mint az. Az eredeti címnél találóbbnak és kifejezőbbnek érzem a német címet (Örökre talán), hisz a két főszereplő kapcsolatát pontosan ez jellemzi, mindig ott a lehetősége annak, h a barátságból szerelem legyen, mégis előfordulhat, h ez örökre csak lehetőség marad… A regény csodálatosan mutatja be, h mennyi kis apróságon múlik és múlhat a boldogság.
Az elején kevésbé, de a végére és összességében nagyon tetszett!

Vavyan Fable: Szennyből az angyal

2011-12-27T09:42:00.001+01:00

Évekkel ezelőtt olvastam ezt és még több könyvet Fable-től, most ismét kedvet kaptam. Emlékszem, anno kimondottan tetszett a stlíusa, a humora, most viszont túl sok(k)nak találtam.
Ismét megállapítottam, h hihetetlen mennyit változik az ember ízlése pár év alatt, h igenis az a sok-sok könyv alakít, formál, észrevétlenül, aztán nagyon is észrevehetően. Az, ami néhány éve még kimondottan szórakoztatott, most gyakran idegesített, irritált.

A sztori dióhéjban: karácsonykor egy csomó rab szabadul a dutyiból és egy nagyobb csapat volt börtönőrük háza felé veszi az irányt, h a pincében tárolt értékes tőrt megszerezzék. A lakó, a börtönőr unokahúga, Tonie mit sem sejtve engedi be az egyiküket, az ex zsaru Barettet, azt hiszi, h a karácsonyra „rendelt” pasi az. Aztán nem csak az álruhás börtöntöltelékek sora érkezik meg, hanem a lány nem kevésbé veszélyes családja: anyja, nővére, annak 3 gyereke, majd az apák is. Rajtuk kívül felbukkan egy álruhába bújt, perverz szenátor, flúgos szomszédok, szellemek stb. Persze a vége happy end a köbön, igazi népmese: a jó elnyeri jutalmát, a rosszak büntetésüket, blablabla…
A történet meglehetősen turbulens és igen fárasztó:S. Szenvedtem vele, csalódás volt, nem is kicsi.
Fable nem bír egy mondatot normálisan leírni: annyira poénos akar lenni, de mégis nálam abszolút az ellenkezőjét érte el, ez a – számomra – rendkívül erőltetetten jópofa nyelvezet volt az, ami borzasztóan idegesített.

Boldog Karácsonyt!

2011-12-24T08:20:00.003+01:00

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak, olvasónak!

Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok – nem a nagy csodák – adják a legbensőségesebb boldogságot.
Bob Hope

Daniel Glattauer: Weihnachtshund

2011-12-23T11:40:00.005+01:00

Az e-mail regényeivel (Gyógyír északi szélre, A hetedik hullám) nálunk is népszerű osztrák író egyik első regénye volt ez, 2000-ben jelent meg, magyarul nem kapható.
Ahogy a cím is mutatja (Karácsonyi kutya) igazi karácsonyi történetről van szó, „hangulat hozónak” is szántam, be is jött.

December 1-től 24-ig olvashatjuk az eseményeket 24 fejezetben. Max, a kisstílű újságíró és Katrin, a hivatalosan szemész asszisztens, de valójában a szemész munkáját végző nő érdekes módon találkoznak. Max ugyanis a karácsonyt a Maldív szigeteken akarja tölteni és a kutyáját, Kurtot egy hirdetés segítségével szeretné elpasszolni az ünnepekre. Katrin tökéletes lehetőséget lát a kutyában, h ne kelljen a szent estét, mely egyben a születésnapja is – ráadásul a 30. - a szüleivel töltenie, ahova kutya garantáltan nem tehetné be a lábát.
Nem csak a 3 főszereplőt ismerjük meg, hanem a felvillanó események által, a félelmeiket, kudarcaikat, családjukat, életüket is. Afelől nem nagyon lehet kétség, mi lesz a történet vége, de december 24-ig sok akadállyal, félreértéssel, évek óta kísértő démonokkal kell megküzdeniük a szereplőknek, mindezt Glattauer remek stílusban, számomra nagyon szórakoztató módon mesélte el.
Nagyon poénosan jellemzi Kurtot, a kutyust, aki kb. a világtörténelem, de legalábbis a világirodalom leglustább teremtése;), de még őt is felvillanyozza Katrin és az egyre szaporodó kósza szikrák.

Bizonyos szempontból újszerű szerelmi történet, egy nem mindennapi kutya, a fel-fel bukkanó Bécs, na és karácsonyi hangulat -nagyon kellemes és szórakoztató olvasmány, igazi karácsony váró volt!

Várólista 2012

2011-12-20T21:29:00.006+01:00

Ahogy idén, jövőre is részt veszek a várólista csökkentésben, amit újra Lobó szervez.

A cél, hogy 12 hónap alatt 12 olyan könyvet is elolvassunk, amik már régóta várakoznak erre. A kezdeményezés nekem nagyon bejött: sikerült teljesítenem a 2011-es várólistám, így jó néhány olyan könyvet olvastam el végre, amikre enélkül talán nem került volna sor. 2012-ben a következő könyvek kerülnek fel a várólistámra:

Alessandro Baricco: Ohne Blut
Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Charlotte Brontë :Villette
Daphne du Maurier: Gasthaus Jamaica
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Jókai Mór: Névtelen vár
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
Martin Suter: Ein perfekter Freund
Melinda Nadj Abonji: Tauben fliegen auf
Vladimir Nabokov: Lolita

Jodi Picoult: Házirend

2011-12-15T21:20:00.002+01:00

Eddig két könyvet olvastam Picoulttól németül, most a legfrissebb művére került sor, magyarul.
A történet a Hunt család körül bonyolódik. Emma egyedül neveli fiait, Theot és Jacobot. Jacob Asperger-szindrómában szenved, ami egy fejlődési zavar, az autizmus egy enyhébb formája. Erre a szindrómára jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, valamint az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint. Az Aspergereseknek jelentős problémáik vannak a társas kapcsolatokban, jellemző rájuk az elmondottak szó szerinti értelmezése, a finom árnyalatok félreértése. Kerülik a szemkontaktust, belefeledkeznek egy korlátozott érdeklődési területbe (ez Jacobnál a kriminalisztika), ragaszkodnak speciális rutinokhoz, rituálékhoz stb.
Jacobnak az otthoni házirend a szentírás, rohamot kap, ha valaki összegyűr egy darab papírt, adott napon csak adott színű ételt eszik, csak olyan színű ruhát vesz fel, mindent szó szerint vesz, amit mondanak neki, ami bizonyos kifejezéseknél (pl. fusd át, szedd össze magad stb.) elég problematikus. Kiborul az érintéstől, új, ismeretlen ingerektől, attól, ha a napja nem a jól megszokott mederben zajlik. Elképesztő, h az egyik pillanatban átlagon felülien intelligens fiatalember, a másikban pedig nyafogó kisgyerek.

Ebben a könyvben is más-más perspektívából olvashatjuk a történetet, érdekes Jacob szemszögéből látni a dolgokat, bepillantani az autisták világába, megismerni az ő szabályaikat, életüket. Semmit sem tudtam eddig az Asperger-szindrómáról, így nekem teljes újdonság volt ezzel kapcsolatban minden.
Persze a történet nem csak a Hunt család és a betegség bemutatásáról szól. Akkor kezdődnek komplikálódnak a dolgok, mikor kiderül, h eltűnt Jacob fejlesztő tanára, Jess. A dolog különös pikantériája, h mindkét fivér, a 18 éves Jacob és a 15 éves Theo is azt hiszi, ő látta utoljára a lányt. Mikor a Jesst holtan találják, a gyanú gyorsan és egyértelműen Jacobra terelődik, aki pillanatok alatt találja magát a sitten.15 évig fáradozott az édesanyja, h táplálék kiegészítőkkel, injekciókkal, orvosi kezeléssel, külön fejlesztő órákkal és sok-sok szeretettel, gondoskodással, törődéssel kicsalogassa Jacobot a zárt világából, ezt 3 nap alatt vágja teljesen tönkre a börtön.
Az események aránylag gyorsan pörögnek, olyannyira, h a többi mellett az a kérdés is folyamatosan foglalkoztatott, h mi minden fog még történni, de aztán lelassul a sztori, h jusson elég idő és tér a bírósági tárgyalásra, amit megint baromi hosszan leír:S. Elszomorító, h a védőügyvédje nem is akarja tudni mi történt, az igazságot, csak az érdekli hogy győzhetik meg az esküdteket, persze lehet, h nagyon is ez a reális helyzet, de akkor is szomorú, hisz a cél mindenképpen az kellene, h legyen, h kiderüljön, ki követett el bűnt. Így a 3. könyvet olvasva tőle az az érzésem egyre inkább, h Picoultnak a bíróság a heppje, de most is úgy éreztem, h bár izgalmas és érdekes, de ez a rész kissé mégis vontatott, talán itt a kevesebb több lett volna…
Nagyon érdekes Jacob testvérének, Theonak a figurája: még csak 15 éves, de az egész élete a testvére árnyékában zajlott, bár lázadozik az anyukája és a bátyja ellen, ő maga is tudja, h gondoskodni fog Jacobról és gondolkodás nélkül védi meg most is. Kicsit soknak éreztem viszont az aggódó anyuka és a fiatal ügyvéd románcát, nekem ez valahogy nem illett a képbe.
A cím találó, hisz Hunték életét a saját házirendjük határozza meg és végső soron Jacob nem is tett mást, csak követte a házirendet. A könyv vége egyértelműen csalódás volt nekem. Az eddig olvasott regényei alapján úgy gondoltam, kevéssé jellemző Picoultra, h előre ki lehessen logikázni, mi történt, itt viszont úgy tűnt, h még csak különösebb logikázás sem kell hozzá.
Tulajdonképpen egy abszolút „szokványos könyv” Picoulttól, ez nem negatív vagy pozitív megállapítás, inkább csak ténymegállapítás. Ismét más-más szemszögéből látjuk a fejezeteket, ismét egy család áll a középpontban, van benne betegség és egy bűnügyi szál is, na és a végén megint a tárgyalóteremben kötünk ki.

Christiane Hagn: Mein Herz ist ein Idiot

2011-12-11T18:02:00.002+01:00

Véletlenül bukkantam a könyvre, a címe (A szívem egy idióta) azonnal felkeltette a figyelmemet, meg aztán a tartalma is.
A könyv főhőse, Maja éppen most fejezte be az egyetemet és friss diplomásként Berlinbe költözik, hátrahagyva egyetemi tanár szeretőjét. A lány, h úgy mondjam elég laza erkölcsű, eleinte az volt az érzésem, h szinte minden szembejövővel kalandba bonyolódik, nem támasztott különösebb elvárásokat. Ennek megfelelően aztán időnként kizárólag nagykorúaknak való, sikamlós jeleneteket olvashatunk, hisz eléggé konkretizálja az afférjait.

De aztán becsap a villám, hirtelen beleszeret a lakótársába Benbe. A vadóc, szex éhes lány egy csapásra megváltozik, bár a srác szemmel láthatóan nem érdeklődik iránta, ettől persze csak még érdekesebb lesz Maja számára. Benben az elején az tetszett nagyon, h nem egy macsó vagy egy romantikus ficsúr, aki a nők szájáról olvassa le a kívánságaikat, hanem egy tök normális srác, normális külsővel, normális jó-rossz tulajdonságokkal, szóval abszolút el tudtam hinni, h a lány beleszeret. Végül Maja kierőszakolja a kapcsolatot, de rajta kívül mindenkinek feltűnik, h ez koránt sem az, amire vágyik. Nagyon jól érzékelteti Hagn, h mennyire egyoldalú ez a kapcsolat, mennyivel jobban szeret az egyik fél, a másik pedig kihasználja.
Miután az – időnként szívtelen – srác lapátra teszi a főhősnőt, lépésről-lépésre kell újra felépítenie, megtalálnia magát, mikor végre kiheveri a történteket, hirtelen a semmiből újra felbukkan Ben és egyetlen mondattal visszacsinál mindent. Ám a várt boldogság nem tér vissza, mert néhány hét múlva mintha mi sem történt volna élnek tovább, mire Maja végre rádöbben, h hiába várja a régi boldogságot a fiú karjai között, annak már vége, mikor ezt felismeri, végre van ereje lezárni ezt a történetet, élete „nagy szerelmével”.
Christiane Hagn remekül ír, a sztori jó és bár hétköznapi és már szinte csontig lerágott, mégis tudott újat mutatni, mert a hasonló történetek általában csak a boldog egymásra találásig jutnak el. Imádtam azt is, h Berlinben játszódik;). Szórakoztatóan ír Hagn a szülőkről, munkáról, barátokról, szerelmekről, kalandokról, érzésekről, elfilózgat komolyan és kevésbé komolyan az élet dolgairól. Semmi romantika, inkább csibészes őrültségek, amik inkább az én műfajom, nagyon jó duma, lazaság amik még jellemzik a regényt.
Az írónő jól szemléltette ezt a fura kapcsolatot, a lány tanácstalanságát aztán, igazán fenn tudta tartani az érdeklődésemet, h mi lehet az újra felmelegített dologból és végül bebizonyította, h a hősnője felnőtt, immár nem lehet kihasználni, pár odavetett szóval lekenyerezni. Ben alakja végig teljes homályba vész, nem árul el magáról semmit, mogorva, komoly, fukar szó szerint és átvitt értelemben is, de hát a szerelem időnként vak és a szív olykor idióta, tényleg:).
Nagyon tetszett a könyv, vannak ilyenek, amik lehet, h összességében nem nagy számok, szó sincs magas művészetről, mégis valamiért annyira megragadnak, h minden oldalt élvezettel olvasok és nem tud olyat írni, ami ne tetszene őrülten, hát ez most ilyen volt nekem.

Tommy Jaud: Hummeldumm

2011-12-07T15:02:00.001+01:00

A blog történetében először írok hangos könyvről:)! Ez nekem is premier volt, soha nem hallgattam még előtte könyveket, nem is nagyon izgatott a lehetőség, de aztán ajándékba kaptam meg ezt nagy lelkendezések közepette, h mennyire jó. Eleinte kicsit tartottam tőle, mert mesélték, h dialektusokban is beszélnek benne, meg nem vagyok az a típus, aki képes arra, h leheveredjen, aztán hallgasson órákon át;). De aztán megoldódott ez a probléma is, péntek délután nagy sütés-főzés várt rám, gondoltam belehallgatok. Egy huzamban meg is hallgattam 3 cd-t és nagyon élveztem! Másnap délelőtt még lezavartam a maradék 2 korongot is, abszolút kellemesen csalódtam a hangos könyvben.

Bár Jaudnak ez már 4. könyve, maga is debütált ezzel, hisz első alkalommal olvasta saját maga a regényét és zseniálisan csinálta!
A sztori lényege, h Matze és a barátnője Sina nyaralni utaznak egy turistacsoporttal. 2 hetes namíbiai nyaralás – nem hangzik rosszul: buja természet, kaland, szabadság. Az álomból mégis rémálom lesz főhőseink számára. Egyrészről a 9 fős csoport eléggé kiidegeli őket már az első pillanattól kezdve, de az igazi kegyelemdöfést az adja meg a pasinak, h az elutazásuk előtt megtalált álomlakásra nem küldte el a foglalót, így könnyen tönkre mehet az idill. Titokban próbál szervezkedni, a történet java része azzal telik, h próbálja elutalni a pénzt, de hol térerő nincs, hol lemerül a mobilja, hol internet nincs és míg ezen fáradozik jó úton halad afelé, h tönkre tegye a kapcsolatukat. Ez nem is nagy csoda, elvégre komplett idiótát csinál magából többször is a cél érdekében, hazudik, veszekszik, manipulál. Az útitársak „csak” asszisztálnak mindehhez, ráadásul a problémát nem sikerül megoldani, de hamarosan a barátnője megunja a fura viselkedését, utána pedálozhat, h visszahódítsa. Szóval a 2 hetes nyaralásból Matze Kleinnek élete 2 legszörnyűbb hete lesz. Persze az úti cél sem véletlen, elvégre az egykori német gyarmat, Namíbia sok magas labdát tartogat, amiknek lecsapását szorgalmasan végre is hajtja Jaud.
A turista csoport összetételének megfelelően különböző német ill. osztrák dialektusban is beszél, a namíbiai németet is jól nyomja a szerző, minden szereplőjének más hangot tart fenn. Szórakoztatóan jellemzi őket a hangjával: a sajátosságaikat, származásukat, az éppen aktuális kedély állapotukat, ezáltal még közelebb hozza őket.
Tele van szóviccekkel, komikus szituációkkal, és bár maga a cselekmény nem egy túl nagy durranás, mégis tetszett a hangos könyv, mert előjönnek azok a tipikus dolgok, amiket az ember egy csoportos utazás alkalmával átélhet, kuncogva könyvelheti el, h hát igen, a németek tényleg ilyenek, amint kiteszik a lábukat otthonról és hát ugye az előadás…Jaud zseniálisan olvas 5 CD-n keresztül, már-már színházi előadást kerekít a történetéből.

Karen Joy Fowler: A Jane Austen könyvklub

2011-12-04T11:35:00.000+01:00

Egy könyvklub, ahol az írónő mind a hat tagnak mást jelent, mindegyiküknek megvan a saját Austenja: a szerelemről csodálatos regényeket író Jane, a komikum géniusza, leány, húg, nagynéni, éles szemű-, pártatlan megfigyelő…

Minden fejezet más-más Austen regénnyel foglalkozik, amit a könyvklub tagjai éppen abban a hónapban tárgyalnak. A fejezet főszereplője mindig az adott házigazda, így ismerkedünk meg mindegyik szereplővel, egymáshoz való kapcsolatukkal. Míg a klubtagok Austen klasszikusaival, az Emmával, az Értelem és érzelemmel, A klastrom titkával, a Büszkeség és balítélettel, a Meggyőző érvekkel ismerkednek, vagy ismerkednek újra, mi az ő életükbe pillantunk bele: Az éppen válófélben lévő Syliváéba, leszbikus lányáéba, Allegráéba, Sylia barátnőjnek, Joycelynnak az élettörténetét is merismerjük csakúgy, mint a Franciaországban még sosem járt franciatanárnőét, Prudieét, a klub egyetlen férfi tagjának, a sci-fi rajongó Griggnek, és a 3 férjet fogyasztó Bernadettenek is külön fejeztet szentel a szerző.
Fura volt, nem nagyon jöttem rá, mit is akart Fowler. Mert mindenből kapunk ugyan egy kicsit: a regényekből és a szereplőkből is, de egyikből sem eleget, nem eleget ahhoz, h igazi történetté álljon össze a dolog. Megtudtunk pár dolgot a szereplőkről, a múltjukból, sőt azt is, hogyan alakult az életük közvetlenül a könyvklub után, de nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet egyikük sem. Arról nem is beszélve, h a végére egyre kevesebb szó esik a regényekről, meg eleve is időnként még az a kevés is sután volt beleszőve. Hiányzott az a valami, ami igazi történetté szőtte volna a szereplők sorsát, esetleg összekapcsolva az Austen regényekkel.
Szóval a végén kicsit olyan érzésem volt, h megint a cím áldozata lettem, amiben Jane Austen neve van, az jöhet…megint megjártam.

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

2011-11-30T19:55:00.002+01:00

A cím és a borító eleve kontrasztban van, már a borító - melyen gyülekeznek a fekete felhők a kísérteties Róma felett - sejteti, h nem szabad hinni a címnek.

A regény 24 fejezetre, a nap 24 órájára van osztva. Eleinte úgy tűnik, minden órában mást ismerünk meg, majd lassan kiderül, h mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, nehezen körvonalazódik, h is lesz ebből tökéletes nap, de aztán gyorsan világossá válik, h sehogy. A történet központjában a Buonocore család áll: az apa Antonio, tőle külön élő csinos felesége Emma és a gyerekeik Valentina és Kevin, akiket nem láthat az apa, nehezen bontakozik ki, h miért is. Antonio a ravaszdi ügyvéd,Fioravanti képviselő testőre, de az ő élete is csak látszólag fenékig tejföl csinos, fiatal felesége Maja és kislánya Camilla mellett, a fiáé a lila sörényű anarchista Arisé viszont még látszólag sem.
A szereplők élete keresztezi egymást, de nincs köztük senki, aki boldog lehetne, vagy elégedett, mindenki szorong, titkolózik, szenved. Minden út Rómába vezet, tartja a mondás, a regényben erre nincs szükség, elvégre már ott vagyunk, itt minden út a Buonocore család végzete felé vezet, az összes történet baljóslatú, valami negatív végkifejlet felé tart, de ez az egyetlen, aminek meg is tudjuk a végét, a többi egyszerűen félbe szakad, szükségszerűen, hisz csak 24 órájába pillantunk bele a szereplőknek. Mégis hány életet, mennyi sorsot ismerünk meg és hány élet, mennyi sors változik meg ez idő alatt…
Bár valóban az egész könyvet belengi valami baljós hangulat, mégis bíztam abban, h végül mégsem következik be a legrosszabb, de az írónő nem kegyelmez, beteljesíti a „tökéletes napot”. Érdekes, nem mindennapi, felkavaró olvasmány, kisiklott életekről, hétköznapi tragédiákról.

Amelie Fried: Traumfrau mit Nebenwirkungen

2011-11-27T11:43:00.003+01:00

Véletlenül akadtam Amelie Fried könyveire és mikor valami nagyon könnyed olvasmányra vágytam, belekezdtem ebbe. Fried tv-s műsorvezetőként kezdte, évekig volt talkshow-k valamint a Németországban nagy elismertségnek örvendő Stern-TV háziasszonya. 1995-ben váltott pályát, ez volt a 2. könyve, 1996-ban jelent meg. Azóta számos chick-litet írt, sőt néhány gyerekkönyvet is.

A főszereplő Cora, akinek egy PR cége van, meg egy se vele, se nélküle kapcsolata. A könyv 1 évet ölel fel, Cora 30. születésnapjától, mikor – akarata ellenére - szépen lassan, lépésről lépésre megváltozik az élete és a történések kényszerítik, h átgondolja a véleményét az élet fontos dolgairól. Pont ezért nagyon sok mindenről van szó a könyvben, meglepően sok mindenről: barátságról, gyerekvállalásról, másságról, túlsúlyról, szülőkkel való problémás kapcsolatról, családról, jótékonyságról, pénzről, megcsalásról, betegségről. Ilyen szempontból túltett az elvárásaimon, persze az is hozzátartozik, h egyik témába sem ment bele túl mélyen, inkább a felszínen mozgott, mégis üdítő volt, nem csak kimondottan csajos dolgokról olvasni. Tetszett az is, h nem volt nagyon kihegyezve a romantikára, az, h ezalatt az egy év alatt a szerelmi élete is jól alakult Corának, időnként mellék szálnak tűnt a down-kóros gyerekek, egy szeretet családtag halála és egy új élet születése mellett. Persze azt sem titkolhatom el, h a vége alapvetően jó lett, elrendeződnek a szálak, kinek jól, kinek rosszul, nincs óriási meglepetés. Gyorsan olvasható és gyorsan felejthető, nagyon könnyed olvasmány.
Kissé meglepődtem, mikor most utólag láttam,h ’96-ban írta…persze azért az kiderül, h nem mostani teljesen, de hogy 15 éves, az azért meglepett, alapvető dolgok nem változtak;)

Palya Bea: Ribizliálom

2011-11-22T20:00:00.002+01:00

Egész véletlenül bukkantam rá, nem is hallottam róla, h ő is – oly sokakhoz hasonlóan – könyvet írt. Hirtelen felindulásból meg is vettem a cd-s verziót, mert bár nem vagyok sem rajongója, sem különösebben ismerője a zenéjének, de abban biztos voltam, h a cd meg fogja érni azt a plusz x száz forintot, így is lett. Kellemes, dallamos, andalító, érdekes, időnként meglepő szöveg, hallgattatja magát.
Számomra Palya Bea hiteles művész, nem úgy, mint a manapság pár hónap erejéig felkapott sztárocskák, vagy celebek (még a szótól is rosszul vagyok), akik semmit sem tettek le az asztalra. Pont ezért is reméltem, h nem ül fel a „népszerű vagyok, írok egy tingli-tangli könyvet” hullámra, azt gondoltam, h ennek valami különlegesnek kell lennie, ha 35 évesen önéletrajzi könyv írására ragadtatta magát.

Ami biztos, h nem egy tucatkönyvről van szó, tele van színnel, érzelemmel, tájnyelvvel. Bejárta a világot, miközben nagykanállal fogyasztotta a pasikat, boldogság, csalódás, szenvedés, öröm váltották egymást az életében, mint mindenkiében. Sok kalandot, történetet ír le, ezek egy része számomra kevésbé volt élvezhető a sok-sok név, együttes, zenész miatt, akik többnyire a körön kívüliek számára szerintem ismeretlenek, időnként picit sok volt az ezotéria és a jóga is. Persze önéletrajzi jellegű könyv esetében nyilván badarság ilyesmibe belekötni, mert neki ez az élete. Ami kicsit zavart, h bár eleinte még lineáris az elbeszélés, aztán viszont elkezdett ide-oda csapongani, időnként nehéz volt követni.
Tetszett, h nem tökéletesnek festette le magát, időnként keresetlenül őszinte, úgy is, h nem jött ki belőle túl jól, nem szépíti a dolgokat, eddig féltve őrzött titkokat is elárul magáról, időnként megkapóan emberi, nem gondoltam, h ennyi kérdőjel van a fejében. Felmerült bennem az is, h kell-e ilyen részletesen és nyíltan írnia a szerelmeiről, szeretőiről, szüleiről, kinek jó ez, magából akarja kiírni, lezárni, vagy miért? Helyenként túl soknak éreztem, zavarba ejtően privátnak.
A cím és a borító talány számomra, bár a címre van valamiféle magyarázat a könyvben, bár nem tudom lehet-e annak nevezni a tényt, h van egy száma, aminek ez a címe. És;)?
Meglepően személyes könyv egy világgá induló, magát kereső emberről, kicsit másra számítottam, igazából nem tudom hova tenni. Nem vagyok biztos benne, h kellett ez neki, nem derült ki számomra, miért született a könyv, miért érezte szükségét.

Daniel Kehlmann: Die Vermessung der Welt

2011-11-18T21:46:00.003+01:00

A könyv kettős életrajz Alexander von Humboldtról és Carl Friedrich Gaußról, a két nagy német tudósról, melyben bravúrosan olvad össze fikció és valóság. A szerző egy évet kutatott, majd egy évig írta a 2005-ben megjelent regényt, ami aztán hónapokig vezette a német bestseller listát, azóta 50 nyelvre fordították le, többek között magyarra is (A világ fölmérése).

Párhuzamosan olvashatunk a két zseni életéről. Gaußt, akit gyakran a „matematika fejedelmé”-nek is neveznek, minden idők egyik legnagyobb matematikusaként tartják számon. Csodagyerekként már 8 évesen oktatta a tanárát, aranyos kisgyerek volt, de közben szellemóriás is, számára ismeretlen matematikai téziseket fedezett fel-, vagy gondolt újra, közben jobban érdekelte a latin, mint a matek. Egész életét szűkebb pátriájában töltötte.
A másik főszereplő, Humboldt, német természettudós és utazó, bejárta a világ addig kevéssé ismeretes vidékeit, sok hely fekvését és magasságát ő határozta meg, számos új tudományágat alapított. Utazásai során mindent megvizsgált, összegyűjtött, bejárt, kipróbált, megmászott, lemért, amit csak lehetett.
Ami közös a két tudósban, a tudás utáni olthatatlan vágy, a tudományos kíváncsiság és a zsenialitás. A két karaktert egészen másképp rajzolja meg Kehlmann: az öntörvényű Gaußból cinizmus árad, mégis egy nagyon kedves, szerethető géniuszt ismerünk meg. Hihetetlenül jól ábrázolja a zsenit és a szenvedését a körülötte lévő emberek együgyűsége (hozzá képest) kapcsán.
Humboldt egészen más, benne is ott van a zsenialitás és a makacsság, de ő sokkal simulékonyabb természetű, amolyan ’megalszik a tej a szájában’ típus, egész más karakter és bár az utazásai talán érdekesebbek kellettek volna, h legyenek, mégis Gauß részeit vártam mindig, az ő fejezetei egyértelműen jobban tetszettek.
Gauß nem tud nők nélkül élni, Humboldt csak így tud, Gauß szobájába zárkózva, a matematika által közelíti meg a világot és a problémáit, Humboldt a világot járva, empirikus úton, tapasztalással. Életük alkonyán találkoznak aztán végül, amikor a modern tudománynak hála;), röpke 15 perc kell hozzá, h Daguerre elkészítsen róluk egy dagerrotípiát.
Felbukkannak a híres kortársak is, Goethe és Kant mellett pl. Möbius is, aki Gauß egyetlen tanítványa, aki nem teljesen debil;), valamint bepillantást nyerünk a kor fontos kérdéseibe is (napóleoni háborúk, az aktuális német helyzet).
Érdekes, h egy konkrét párbeszéd sincs benne, az egész függő beszédben van írva (Indirekte Rede), ezt a mai magyarból teljesen hiányzó nyelvtani jelenséget élő beszéd visszaadására használják, a németben is aránylag ritkán.

Gauß a 10 márkáson

Az tartalmát olvasva elsőre komolynak tűnő regény remek szórakozást nyújt, olvasmányos, élvezetes, átszőve finom humorral.
Németországban a kedvencem főszereplésével most forgatnak filmet belőle 3D-ben, e kapcsán figyeltem fel a könyvre. A szuperlatívuszok jellemezik a produkciót, több, mint 10 millió euróból készül, ezzel az év legdrágább német filmje. A forgatókönyvet Kehlmann írta, mert bár sok variáció volt már, de egyikkel sem voltak megelégedve, saját bevallása szerint radikális és szokatlan lett.

Rosemunde Pilcher: Téli napforduló

2011-11-13T17:18:00.002+01:00

Eddig a Kagylókeresőket olvastam Pilchertől, olyan hát-hát kategória volt, de még akkortájt nagyon olcsón jutottam ehhez a könyvéhez és aránylag jókat is olvastam róla.
Először Elfriedével ismerkedünk meg, az idősödő színésznővel, ill. Blundellékkel, az Elfride számára vonzó Oscarral és nejével a nem makulátlan Gloriával, akit aztán „ki is (ny)ír” Pilcher gyorsan, ezzel utat engedve az érzelmek szabad folyásának;). Aztán jön Sam története, 6 év New Yorkban, inkluzíve egy tönkrement házassággal, majd visszatérés Angliába. A harmincas, gyönyörű Carrie Ausztriából tér vissza a szigetországba egy szerelmi csalódás után, h ott feje tetején találja a családját és a romok alatt 14 éves unokahúgát, Lucyt.

Minden fejezet főszereplője más-más szereplő, lassan bontakozik ki, hogy hogyan is állnak összefüggésben egymással. Aztán ez az 5 ember verődik össze egy skóciai házban a karácsonyt megelőző időszakban. Az már az első pillanatban kiderül, h szerelem várható minden szinten.
Tele van olyan párbeszédekkel, amik enyhén szólva is idilliek, nem tudom ki beszél így, abszolút életidegen volt számomra, a tökéletes figuráiról nem is beszélve, ezek idővel egyre idegesítőbbek voltak. Szóval tökéletes(en semmitmondó) párbeszédek tökéletes emberek között, hát…
Nagyon hosszú…nyújtja, mint a rétestésztát, időnként teljes fejezetek nem szólnak másról, mint hogy hideg van, ezért mit vett fel az adott szereplő, teát tett fel, hol itta meg, boah…a hosszú-hosszú leírások persze előfordulnak más könyvekben is, de Pilchernél olyanok, h akár én is írhattam volna, vagy bárki, teljesen hétköznapi. Időnként uazokat a jelentéktelen eseményeket - ráadásul több szereplő szemszögéből is - olvashatjuk, ami még rendben is lenne, ha volna bármi jelentőségük, de nincs. Gyakran jelentéktelen apróságoknak szentel oldalakat, máskor igazán komoly problémákat 2 mondattal elintéz.
Az egész tényleg fárasztóan idilli, de egy idő után kimondottan szórakoztató lett, jókat röhögtem az idill hegyeken és az olyan szófordulatokon, amiket szerintem élő ember – legalábbis ilyen mennyiségben biztos - nem használ. Szép lenne, ha az életben is ilyen egyszerűen menne minden, halál-, gyász-, fájdalom feldolgozása, örökség, ölbe hullott pénz, szerelem, kicsit olyan mesevilágot fest Pilcher. Persze az is igaz, h nem lenne rossz, ha legalább a dolgok fele így működne, az emberek fele ilyen lenne, de ez inkább ideál, illuzió. Amolyan tündérmese ez, ahol mindenki jó és minden jól sül el, sőt még annál is jobban, de az élethez nem sok köze van, sokan szeretik, nekem ez már túl sok, nem az én világom.A borítónak semmi köze a könyvhöz, pont ez a korcsoport az, ami egyáltalán nem szerepel a történetben, fogalmam sincs milyen megfontolásból választották az elejére ezt a fotót.
A Kagylókeresők után is egyértelmű volt, h nem fogok túl sokat olvasni tőle, most már az is, h ennyi bőven elég volt Pilchertől, időnként még sok is.

Kerstin Gier: Smaragdgrün

2011-11-09T22:05:00.005+01:00

Az Időtlen szerelem trilógia 3., utolsó része. A könyvek teljesen illeszkednek egymáshoz, ott folytatódik az egyik, ahol véget ért a másik, valójában a történet teljesen összefüggő, akár egyben is megjelenhetett volna, maga a téma is ugyanaz marad. Összesen bő 2 hét alatt történnek az események. (Itt sok érdekes infó mellett egy napi lebontás is található az eseményekről).

Nekem ez a 3. tetszett bizonyos szempontból a legkevésbé, egyrészről jó volt, mert teljesen jelentéktelennek tűnő dolgok nyertek értelmet, viszont kicsit sok is volt már a bonyolítás, időnként nehéz volt követni, az időben ide-oda ugrálásokat – mármint szó szerint;). Az 1. rész tetszett a legjobban, a 2. is jó volt, engem legkevésbé a 3. kötött le, szóval felülmúlni nem sikerült Giernek a Rubinrotot szerintem.
Végre tisztázódnak a viszonyok, a barátok és ellenségek, így a 3. könyvre épp ideje is volt. Időnként nehézségekhez vezet, h 2011-ben az időutazókat a 18. századból irányítja valaki, persze nem akárki, hanem Saint German grófja, aki a legvitatottabb figura, a szálak agyafúrt irányítója, de Gwendolyanban és Gideonban végre emberére akad. Bonyolódnak a dolgok, hőseink találkoznak mit sem sejtő énjükkel a múltban többször is, megoldhatatlannak látszó gordiuszi csomókat bogoznak ki, időutazásaik során tudatosan megváltoztatnak néhány dolgot – bár ez szigorúan tilos - ezzel (pozitívan) befolyásolva mások életét. Na és persze nem utolsó sorban továbbra is tombol köztük a szerelem, helyenként nekem már „túl” romantikus lett, de hát ifjúsági regény…
Mire kiderül a „nagy titok”, amit már az első rész óta kerülgetett az írónő, szerintem már minden olvasónak világossá vált, viszont a végére is jutott még egy nagyobbacska meglepetés, legalábbis én nem számítottam arra a fordulatra.
Jó nagyon az alapötlet szerintem és remek a megvalósítás is, amiért igazán tetszett, az a humor és néhány szereplő, akik a szívemhez nőttek. Xemerius, Gwendolyn házi démona lassan, de biztosan az egyik kedvenc figurámmá nőtte ki magát, amit az elején nem gondoltam volna, akkor kimondottan idegesített. Néhány beszólásán fetrengtem a röhögéstől. Rajta kívül még Maddy néni, Caroline, Leslie nagyon helyes szereplők, a kedvenceimmé váltak, persze Gwendolyn mellett, akinek még mindig odavagyok a nevéért;), nagyon tetszik, zseniális. Azt hittem, ez a név csak kitaláció, annyira viccesnek, de egyben aranyosnak is tűnik, meg soha nem is hallottam még, de utánanézve kiderült, h kelta eredetű. A gwyn (szép) és a dolen (kör) szavakból áll össze, valamint kedvelt női- ill. tündér név a walesi mondákban, a dolin szó walesiül virágot is jelent a nevet ezen a nyelven fehér vagy szép virágnak fordítják.

Az ígérethez híven ma nyilvánosságra hozták a regénysorozat filmváltozatának főszereplőit, ők fogják játszani Gwendolynt és Gidit(by Xemerius:)).
Összességében nagyon kellemes, szórakoztató olvasmánynak találtam, számomra a 3. kötetre kicsit vesztett a lendületből, de az egész történet tetszett, gyorsan beszippantott és még az árát is megérte volna:), ha megvettem volna, így meg pláne jó volt;).
Gier a 3 könyves ifjúsági regényes barangolás után visszatért a chick-lithez, holnapután, vagyis nov. 11-én jelenik meg Németországban az új könyve (Auf der anderen Seite ist das Gras viel grüner) tartalom alapján nem tűnik rossznak.

Kerstin Gier: Saphirblau

2011-11-05T21:34:00.002+01:00

A Saphirblau ugyanott folytatódik, ahol a Rubinrot befejeződött, nem is nagyon érzékeltem, h új könyvet kezdtem. A cím itt is a 12. időutazó egyikére utal (mindegyikükhöz egy drágakövet rendeltek), de nem ő a főszereplő, továbbra is Gwendolyn és Gideon történetet követjük nyomon hála az égnek, igazán megkedveltem őket, így örültem, h nem más szemszögből látjuk az eseményeket.

A szereplők véleménye eléggé megoszlik az ellenség személyéről és arról, h mi a cél: h bezáruljon a kör, vagyis mind a 12 időutazó vére bekerüljön a kronográfba, aminek segítségével az időutazásokat végrehajtják vagy pont ennek elkerülésére kellene törekedni. Persze az igazi kérdés – amiről szintén megoszlanak a vélemények – hogy mi történik, ha mindenki vérét sikerül összegyűjteni?
Főszereplőink további izgalmas kalandokba sodródnak, itt azért időnként már aránylag nehéz volt követni a sok időutazást, ki, mikor, hol, hogy kit informált… Gwendolyn már nem csak a saját nagyapjával beszélget, aki akkor még nem is nős;), hanem egy szellemmel, és egy démonnal is, ez utóbbi először eléggé idegesített, de meg kell hagyni volt néhány igencsak jó beszólása, a nem mindennapi eseményeket kommentálva. Mert hogy azokból van bőven: pár nap alatt felkészülés egy 1782-es bálra, menüett (tánc) gyakorlása egy pincében, valahol a 19. században, ahol a zenét iPod-ról Mozart szolgáltatja, a 18. századi szoaré közönségének a kissé spicces Gwendolyn a Macskákból énekel és és és… nagyon gyorsan olvasható, olvasmányos, élvezetes, humoros, remek szórakozást, kikapcsolódást nyújt a 2. rész is. Persze azért vannak benne olyan részek, amik miatt tényleg ifjúsági regény, de ez persze nem baj. A vége ismét izgalmas volt, alig vártam, h belekezdjek a 3. részbe.

Kerstin Gier: Rubinrot

2011-10-31T19:58:00.005+01:00

Mivel ifjúsági regénynek aposztrofálják Kerstin Gier fantasy trilógiáját – és az is:) - meg mivel az eddigi egyetlen olvasott könyvem az írónőtől (Für jede Lösung ein Problem – Halálom után felbontandó) nem tetszett annyira, nem terveztem az olvasását, de mikor mégis hozzájutottam németül mindhárom kötethez, nem utasítottam vissza és milyen jól tettem;)! Szóval jelenleg 2. tini koromat élem, de élvezem;).
Londonban vagyunk, napjainkban, egy kicsit különös családnál, akiknél öröklődik egy időugrásért, időutazásért felelős gén. Csakhogy mindenki azt hiszi, immáron több, mint 16 éve, h Charlotte a kiválasztott, ám mégis vele egyidős unokatestvére, Gwendolyn kezd ide-oda ugrálni az időben, ezzel nem kevés abszurd szituációba kerülve.

Lassan bontakozik ki egy varázslattal, misztikummal teli világ és benne a Montrose család élete, de fokozatosan azért elég jól képbe kerülünk. A főhősnő Gwendolyn, akinek a neve nagyon tetszett, lett a kedvenc szereplőm, nagyon aranyos, okos, talpraesett, jó dumás tini. Az élete egy csapásra megváltozik, mikor kiderül, ő a rubin – rá utal tehát a cím is -, vagyis a 12. időutazó és hirtelen Erdélyről és a kurucokról kellene csevegnie, délutánonként visszaugrik 1956-ba házi feladatot írni, meglátogatja 1912-ben az ükanyját vagy épp a 18. században karddal menti meg időutazó társa, Gideon életét.
Ebben a történetben is fontos a vér, ill. egymás vérét akarják többen is, de mégis másként, mint a vámpírregényekben;). Hála az álompasi Gideonnak megvan benne a romantika is, de a sziporkázó párbeszédeknek és az iróniának köszönhetően egy pillanatra sem éreztem csöpögősnek.
A nem mindennapi történet kedvéért néhány új kifejezés is született, például az elapszálni (nem tudom magyarra így fordították-e), így hívja Gier, mikor a szereplői tudatos időutazásokat tesznek, de csak azért, h ne ugráljanak teljesen véletlenszerűen és kiszolgáltatottan az időben. A kifejezést a lektora találta ki, Gier pedig zseniálisnak találta, mert úgy hangzik, mintha már sokszor hallotta volna az ember.
A stílusa nagyon tetszett, könnyed, humoros, ironikus. Frissesség, báj, humor, sodró lendület és izgalom jellemzi, emellett nemcsak aranyos és vicces, hanem még izgalmas is, nagyon tetszett.

A trilógia első részéből jövőre készül a film és 9 nap múlva kiderül, kik játsszák a főszerepeket, több oldalon is megy már a visszaszámlálás:). Például itt és itt is, ezeken az oldalakon még rengeteg információ, érdekesség van a történettel kapcsolatban.
Őszintén szólva a könyv német és magyar borítója (ugyanaz) engem nem győzött meg, bár el kell ismerni, h mindenben – szín, figurák, részletek – passzol a tartalomhoz. Eddig 19 nyelvre fordították le, Nagy-Britanniában és az Egyesül Államokban is megjelent, ami német szerzők esetében aránylag ritka.
Nagy kitolás, mikor ilyen sorozatoknál éveket, vagy jobb esetben hónapokat kell várni a folytatásra, most olvastam, h november végén fog megjelenni csak magyarul a 2. rész, így különösen örültem, h máris kezdhettem a Saphirblaut, szóval folyt. köv. nemsokára itt a blogon is:).

Hevesi András: Párizsi eső

2011-10-27T19:06:00.003+02:00

A szerző a Nyugat második nemzedékéhez tartozik, ez első regénye. Műve erősen életrajzi jellegű: ő is, akárcsak főhőse Párizsban tanult és a francia drámatörténet magyar vonatkozású utalásait gyűjtötte össze, közben párizsi bisztrókban és lebujokban kódorgott. Idegen és magányos abban a világban, de mohón igyekszik belevetni magát, keresi a helyét, szeretne beilleszkedni, jó benyomást tenni, feltűnni, jópofa lenni…nem sikerül. Története tragikomikusba hajlik: találkozása a litván Turauskassal, szerelme Mela iránt, a könyvtárak félhomálya, olcsó kis szállodák és az eső áztatta Párizs.

Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa.

A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetűzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőt, hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek.

Nagyon kellemes stílusban íródott könyv, olvastatta magát, még úgy is, h számomra a tartalma inkább a felejthető kategóriába tartozott. A regény rajta volt a Várólistámon, egész pontosan ez volt az utolsó rajta, így ezzel elolvastam mind a 12 könyvet, ami a Várólistán volt.

Jack Kerouac: Úton

2011-10-23T16:24:00.002+02:00

Előre kell bocsátanom, h a szerzőről olvasottak és a könyvet övező történetek szinte jobban tetszettek, mint maga a kultkönyv. Merthogy arról van szó.
Kerouac a „beat-nemzedék” egyik fontos alakja, maga az elnevezés is tőle származik, többfajta jelentéssel bír. A beat szó egyrészről megfáradt, semmirekellő embert jelent, de használják az üdvözült, boldog szinonimájaként is. Az író olyan legendákra gyakorolt hatást, mint a Beatles, Bob Dylan vagy Jim Morrison.

A szerző jó barátjával és egyik fő inspirátorával Neal Cassadyvel New Yorkból Kalifornián át egészen Mexikóig utazott, majd újra vissza NY-ba, ahol aztán rekord gyorsasággal megírta az Úton c. könyvét, élményei ihletésére egy 36 m hosszú, összeragasztott papírcsíkra, h az írást még papírcserével se kelljen megszakítania. A nagy sietségben még bekezdésekre és vesszőkre sem jutott ideje, műve mégis csak 6 évvel később, 1957-ben jelent meg. A könyvben az ismert szereplők (pl. Cassady vagy Allen Ginsberg) csak álnéven szerepelhettek, cenzúrázták a regény helyenként erősen szexuális tartalmát is és újszerű elbeszélő stílusán is „csiszoltak”.
A könyv sokkal inkább egy életérzést ír le, mintsem egy konkrét történetet. Több éven át tartó kalandozás tanúi lehetünk, keresztbe- kasul az Egyesült Államokon és Mexikón. A két főszereplő, Paradicsom Sal és az őrült nőfaló Dean, a habókos, 3 feleséggel, csomó gyerekkel, vadabbnál vadabb ötletekkel. Soha véget nem érő történetet olvashatunk, konkrét történet nélkül: stoppolás, fű, futó kalandok, nagy szerelmek, heves érzelmek, alkalmi munkák, állandóan úton, mindig pénz szűkében, de mindig körülvéve ismerősökkel, barátokkal, cimborákkal. Képet kapunk a háború utáni Amerikáról, a fiatalok lázadásáról, hajmeresztő történetek által.
Kerouac saját magáról mintázta a főszereplő Sal-t, Deant pedig Neal Cassadyról, aki szintén a „Beat generáció” irodalmi csoportjához tartozott, de nem elsősorban, mint író, hanem, mint inspirációs forrás;). Bejárta Kerouac-kal az USÁ-t, és bár Allen Ginsberggel és William S. Burroughs-szal is szoros kapcsolatban volt, Kerouac-ra gyakorolta a legnagyobb hatást. Az ő beszédstílusa szolgált alapul az író prózastílusa számára és barátja több könyvének szereplője lett. Cassady egyetlen könyvet írt, azt is posztumusz adták csak ki.

Én is épp úton voltam, mikor olvastam, nem kevés kilométert tettem meg földön, vízen, levegőben, de kicsit konszolidáltabb körülmények között, mint Paradicsom Sal, és országos cimborája, Dean. Arra jutottam, h ez azért inkább pasis könyv, nekik általában jobban tetszik, jobban „meg tudják érteni”;), én kevéssé tudtam azonosulni, de örülök, h elolvastam.
Tavaly készült a műből film, Sam Riley-vel, Garrett Hedlunddal, Kristen Stewarttal és Kirsten Dunsttal.

Carole Martinez: Összevarrt szívek

2011-10-20T18:11:00.000+02:00

Carole Martinez neve és hősei származásának ellenére francia, – Párizs közelében él a családjával és francia tanárnő – de ibériai gyökerekkel rendelkezik, nagy hatással volt rá spanyol nagymamája, aki unokája kisebb horzsolásait telefonon keresztül, varázsigékkel gyógyította;). Ez az írónő első regénye, amivel 8 díjat nyert el.

Frasquita, a főszereplőnő, misztikus körülmények között jut egy varródobozhoz és a benne rejlő fonalakkal csodákat visz végbe. Gyerekei is különleges képességekkel, tulajdonságokkal vannak megáldva, a boldogság – elsősorban rögeszmés férje miatt – mégis elkerüli. Csendes, magányos évek és 5 gyerek után faluja elhagyására kényszerül, gyerekeit felpakolva indul útnak, keresztül a száraz Dél-Spanyolországon a tenger irányába. Vándorlásuk alatt születik legkisebb gyermeke, Soledad, akinek neve spanyolul magányt jelent és aki nevében hordozza a sorsát, ő a történet mesélője.
Történelmi- család- és szerelmes regény, de mese is egyben, megspékelve misztikummal, érzelmekkel. Mindez mégis egy kerek egészet alkot, ami nagy hatást gyakorolt rám. Még a fülszövegben olvastam, h kissé Marquezes, abszolút egyetértek. Nehéz megmagyarázni miért, de ugyanúgy benne vannak a hiedelmek, az a latin világ, hasonló stílus, de tényleg inkább csak emlékeztet rá, szerintem nem másolja. Nekem nagyon tetszett, mégsem tudok sokat írni róla, mert ami igazán megfogott, az nem a történet (bár az is jó), sokkal inkább az egész hangulata, az írónő stílusa. Élmény volt, biztosan újra fogom még olvasni.

Dan Brown: Angyalok és démonok

2011-10-16T17:13:00.004+02:00

Anno láttam a Da Vinci kódot is, majd ezt is filmen, előbbi nem igazán, ez viszont nagyon tetszett, így már akkor elhatároztam , h el szeretném olvasni, ez viszont évekig váratott magára, a Várólistámra is felkerült és most végre eljött az idő:)! Persze nem emlékszem a filmre már hajszálpontosan, de a főszereplő Robert Langdon szerepét a fejemben is Tom Hanks játszotta:), nem is rosszul;).

Az események láncolatának kiindulópontját ez a felfedezés jelenti:

Anyag születik a semmiből. És egy hihetetlen szubatomikus tűzijátéknak lehetünk tanúi. Életre kel egy miniatűr világegyetem. Nemcsak azt bizonyította, h lehetséges anyagot teremteni a semmiből, hanem azt is, h az ősrobbanás és a genezis egyszerűen megmagyarázható, ha elfogadjuk egy hatalmas energiaforrás jelenlétét. Lehet Isten, Buddha, az Erő, Jehova...nevezheti aminek akarja, a végeredmény ugyanaz. A tudomány és a vallás ugyanazt az igazságot támasztja alá: a teremtés anyja a tiszta energia.

A feladat adott: néhány óra alatt megtalálni a Vatikán területén elrejtett, pusztító antianyagot, mielőtt még megsemmisítené a miniállamot és Róma egy részét, közben meg kellene találni a pápa tisztségére legesélyesebb 4 bíborost, akiket elrabolt az ellenség és óránként kivégeznek egyet. Versenyfutás az idővel és egy rég elfeledettnek hitt sátáni gyülekezettel, az illuminátusokkal. Közben bejárjuk Rómát és a Vatikánt, megismerkedünk Bernini műveivel, a hátborzongatóan agyafúrt illuminátusokkal. Ami már az elején feltűnt és nagyon tetszett, h érthetően írja le a filmben időnként nehezebben követhető misztikus dolgokat, pl. hogy mit is kell tudni az illuminátusokról.
Langdon, akit a sátáni szekta szakértőjeként rendelnek Rómába és szemrevaló Dr. Vittoria Vetra mindig egy picivel korábban érkezik a gyilkosságok helyszínére, mégis mindig egy kicsivel később, mint kellene, már csak a megbélyegzett bíborosok haláltusájának lehetnek szemtanúi. Az egész helyzetet súlyosbítja, h a 4 bíboros, a 4 preferiti, vagyis a pápai címre legesélyesebb jelölt, merthogy a pápa nemrég vesztette életét, míg nincs új vezetője a Vatikánnak a camerlengo irányítja a miniállamot, az elhunyt egyházfő fiatal kamarása. Ewan McGregor játszotta a filmben, ő is rögtön beugrott, szóval a másik főszerep a fejemben is neki jutott olvasás közben. A camerlengo szájába igen komoly társadalom kritikát ad az író, leginkább a mindent felülíró és irányító tudományt kritizálja. És egy másik tanulságos idézet tőle:

Semmi sem egyesíti úgy a szíveket, mint a gonosz jelenléte. Gyújts föl egy templomot, és a közösség felkel, összekapaszkodik és dacos himnuszokat énekelve újjáépíti. Nézzétek, hogy idegyűltek ma este. A félelem hazahozta őket. Alkoss modern démonokat a modern embernek. Elmúlt az apátia. Mutasd meg nekik a gonosz arcát…

Van a történetben persze néhány finoman szólva is csodaszámba menő esemény, meg aztán belegondolva kissé fura, h Langdonnak kell mindent csinálnia, a Vatikánt védő szuper svájci gárda konkrétan semmire sem jó – a könyv tanulsága szerint. Az is elgondolkodtató, h a végén kiderül 2 ember kelti életre az illuminátusokat és járatja a bolondját a világgal, két ember keze ér el mindenhova…
Bár alapvetően nem szeretem az ilyen vallásos-misztikus-krimis könyveket, külön-külön sem, nemhogy egyben, de ez mégis nagyon tetszett, bár efelől a film után nem sok kétségem volt.

Kevesebb mint egy nap sűrű és izgalmas eseményeit írja le a több, mint 700 oldalas regény, aminek vége hatalmas csavar, pont ezért derengett még a filmből, de így is nagyon nagy. Jól ötvözi a tudományt a vallással és Róma csodás kulisszáit használva hihető és agyafúrt történetet kreál, sok-sok akcióval és egy csepp romantikával is, nagyon élvezetes olvasmány volt!

Szabó Magda: Pilátus

2011-10-08T16:12:00.003+02:00

Már olvastam, rajta van régóta a kedvenc könyveim listáján is, mégis most gyakorolta rám a legnagyobb hatást, talán most értem meg erre a könyvre. Szíven ütött az, ahogy a (felnőtt)gyerek-szülő kapcsolatról írt, azt hiszem sok dolgot a csak most értettem meg ezzel a gyönyörű, de időnként konfliktusokkal terhelt kapcsolatról, Szabó Magdának hála. Évek óta változatlanul rajongok az írónő könyveiért, nagyon szeretem a stílusát, a történeteit, a szereplőit, a gyönyörű nyelvezetét, egyedi kifejezéseit.

A regény Szőcs Izának és szüleinek története. A szegény, nélkülözéshez szokott szülők és a remek orvossá váló, a fővárosban élő lányuk kapcsolatát mutatja be a könyv. Mindenki irigyli Szőcséket a lányuk miatt, vele példálóznak, hisz mindent megtesz a szüleiért, elhalmozza őket ajándékokkal, figyel az egészségükre, sőt apja halála után anyját magához költözteti Pestre. Ám az együttélés nem könnyű, hiába akar mindenki jót a maga módján, mégsem jó igazán senkinek.
Nagyon sokszor jutott eszembe a nagymamám, az ő takarékossága, az ő világfelfogása, amit mi már igazán nem értettünk, amihez át kellett élni mindazt, amit ő átélt, és amit átélt Szabó Magda és a szereplői is, itt például Szőcsné. De eszembe jutottak sokszor a szüleim is, h mennyire más a mi világunk is, mint az övék, h ők sem értenek sok mindent a mi életünkben, ahogy mi is így vagyunk néhány dologgal az övékben. Más generáció, más igények, más elvárások, más normák és mindezek ütköznek itt.

Minden eltűnt, amit a hajdani szegénységtől oly elmésen, oly ki nem fogyó leleményességgel megmentett, nem maradt tanúja, milyen könnyedén, mennyi fantáziával ellenállt a pusztító időnek. Szobája szép volt, s ha reálisan mérlegelte, éreznie kellett, nincs szüksége többre, mint amit ott talált, Iza pótolta is, amit kidobott, vadonatúj törölközők tarkálltak a polcon, új fehérnemű, nejlontasakban. Iszonyú élmény volt.

Szívba markoló olvasni Szőcsné vágyáról, amivel meg akarja könnyíteni Iza életét, le akarja venni a terheket a válláról, mégis bármibe fog, mellényúl. Szőcs Iza hideg-rideg teremtés, aki szereti a maga módján a szüleit, de aki sokkal inkább pénzzel, racionalitással intézi az ügyeit, sem mint egy-egy emberi gesztussal, öleléssel, őszinte szóval.
A címre a magyarázat, h a főszereplőnő felismeri az igazságot saját magával kapcsolatban, mégsem vállalja azt, innen a párhuzam Pilátussal.
Nagyon ritka, h még a fülszöveget is az író írta, de itt ez történt, némileg magyarázatul is szolgál, az írónő személyes véleményét is megtudhatjuk belőle. Legszívesebben ide másolnám az egészet, mert nagyon tanulságos, de maradok néhány részletnél, amik itt kell, hogy álljanak, mert Szabó Magdánál jobban senki sem tudná megfogalmazni ezeket a gondolatokat.

(A főszereplő Szőcs Izát)Elmarasztalnám, mert bűnösnek találnám naiv szeretet hiányában – a szó azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli.

…a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember.

Azt hiszem azt akartam a könyvvel üzenni, hogy eszméljen fel, akire a történet ráillik, és valutát valutával egyenlítsen. Szőcs Iza sikerre született, nem differenciált érzelmi életre, az olvasó majd meglátja, mire megy vele.

…csak élőnek adható, visszafizethető, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek.

Azt hiszem, szinte minden felnőtt gyerek magára ismer egy kicsit, vagy a nagyszüleire, szüleire és a velük való kapcsolatára. Nagyon tanulságos, mély történet.

Madeleine Wickham: Die Tennisparty

2011-10-02T19:41:00.001+02:00

Madeleine Wickhamet talán ezen a nevén (az eredetin) kevesen ismerik, pedig lehet, h már olvastak is tőle. Merthogy ő a Sophie Kinsella néven igen sikeresen írogató hölgyemény. Már beszereztem tőle a Boltkóros sorozat első 3 könyvét, de még nem kerültek sorra, helyettük inkább első könyvével kezdtem, ami nem jelent meg magyarul.
Most már életem nagyobbik részét töltöttem tenisz rajongó státuszban, nem idegen számomra az éjszakázás 1-1 meccs miatt, voltam több nagy versenyen, vannak értékes relikviáim, aláírásaim, így persze, hogy rögtön lecsaptam erre a könyvre, a címe nagyon sokat ígérő volt nekem:), és nem is okozott csalódást a könyv, bár a tartalmának nem sok köze van a teniszhez.

3 baráti házaspár találkozik egy hétvégi teniszparti alkalmával. Anno egy helyen, egy nem különösebben előkelő környéken laktak, azóta viszont sok minden változott. Az egyik ffinek új partnere lett, ikreik születtek és a felesége vagyona által luxus életet biztosított magának. Egy másik házaspárnak is jobban megy a sora, elköltöztek egy elegáns vidéki házba, csak az egyik család maradt ugyanott, ráadásul a kislányukat szélütés érte.
A teniszparti megrendezésének nem a szórakozás, vagy a baráti együttlét az oka, sokkal inkább az érdekek, össze akarják kapcsolni a kellemeset a hasznossal: rongyrázás a szegények előtt, segítség kérése a gazdagoktól. Eleinte nagyon is élesek a kontrasztok a családok között, ki a szegény és ki a gazdag, a reakcióik a vendéglátóik vidéki házára jellemzőek.
Igazából elég egyszerű történetnek tűnt eleinte, de mégsem az, nagyon nem. Remekül bonyolítja a szálakat az írónő, az egész 2 nap alatt játszódik, a szereplők száma is limitált, csak a teniszpartin részt vevők között bonyolódnak az események, de van itt minden: átverés, lenézés, megcsalás, pletyka, irigység, törtetés, becsvágy, de van megértés, emberség, barátság, szeretet és őszinte segíteni akarás is.
Nagyon tetszett, h a szereplőkből sokkal többet hoz ki, mint amit az ember első blikkre beléjük lát, nem marad meg a felszínen, a sablonoknál, hanem igazi karaktereket rajzol, igazi jó-rossz tulajdonságokkal ruházza fel őket, ezáltal egy valóban olvasmányos és az olvasót foglalkoztató történetet alkotva.
Barátság vagy üzlet? Becsület vagy pénz? Erkölcsi kérdések sorát veti fel és egy hétvége alatt mindhárom család életét fenekestül felforgatja, holott csak egy ártatlan kis teniszpartin vesznek részt.
Egy kimondottan élvezetes, jó regény volt, ami csak még inkább kíváncsibbá tett a Sophie Kinsella könyvekre, amikre hamarosan sort is kerítek!

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

2011-09-25T17:22:00.003+02:00

Kazuo Ishiguro japán származású angol író 2005-ben megjelent regényét a Time az év legjobb regényének választotta és felvette az 1923 és 2005 között íródott 100 legjobb angol nyelvű regény listájára. A szerző eddig legismertebb műve a Napok romjai voltak.

Három főszereplő életét követi nyomon a regény, 3 nagy részre osztva. Az első részben megismerjük Kathet, aki a történetet meséli, kissé önfejű barátnőjét Ruthot és a dührohamairól híres Tommyt – Halisham diákjait. Elég nehezen kezd kibontakozni a sztori, kicsit nehezen állt össze a kép, h tulajdonképpen mi is folyik itt. El van rejtve néhány utalás: donorok, adományozás, gondviselők és az azért már az elején kiderül, h nem az Angliában szokásos internátusban vagyunk, itt valami másról van szó. A 2. rész az intézetet elhagyva mutatja a fiatalokat, közben Ruth és Tommy egy pár lettek, készülnek az igazi életre, ami náluk némileg másként fog kinézni, mint a többi embernél. Keresik az utukat, saját magukat, a lehetőségeiket és a lehetségeseiket. Mindegyiküket valós személyről másolták ugyanis, mindenkinek volt egy modellje, aki élte a maga életét, elméletben tehát megtalálhatták azt, akiről mintázták őket. De kit keressenek? Maguknál 20-30 évvel idősebbeket, normális szülő korabelieket? Vagy saját korabelieket? Esetleg időseket? Elvégre használhattak akár csecsemőket vagy öregeket is, de erről ők semmit sem tudtak, tudhattak. Kb. a könyv felénél kerül elő először a klónozás szó, bár addigra már összeáll a kép, de még így is kissé letaglózó miről is van szó: Azért hozták létre ezeket a gyerekeket, h felnőjenek és szervdonorokká váljanak. A 3. részre ez Ruth és Tommy esetében meg is történik, Kathyből viszont remek gondviselő lesz, aki barátait is segíti, először egykori barátnője mellett van, akivel újraéled a barátságuk, majd Tommy gondviselője lesz, akivel tinivonzalmuk szerelemmé érik. De ezeket az életeket nem azért hozták létre, h boldogok legyenek, hanem azért, h másokat boldoggá tegyenek, feláldozva saját életüket, így baráti és szerelmi kapcsolataik percei is meg vannak számlálva.
Ishiguro nagyon a 3 szereplőre koncentrál, aránylag keveset tudunk meg a világukról, ami azért kár, mert amit felvillant, az engem nagyon is érdekelt volna részletesebben, de a részletek kidolgozásával nem nagyon foglalkozott. Szinte úgy kezeli ezt a lehetséges világot, mintha természetes lenne, mindenki tudná miről van szó, szót sem érdemes pazarolni rá. A klónokat nem klónként, hanem diákként mutatja be, érző embereket ismerünk meg, akiknek lelkük van és ezt be is bizonyítják.

Bár a legelején az áll, h a 1990-es évek végi Angliában játszódik, számomra inkább olyan ’időn kívülinek’ tűnt, abszolút semmi jelentősége annak hol és mikor játszódik. Kicsit meg is lepett, h Halisham valóban létezik, egy Dél-angliai 20 ezres kisváros.
Nagyon tetszett, bár ez nem is a megfelelő szó, a szívembe markolt időnként a történet, úgy, ahogy a 11 éves Kath szívébe markolt Judy Bridgewater dala a Never let me go, (innen a könyv címe) mikor Halishamben hallgatta, hogy miért? Azt el kell olvasni, érdemes.
Nem az a fajta könyv, amit becsuk az ember, aztán rögtön utána máris belekezd egy másikba. Fogva tartott, foglalkoztatott, amit nagyon szeretek, még most napokkal azután, h végeztem vele is fel-fel bukkan a gondolataim között a történet, a szereplők. Mégis valami hiányzott nekem a végéről, vártam vmit, magam sem tudom mit.
Már megfilmesítették, Carey Mulligen játssza Kathyt, Keira Knightley Ruhtot, Andrew Garfield pedig Tommyt.

Nicolas Rutschmann: Magic Hotel

2011-09-21T22:13:00.003+02:00

Nagyon sokszor választok úgy könyvet, h igazán kevés elég hozzá (akitől hallok róla, ahol hallok róla), h rögtön megrendeljek valamit, utána sem olvasok bővebben, h ne eleve valamiféle elképzeléssel kezdjek neki az olvasásnak, vagy egyenesen elvárásokkal, h ezt vagy azt olvastam róla. A Magic Hotel is egy ilyen hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás alkalmával vándorolt a virtuális kosaramba és ismét bebizonyosodott, h hát igen…ez azért hordoz magában némi kockázatot;). Nem mondom, h nem tetszett, de mindenesetre nem ájultam el tőle, mint a német többség, aki olvasta.

Az alcíme: Szerencselovagok a Hollywoodba vezető úton (Glücksritter auf dem Weg nach Hollywood), nagyjából vázolja is a témát, a címe pedig egy hotelre utal a film fővárosában, ahol többször is vendégek voltak a történet főszereplői, maga a szerző és Elliot nevű cimborája, akiknek minden vágyuk, h meghódítsák Hollywoodot, méghozzá a saját játékfilmjükkel. Az egyikük még idejében észreveszi, h ez még annál is nehezebb, mint amire számítottak, képes feladni az álmát és visszatérni a normális életbe, de Elliot makacsul hajszolja Hollywoodot: barátokon, ismerősökön és a családján gázol át, saját magát sem kímélve, de képtelen megvalósítani az álmait, élete már-már törvényszerűen torkollik ezek után tragédiába.
Ami kicsit visszatetsző volt nekem, h a könyv szerint minden nagy rendező gazdag, vagy valami nagy hátszele volt azért futott be, bizonyára van ebben valami, de azért nem elegáns ilyeneket írni pl. George Lucasról, vagy a német és hollywoodban is igen sikeres, tavaly elhunyt Bernd Eichingerről.
Összességében nagyjából megerősíti az ember fejében élő kliséket, a film fővárosában hatványozottan igaz az, mint nagyjából manapság mindenhol: kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok. Tipikus Hoollywoodot fest: vagy sikerül a csúcsra törni, vagy örökre lent marad az ember, a kettő között nem nagyon van alternatíva.
Eléggé zavart, h nem időrendben mesélte el az eseményeket, hanem minden „fejezet” máskor játszódott, teljesen össze-vissza ugrált az időben, így időnként nem volt egyszerű követni. Egyébként sem állt össze történetté, sokkal inkább egymáshoz inkább lazán kapcsolódó sztorik halmaza maradt, szerintem kár ezért.

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

2011-09-16T17:42:00.003+02:00

Paolo Giordano, fiatal olasz fizikus doktorandusz, a 2008-ban megjelent első könyve, világszerte hatalmas siker lett. A matek sosem tartozott a kedvenceim közé, így nem mondhatnám, h a címe azonnal megfogott a könyvnek, inkább a tartalma.
1-1 epizóddal indul a regény a 2 főszereplő gyermekkorából, ami aztán egész életükre rányomja bélyegét. Felváltva olvashatunk Alice-ről, aki egy síbaleset után sánta marad, ez megpecsételi gyerek és tinikorát, majd Mattiáról, a zseniről, aki fogyatékos ikertestvérét tudatosan „elhagyja” egy szülinapi bulira tartva, aztán viszont ettől szenved éveken át, bünteti magát.

A két nem mindennapi sors egy szülinapi bulin forr össze, ahol a házigazda Viola kegyetlenkedései elleni érdekszövetségbe tömörül a két gyerek és „úgy is maradnak” éveken át.

A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet- visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, h kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és sok csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai.

…amikor Alicével volt, úgy érezte, hogy érdemes mindazokat a normális dolgokat csinálni, amiket a normális emberek csinálnak.

Mert közte és Mattia között mindenféle jelentéktelen dolgok mögött egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert köthet össze, mint ők: egymásban ismernek rá a saját magányukra.

Barátságuknak, épp akkor, amikor talán többé válhatna, egy levél vet véget, ami elszakítja Mattiát Olaszországból és ezzel egy másik férfi karjaiba löki a kórosan sovány Alice-t. 9 évvel később egy hátborzongató találkozás generálta újabb levél hozza össze őket újra. A gyerekkori sebek viszont mélyek, az akkor szerzett kereszteket egész életükben cipelik, képtelenek az érzelmeik kimutatására, arra, hogy megnyíljanak egymásnak.

Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, h tényleg összeérjenek.

Ikerprímnek két olyan prímszám együttesét nevezzük, amelyek 2-vel térnek el egymástól: például 5 és 7. A cím és a főszereplők, mint prímszámok (azok a természetes számok, melyeknek pontosan két osztójuk van a természetes számok között - maga a szám és az 1), szerintem zseniális ötlet, nagyon találó.
Felkavaró, elgondolkodtató, lenyűgözött a nyelvezete. A befejezés is reális, nem nyúl sablonokhoz, nyitva hagy sok mindent, ránk bíz sok mindent. Más, mint a legtöbb regény mostanság, egyedi, ami nekem nagyon tetszett, felüdülést jelentett, bár azért valami mégis hiányzott ahhoz, h a kedvencek közé kerüljön, de mindenképpen érdemes elolvasni, nálam újraolvasandó lesz:).

Christopher Priest: A tökéletes trükk

2011-09-10T17:03:00.000+02:00

Christopher Priest regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, de azért nem egy fantasy könyvről van szó. Összességében érdekes, de egész más kerekedett ki belőle, mint amire az elején számítottam. 4 fejezetből áll a regény, a páros részek két nagy bűvész elbeszélései: a 2. Alfred Borden bűvészkönyve (A mágia titkos módszerei), a 4. pedig Rupert Angier naplója. Az 1. és a 3. fejezet pedig már a jelenben játszódik, amikor a két bűvész leszármazottai találkoznak egymással, érdekes körülmények között és próbálják megfejteni az elődeik által generált titkokat.
Az első 3 fejezet aránylag rövid, a feszültség egyre nő, a kérdőjelek szaporodtak a fejemben, majd jött a 4. rész, Angier naplója, ez teszi ki a regény nagy részét. Ez olyannyira hosszú, h teljesen elnyomta a fejemben az első 3 fejezetet, valószínűleg ezekben volt egy csomó minden, ami a 4. fejezetben nyert értelmet, vagy került más megvilágításba, de gyanítom ezeknek csak a töredéke esett le nekem. Egyébként őszintén szólva szerintem felesleges szinte a jelenkori rész, engem legalábbis inkább zavart.

Szóval, vissza a 4. részhez, Angier naplójához. Sok szó esik a trükkökről, de főleg a két nagy bűvész egymással való konkurálásáról egy életen át: intrikák, sértések, bosszú, nők és közben kirajzolódik a két férfi teljesen különböző jelleme, világa. Érdekes bepillantást enged a kulisszák mögé, miközben végig megőrzi a titkot, ami belengi az egész történetet és amiben kulcsszerephez jut Tesla, a világ egyik legjelentősebb és leghíresebb feltalálója, aki tevékenységét elsősorban az elektromosság területén fejtette ki, itt is e kapcsán kerül képbe és viszi el a sztorit a „csoda” irányába.
A végére nekem már kicsit sok lett a flikk-flakk, kinek az ikertestvére, kivetülése, halála…
Tulajdonképpen a végén bezárul a kör, de igazán nem tetszett a befejezés és szerintem a címmel sincs szinkronban, nem gondolnám, h ez lenne a tökéletes trükk, ami tönkretette direkt vagy indirekt módon több ember életét…
Mostanság egy csomó olyan könyvet olvasok, amikről közben derül ki számomra, h már meg is filmesítették őket, ilyen ez is. 2007-ben vitték vászonra Hugh Jackmannel (Angier) és Christian Bale-lel (Borden), nagyon jókat olvastam róla, bár első blikkre azért van jócskán különbség a könyvhöz képest, de nem láttam sajna, pótolandó!

Ingo Schulze: Adam und Evelyn

2011-09-07T23:01:00.003+02:00

Német szerző könyve, ami Magyarországon játszódik, pont akkor, mikor a két ország ’újkori történelme’ összefonódik, ez rögtön érdekelt. Ennek ellenére elég sokáig húztam az elolvasását, de most, hála a Várólistának, végre sikerült!

Adam a sikeres női szabó a 80-as évek végi NDK-jában tengeti Evelyn oldalán az életét. Egy kiderült félrelépése után a lány Magyarországra utazik, a már régóta tervezgetett vakációra, Adam pedig kétségbeesésében öreg Wartburgjával utána, még a ’89-es határnyitás előtt.
A férfi felvesz egy stoppost, majd kalandok sorát éli át Katjával, bebarangolják Budapestet, míg végül kikötnek a Balatonnál, ott, ahol Evelynje épp összejön a nyugatnémet, 2x annyi idős Michaellel, akinek elvileg az őt az utazásra elkísérő barátnőjét kellene kiházasítania az NDK-ból. Mindeközben Adam a kertben sátorozik és unaloműzőként varr a magyar asszonyságoknak, akik valósággal körüldongják, mert h Adam, érdekes pasi: nem nyomul, nem sármőr, mégis megbolondítja a nőket, na jó, főleg a kicsit idősebb, dundi kuncsaftokat, akiknek új külsőt varázsol remekbe szabott ruháival, de azért a fiatal fruskákra is hatással van, ő pedig nem nagyon áll ellent.
Hőseinkkel nem csak kapcsolatuk krízisét élhetjük végig, hanem a történelem alakulását is: Magyarország szerepvállalását a német újraegyesítésben. A szögesdrót átvágásával, a keletnémet menekültek Nyugat felé hagyhatták el az országot, ahogy Adamék is, de a Nyugat valóban a Kánaán? Evelyn szerint egyértelműen igen, modern kori Évaként csábítja Adamját békülésük után a Nyugatra, a kevésbé paradicsomi NDK helyett, a következményeket előre nem láthatja. A cím és ez a jelenet is a Bibliára utal.
Az is megfordult a fejemben olvasás közben, h kb. az én generációm az utolsó a fiatalabbak közül, aki tud még mindezzel valamit kezdeni. Oké, én is kicsi voltam még, mikor ezek az események történtek, de nekem azért még mond valamit az, h Wartburg, NDK, határ stb. és nem valami sci-fi-re gondolok, ezeket a szavakat meghallva.
Ennek ellenére sem nagyon tetszett, helyenként nehézkesnek találtam, időnként az is zavart, h a párbeszédek már-már a drámákhoz hasonlítottak, semmi kommentár, csak a beszélgetéseket olvashattuk, időnként olyannyira elveszettem a fonalat, h még abba is belezavarodtam, h ki mit mondott:O. Nálam inkább csalódás kategória volt a könyv:(.
Ja és a borító...míg ezúttal a magyar kimondottan tetszik, a német, khm, khm...hát, érdekes:S.

Kate Furnivall: Szentpétervár ékköve

2011-09-04T14:19:00.001+02:00

Rögtön az események közepébe vág az írónő, ehhez képest, a következő néhány fejezet nem túl eseménydús.
1910-ben járunk, a cári Oroszországban, Szentpéterváron. A jómódú miniszter lánya, Valentina épp a felnőtté válás küszöbére jut, amit a bolsevikok merénylete a családja ellen egy csapásra felgyorsít. Szülei házasságot sürgetnek, h ő legyen Szentpétervár ékköve a jóvágású és igen jó családból való Csernov kapitány mellett, de neki már 15 éves korában elrabolta a szívét a dán viking, a mérnök Jens Friis és vasmarokkal fogja.

Kalandok sora, lépten-nyomon érezzük a pétervári feszültséget, az osztálykülönbséget, a kisemberek dühét a jómódú arisztokráciával szemben. Tulajdonképpen a cári Oroszrország átmenetét követhetjük figyelemmel az Ivanov család életén keresztül, egészen addig, míg Lenin nem kerül hatalomra. Valentinának nem sokat jelent a származása, untatják a társasági események, több akar lenni, mint egy kis szépség és ebben Jens támogatja, segít, h ápolónő lehessen, h hasznosság tegye magát, miközben meg kell küzdeniük konvzenciókkal, osztálykülönbséggel, szülői akarattal, kötelességgel és egy mindenhol felbukkanó bolsevikkel, aki végigkíséri életüket.
Nagyon tetszett a szerelmi szál Valentina és Jens között, az, h nem kárhoztatta őket az írónő a tragikus hős szerepkörbe, nem csinált mártírt belőlük, sem romantikus hősöket, az, h Valentinából egy nem tipikus 1910-es évekbeli lánykát kreált, hanem egy tűzrőlpattant, karakán nőt, aki tűzön-vízen át harcol az övéiért, a szerelemért.
Vhogy kicsit fura a stílus, engem pl. eléggé irritált, h bizonyos orosz szavakat nem fordítottak, a sok nyet, meg szpaszibo stb., ezt nem is értettem, ez pont olyan, mintha minden könyv tele lenne no-val, nein-nel, thank you-val, meg danke-val…még nem sok ilyet olvastam:S. Ez végig megmaradt, borzasztóan idegesített. Van benne néhány elég fura megfogalmazás, szóhasználat is, pl. 1911.ben nightclub – hmm, érdekes;). A témához a nyelvezet, a megfogalmazás időnként idegesítően pongyola, nem tudom, h ez a fordító, vagy az író hibája-e.
Az a fura helyzet állt elő, h bár tisztában vagyok a hibáival és az „egyszerűségével”, mégis lekötött, érdekelt és foglalkoztatott, magával ragadott és az utolsó mondatokig kitartott az izgalom is, így végül igazán tetszett.
Utólag olvastam, h a könyv tulajdonképpen az írónő Lydia titka c. könyvének előzménye, de annak tartalmát elolvasva, mintha nem lenne a két történet teljesen szinkronban, szóval nem hiszem, h a „folytatást” olvasni fogom.

Matthias Sachau: Wir tun es für Geld

2011-08-29T16:44:00.001+02:00

Hmm. Az íróról és a könyveiről mindenhol csak annyira jókat olvastam, h igazából gyanakodnom kellett volna…mégsem tettem. A borítón például az virít, h csúcskönyv, ezt maga a szerző állítja róla, érdekes:O. Kerstin Giernek kétszer kellett megvennie, mert az elsőt a kádba ejtette, annyira nevetett – áll a fülszövegben, mondjuk tőle sem voltam annyira elájulva, szóval…

Ines és Lukas együtt laknak, mint kvázi lakótársak, de mindketten valaki mással vannak együtt, már jó ideje, ezen a kényelmes felálláson viszont ennek ellenére sem akarnak változtatni. Mígnem Ines és a barátja rájönnek, h ha a jól kereső lány hozzámenne a ffi alsónemű eladóként elég gyengén kereső lakótársához, az adózás szempontjából maga lenne a paradicsom. Így is lesz.
Aztán viszont új lakó költözik a házba, a szerencsétlen, tesze-tosza, de igen jónevű Ekkehard Stöckelein-Grummler, aki nem más, mint az adóhivatalban az ő ügyintézőjük. A feladat tehát adott: úgy kell tenni előtte, mintha…mivel azonban ő is érzékeli, h ezzel a házassággal nincs minden rendben, hálája jeléül, amiért olyan sokat segítettek neki, közbeavatkozik. Romantikus vacsorát szervez a párnak, beíratja őket egy tangó tanfolyamra stb. és közben a maga szerencsétlen módján tényleg közelebb sodorja a két barátot – papíron házastársakat – egymáshoz.
De hát a férfiak köztudottan tudnak vakságban szenvedni, így Lukas ’boldog’ a nyafka és igen csak egyszerű Vanessa mellett, aki végre újra hajlanó kegyeiben részesíteni, főleg miután feltűnik neki, h a ’papíron feleség’ Ines akár még gondot is jelenthet.
Ami nagyon poén, h elhatározzák, elválnak, de csak akkor, ha Ekkehardot megfelelően felkészítették a sokkra, na és az önálló életre;), teljesen úgy kezelik, mint egy gyereket (ami olyan szempontból nem is csoda, h mennyire kis szerencsétlen).
Az egész könyvben nagyon fontos szerepet kap a zene, azonbelül is a jazz, mert Lukas igazi fanatikus és Ekkehard személyében végre egy értő fülbe botlik, így elég sok szó esik a zenészekről, albumokról, számokról, felszerelésről.
A végére még jut néhány félreértés és persze a happy end, amihez mondjuk – az író erőlködése ellenére – nem túl sok kétségünk férhetett.
Nem nagyon tetszett, erőltetettnek tűnt sok helyen és ami még rosszabb, általában nekem is erőlködnöm kellett, h olvassam. Most megnéztem újra, az amazonon elég jó értékeléseket kapott, bár hideget és meleget is bőven, még egy könyve megvan, az jobbakat, de most már kicsit tartok tőle…

Jon Krakauer: Út a vadonba

2011-08-26T16:09:00.006+02:00

Elég régen volt, h először olvastam a könyvről, máris utánanéztem, majd csalódottan tapasztaltam, h nem kapható. Nagy örömömre hozzájutottam e-könyvként, így végre elolvashattam, hogy is volt ez.
Tulajdonképpen úgy áll a dolog, h végig sem kell olvasni a fülszövegét és máris le van lőve a „poén”, mégis annyira ledöbbentett a sztori, h nemhogy érdektelenné vált a könyv, épp az ellenkező hatást érte el a végkifejlet ismerete.
Szóval az a bizonyos előre elárult végkifejlet:

1992 áprilisában egy jómódú, keleti-parti családból származó, amerikai fiatalember autóstoppal Alaszkába utazott, és a Mount McKinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak. Négy hónappal később jávorszarvasvadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét.

A szerző, Jon Krakauer cikket írt a különös esetről, de az utána sem hagyta nyugodni, valamiféle nyugtalanító párhuzamot érzett a kettejük élete között és több, mint egy évig járt a fiú és az eset nyomában. Eközben kiderült, h Chris McCandless rengeteg emberrel került kapcsolatba több, mint 2 éves vándorútja során, a többség nagyon megkedvelte és igen jó véleménnyel volt róla. Fura, h nem akart része lenni a társadalomnak, mégsem mondható, h aszociális lett volna, sőt. Szerintem kellett, h legyen valami a személyiségben, ami elvarázsolta az embereket, akikkel kapcsoltba került és rám is egészen különös hatást gyakorolt, minden érdekelt róla, szinte beszippantott a könyv.
Időnként zavaró volt, h az író elég részletesen írt mindenkiről, aki kapcsolatba került Alexszel (ezt a nevet használta kalandozásai közben), majd utalgatott rájuk, volt, h nem nagyon ismertem ki magam, mert időnként nem lineáris az elbeszélés.
Chris McCandless lemondott egy csinos kis vagyonról, elhagyta a családját, megvált a kocsijától, az órájától, térképétől és elégette a maradék pénzét majd szándékosan felkészületlenül csavarogni indult a vadonba. Még mielőtt Alaszkába, a végső cél felé indult is jó pár izgalmas kalandban volt része pl. kenuval leevezett Mexikóig, idénymunkákat végzett, állandóan stoppolt, miközben gondosan ügyelt rá, h a családja ne bukkanhasson rá.
Aztán nekivágott a nagy kalandnak, Alaszkának! Ott 4 hónapig bírta, vadászott, gyűjtögetett, ki akart szakadni a civilizációból, valószínűleg megmenekülhetett volna, ha nem szándékosan felkészületlenül érkezik: mindössze 5 kg rizs és egy olcsó, nem vízálló bakancs volt nála, a nagyvad elejtésére alkalmatlan fegyver, és pl. a fejsze és az iránytű hiánya is elég kalandos utazást ígért.
Nagyon szerette Jack Londontól A vadon szavát. London magával ragadó leírása az alaszkai életről megbabonázta, újra és újra elolvasta írásait, közben elfelejtve, h ezek kitalálta történetek, amiknek nem sok köze van a sarkvidéki vadonhoz.
A sors fura fintora, h már kamaszként az éhezés ellen küzdött, az egyik legfontosabb célnak tekintette, h ne kelljen millióknak éhen halniuk, végül vele is ez végzett.
Minden bizonnyal elegendőnek tartotta az időt, amit egyedül töltött a vadonba, több jel is erre utalt, de nem tudott átkelni a folyón, ami érkezésekor, áprilisban az olvadás előtt még szelíd kis patakocska (Teklnakika) volt, de júliusra sebes, mély, veszélyes folyammá duzzadt, így foglyul esett.
Nem lehet pontosan tudni, h mi történt vele, találgatások vannak, a legvalószínűbb, h fokozatosan azok a bogyók vezettek halálához, amiket – jobb híján – életének utolsó heteiben fogyasztott.

Egy fiú érdekes világszemlélettel, gondolatokkal, nagy adag vagánysággal, és valami megmagyarázhatatlan sármmal, ami még akkor is rabul ejti az embert, ha „csak” a történetét olvassa. Ami miatt egyszerűen nem érdekelt más - az író hegymászós kalandja ill. más kalandorok esetei sem igazán, akikkel Krakauer néhány fejezet erejéig foglalkozik, ők McCandlesshez hasonlóan rejtélyes módon tűntek el, haltak meg - csak az, h mi történt ezzel a különös sráccal. Mindenképpen újraolvasós lesz a könyv, nagyon magával ragadott. Itt lehet Chris McCandlesről egy kicsit még olvasgatni, sok-sok kép is van róla: http://www.christophermccandless.info/
2007-ben Sean Penn filmet írt és rendezett a könyvből, még nem láttam, de mindenképpen szeretném.

Katie Fforde: Szerelmes levelek

2011-08-21T11:50:00.004+02:00

Wimbledonban született az írónő, teniszrajongó énemnek máris nagyon szimpatikus lett;), ráadásul a zseniális Jasper Fforde, férje egyik unokatestvére, még egy jó pont a családi kapcsolatért;).
Már jó ideje kacérkodtam az írásaival, most majd szép lassan sorra is fognak kerülni, hála a technika vívmányainak;)!
Kicsit utánanézve az írónőnek hamar kiderült, h nagyon sok regénye van (amiknek eddig csak a töredéke jelent meg magyarul), de a borítójukat látva (nem a magyart) ill. azt olvasva, h a német zdf tv filmesített meg közülük sokat, kicsit meg is rettentem;), mert hirtelen olyan Rosamunda Pilcheres beütése lett a dolognak így számomra, ami lehet, h hülyeség, de nem biztos. Ezt a könyvét elolvasva is hezitálok még egy kicsit. Ami meglepett még, az a kora, valahogy könyveinek a magyar borítóját látva - amik egyébként nagyon tetszetősek - azt hittem egy fiatal, szárnypróbálgató íróról van szó, hát nem éppen:).

A 26 éves könyvmoly és könyvesbolti eladó Laura munkahelye épp megszűnőben, mikor feltűnik az életében a minden lében száz kanál könyvügynök, aki egy zenei- és könyvfesztivál megszervezésében kéri a segítségét. Ezzel kezdetüket is veszik a kalandok, amik igen csak nagy újdonságot jelentenek főhősnőnk életében. Először is Írországba kell menniük, h ott becserkésszék a kortárs irodalom legnagyobb ágyúját, aki nem mellesleg Laura imádásig csodált kedvence is egyben, ráadásul még őrjítően jó pasi is. Szerintem innen kitalálható, milyen irányt vesznek az események;).
Helyes kis limonádé, időnként tökéletlen szereplőkkel, van bennük kellő önirónia, humor, bírtam őket, meg az esetlenségeiket, a szövegüket. Mindez remek környezetben: írók, könyvfesztiválok, írókurzus, könyvesbolt…ideális:).
Az elején magával is ragadott, aztán valahogy a 2. fele nem tetszett annyira, jobban feltűntek a semmitmondó párbeszédek, úgy tűnt, mintha ellaposodott volna.
Fogalmam sincs, miért ez lett a címe, de még csak a fordítót sem okolhatom, mert az eredeti cím szó szerinti fordítása a magyar, ettől még nem jobban érthető persze.
Nekem tetsző stílusban megírt, habkönnyű nyári-, szórakoztató olvasmánynak könyveltem el, összességében tetszett, nagyjából azt kaptam, amit vártam.

D. Tóth Kriszta: Nagylánykönyv - Lolával az élet folytatódik

2011-08-17T18:24:00.004+02:00

Ilyen gyorsan megy ez… A csöppnyi, tokás totyogósból, nyúlánk, ügyes balett táncos lett. Aki immáron igazi nagylány: ovis, szerelmes, divatdiktátor:).
A könyv nem csak a Lolával az élet rovatból készült második kötet, hanem a Nők Lapjában 5 év alatt, megjelent több száz cikk lezárása is, hisz mára megszűnt a népszerű rovat.

A sikereken felbuzdulva Kriszta megmaradhatott volna az első könyv már bevált receptjénél, amivel nem is volt semmi baj: helyesen írt a kislányáról, aranyos történetek, mosolygós percek. Ő – legalábbis szerintem – mégis eggyel tovább lépett. Persze itt is vannak mosolyt fakasztó sztorik a cseperedő Loláról, mégis más az egész, valahogy komolyabb, elgondolkodóbb és elgondolkodtatóbb.
Családi szerepekről, ffi-nő kapcsolatról, feminizmusról, jó anyaságról, családtervezésről, hisztiről és hiszti kezelésről, félelmekről, szégyenlősségről, kétnyelvűségről, költözésről, nagylányságról és gyerekjógáról;).
Itt is igazolva látom a nagy okosságot, miszerint kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, merthogy Lola immár cserfes nagylány, aki kérdez, megállapít, rendezkedik és akinek válaszolni kell, magyarázni és irányt mutatni, ami nem mindig egyszerű, nem mindig egyértelmű.
Időnként volt olyan érzésem – legalábbis realista énemnek – h egy picit sok, túl érzelmes, talán imitt-amott érzelgősbe csúszik, de az a helyzet, h a bennem valahol mélyen mocorgó jövendő anya énem;) gyorsan le is intette ilyenkor a realistát. Szóval jól is van ez így, nyilván aki ilyesmit olvas, legyen felkészülve erre.

A második rész is kellemes, élvezetes olvasmány volt, a rajzok továbbra is zseniálisak, remekül kiegészítik a történeteket, tetszett.

D. Tóth Kriszta: Lolával az élet

2011-08-14T11:25:00.002+02:00

Nagyon kedvelem D. Tóth Krisztát és nagyon szeretem a stílusát, az írásait. Mikor elkezdte írni a kislányáról a Nők Lapjában a Lolával az élet cikkeit, tudtam, h ez olyan rovat, aminek rendszeres olvasója leszek és így is lett. Nagyon élveztem a humoros, időnként komoly, ironikus vagy cinikus történeteit és sokszor ismertem benne magamra, felnőttként vagy gyerekként. Aztán valahogy megváltoztak az olvasási szokásaim és már csak az ő rovatát olvastam el a NL-ban, sőt, azt meg is őriztem – igaz azóta sem tettem velük semmit, de meg vannak még mindig:). Így aztán nem lehetett kérdés, megvettem a könyvét is, ami a rovat alapján született.

Nem is értem miért nem olvastam eddig, talán mert úgy gondoltam, meghagyom azokra az időkre, mikor már nem emlékszem a cikkeire, azt hiszem ez az idő eljött, ráadásul felfedeztem, h megjelent a 2. Lolás könyve is, mindjárt meg is rendeltem, így úgy éreztem, itt az idő.
Tetszik ahogy ír és amit ír, h be meri vállalni a baklövéseit, h nem egy rózsaszín világot fest le, hanem egy normálisat, egy teljesen normálisat és józant. Azóta jobban figyeltem a „karrierjét” is, számomra hiteles volt brüsszeli tudósítóként és az Híradó arcaként is.
Tetszik, ahogy Kriszta ugyanazt gondolja a magukat mindenhol a gyerekükkel együtt fényképeztető sztárokról - akiknek a gyereke pár hetesen már végigalussza az éjszakát, egyévesen már tökéletesen beszél és sosem hisztizik - mint a normális „földi halandók” és tetszik az is, h az írásaiból egy teljesen normális család hétköznapjai kerekednek ki.
A könyv gerincét tehát a Nők Lapjás írások alkotják, kicsit kiegészítve. Kriszta kommentálja a történeteket, mesél a fogadtatásukról, a reakciókról, a következményeikről. Időnként talán kicsit zavaró, h nem időrendi sorrendbe vannak rendezve az írások, így hol a csecsemő Loláról olvasunk, hol a bölcsis „nagylányról”, a koncepció ugyanis az, h témák szerint rendezte az cikkeket. Kiderül, mi van akkor, ha magyar anyának és angol apának Belgiumban születik közös babája, hogy lehet fegyelmezni egy hisztigépet, olvashatunk a kétnyelvű babák nehézségeiről és persze még sok minden másról, sok-sok vidám, vicces, tündéri történet egy szöszke kis csöppségről, Faltisz Alexandra édes rajzaival.
Nagyon szórakoztató, kellemes stílusban megírt könyv.

Felmerült bennem, h milyen jó is lesz majd Lolának, elővenni 10-20 év múlva ezt a könyvet, bár valószínűleg lesznek benne számára „kellemetlen” részek;), de biztosan jó érzés lesz a gyerekkoráról olvasni a történeteket, amiket az édesanyja annyi szeretettel dokumentált. Hiszen azért nem sokunknak adatik meg, h mire 5 évesek vagyunk, már két vaskos kötetet írt az anyukánk rólunk és viselt dolgainkról;), pedig időnként biztosan nem lenne rossz belelapozni, a gyerekkorunkat rejtő könyvbe.

Maeve Binchy: Das Herz von Dublin

2011-08-11T19:03:00.001+02:00

A The Irish Times rovatvezetője az írónő, Nagy-Briatnniában és az USÁ-ban Bestseller írónak számít, több, mint 40 millió példányban adták el a könyveit, ehhez képest nem hallottam róla még eddig, pedig magyarul is elég sok könyve megjelent. 4 dublini történetet tartalmaz a könyv, de ezek a világ bármely pontján megtörténhetnének. Ami közös, h mind szomorú, melankólikus hangulatú, ennek ellenére szerettem olvasni, mert élvezetesen ír az írónő.

Egy elegáns vacsora otthon, barátokkal és a férj szeretőjével, kvázi díszvendégként, de vajon véletlenül került a sikeres képzőművésznő a meghívottak közé, vagy tervez valamit a feleség? Mi lesz, ha elfogadja a meghívást és mi, ha nem?
Vidéki lány a nagyvárosban, megvalósult álom, önálló albérlet két másik lánnyal, mégis teljes magány és a városi élet nehézségei.
Az első két történetben, bár problémákat állít a középpontba, mégis van megoldás, nem kilátástalan a helyzet. Érdekes, h annak ellenére is igazán érdekessé és izgalmassá tudta tenni mindkettőt, h nincs bennük nagy dolgokról szó, mégis elérte, h nagyon is érdekeljen mit fog történni, ill. mi történt. A bökkenő ott jött, h mindkét esetben aztán a végén úgy terelte az eseményeket, h az, amire végig kíváncsi lettem volna, amire kíváncsivá tett, mégsem derült ki. De igazán mégsem váltott ki ez csalódottságot, mert egy ennél fontosabb kérdésre helyezte a hangsúlyt a végén, amint aztán gondolkozz el.
A harmadik novella a gyermekvállalás kérdéskörét járja körbe, egy fiatal lány és a családja életében, a negyedik pedig egy alkohol elvonóról a családjához visszatérő ffi története, sikerül-e újrakezdeni, újraegyesíteni a családot?
Ezekben már sokkal komolyabb gondokkal kell megküzdeni a szereplőknek, a szituációk, amiket leír kilátástalanok, különösen az utolsó esetében.
Kellemes olvasmány volt, tartalmas is, de azért nem rohanok beszerezni Maeve Binchy könyveit, viszont, ha „szembe jönnek” esetleg, szívesen fogok még olvasni tőle.

♥ Kindle

2011-08-07T18:45:00.008+02:00

Remek, informatív bejegyzések születtek már a témában (pl. Heloise, Pupilla), nem akarok és nem is tudnék vetélkedni velük, sok újat sem tudok hozzátenni, de persze kihagyni sem tudom és nem is akarom:), h írjak a kis drágaszágról;).
Mivel ezen a nyáron elmarad a nyaralás, helyette munka van, sok munka:S, úgy gondoltam valamivel azért csak kárpótolnom kell magam és mivel már régóta kacérkodtam a Kindle-lel, úgy éreztem itt az idő!
Ebbe az irányba terelt Heloise posztja is, az ő bejegyzése kapcsán olvastam Pupilla írását, na ezután már tényleg úgy voltam vele, h ide nekem a cuccot, de azonnal:), szóval akár százalékot is kérhetnének az amazontól;).
Néhány hete, egy szerda este lett megrendelve, izgatottan követtük az útját, csütörtök délutánra már többször repült az USÁ-n belül, majd péntek reggelre már Vecsésen volt, szinte hihetetlen! Aztán sajnos kicsit megtört a lendület, mert 11-kor már ki is kézbesítették – volna, ha lett volna otthon valaki, így viszont hétfőn délelőtt vehettem végre birtokba, azért ez sem rossz, ha csak a posta tevékenységére gondolok úgy általában:(, vagy a 4-6 napos szállítási határidőre a német könyveim esetén.
Amazonék Kindle-je már az első pillanatban ledöbbentett, mert olyan volt, mintha a szuperül becsomagolt kis kütyü képernyőjén valamiféle matrica lenne a használatba helyezésről, mire kiderült, h nem, ez maga a képernyő! Valami egészen meglepően néz ki, főleg eleinte, mostanra már megszoktam. Amilyen béna vagyok, azt sem értettem, hogy fog működni a szuper kindle lámpástokom, mire leesett, h ez nem csak egy olyan tok, amibe beleteszed a kütyüt, hanem „csatlakoztatod” és a kindle akkuja táplálja a lámpát is.

Az olvasóval együtt „kaptam” egy ismerőstől kb. 14 ezer (!) könyvet is, de mivel ezeknek csak töredéke volt már átkonvertálva, hirtelenjében azok közül a Bajnokok reggelijét kezdtem olvasni, ha nem a Kindle-n, valószínűleg sosem fejezem be:S, így viszont gyönyörűség volt kézbe venni a kis masinát minden egyes alkalommal.
Maga az olvasás remek élmény rajta és hát ez a lényeg. Eleinte - főleg már késő este, fáradtan -rendszeresen előfordult, h lapozni akartam;), mert az első „sokkon” túl, h nem papírkönyvet olvasok, az élmény maga, számomra ugyanaz.

Praktikus, h megjegyzi, hol tartottál a könyvekben, könnyen kezelhető, a tokkal együtt abszolút kézre áll, olyan, mint egy könyv. A lámpa is szuper, bár egyelőre nem kellett sokszor használnom, de jó hasznát fogom még venni.
Hamar sikerült a calibre konvertáló programmal is megbarátkozni, így pikk-pakk kindle-baráttá lehet alakítani bármit, ami nagyon jó dolog.

Kipróbáltam a felolvasás funkciót is, ez nagyon vicces, aki angolul olvas, annak remek, nekem csak magyar és német könyvek vannak rajta, hát…:), elsőre elég nehéz volt megállapítani, h akkor most mit is hallunk és főleg milyen nyelven;), de egy próbát megért a magyar és a német amerikai akcentussal:). Még egy kis apróság, ami viszont igazi öröm a könyvmoly léleknek:)! A csodás képernyőkímélők Steinbecktől Jane Austenig, Mark Twainen és Agatha Christin át, mind-mind gyönyörűségesek.

Két dolog van, amit még ki kell tapasztalnom – a rengeteg egyéb dolog mellett, amit még nem próbáltam ki rajta, de annyira nem is hoznak lázba pl. hangoskönyv vagy mp3 lejátszás, netezés stb. – az egyik az oldalszámok kérdése. Engem eléggé zavar még mindig, h csak azt látom, hány százalékát olvastam el a könyvnek, bár valószínűleg ehhez is hozzá lehet szokni, de jobban preferálnám az oldalszámozást, bár tapasztalt Kindle-s ismerősöm szerint ez abszolút a könyvtől függ, h van-e oldalszám, nálam egyelőre egyiknél sincs.
A másik dolog a könyvek csoportosítása. Jelenleg még csak kb. 30 könyv van fent, amiből még csak 2-t olvastam el, szóval egyelőre nem égető a probléma, de rengeteg könyv várakozik konvertálásra, így hamarosan ideje lenne összelőni a gépet a modemmel, mert igazából erről van szó és az én trehányságomról holmi jelszavak és egyebek vonatkozásában, de talán megoldódóban ez is és akkor kedvemre rendezgethetem a szerzeményeket nyelvek, műfajok, olvasott, nem olvasott státusz szerint, legalábbis remélem.
Persze még egy fontos dolog van, az ára. Tokkal-tvonóval 43 800 volt, ebből kb. 27 ezer maga a könyvolvasó, durván 11 ezer a tok és 5 ezer a szállítás. Számomra ez abszolút vállalható és máris bőven „ nyereséges” a dolog, tekintve, h mi minden van már feltöltve, már nem kapható és régóta vágyott olvasmányok hada, meg persze jó néhány olyan is, ami valószínűleg mindig az „erre most nincs keret” kategóriában maradt volna, így viszont egy huszárvágással az olvasandók közé kerültek:), ami nagyon tetszik! Szóval az biztos, h nekem megérte, valószínűleg a családban rajtam kívül más is fogja használni alkalom adtán. Máris több olyan – persze pasi;) – van a környezetemben, aki bár nem emlékszik mit és mikor olvasott utoljára, de úgy érzi be kellene ruháznia egy e-könyv olvasóra;), nem tudom nekik érdemes lenne-e, bár az is igaz, h a technika-őrületet úgy általában sem tudtam soha átérezni, persze itt sem igazán megy.
Bármennyire is tetszik, jelenleg nem tudom elképzelni, h teljesen felváltsa a könyvet, úgy általában ill. az én életemben sem, de nagy találmány és remélhetőleg a jövőben minél inkább támogatják is, pl. elérhető áru e-könyvekkel…Mert ez azért elég gyenge pontja a történetnek. Természetesen rengeteg könyvhöz lehet legálisan és könnyedén hozzájutni, akár magyarul, akár németül, de kizárólag a több, mint 70 éve nem élő szerzők műveihez, ami azért jelent „némi” korlátot. Azt meg azért senki nem gondolhatja komolyan, h e-book és papírkönyv ugyanolyan árban legyen…akkor már inkább papír!
Természetesen – főleg nálunk, ahol tömegsport a letöltögetés, legyen szó bármiről;) – ez sem akkora probléma, szóval az elkövetkező évekre megvan bőven az olvasnivaló máris, csak hát…vannak hiányérzetek. Főleg a német vonatkozásban, merthogy kissé más népi sportoknak hódolnak és a pénztárcájuk körül is más a helyzet, így őket nem hozza lázba annyira ez az össznépi fel- és letöltögetés, így ebben is honfitársainkra vagyok utalva, de végülis itt sem lehet túl sok okom panaszra.
Gondolkodtam azon is, h végre beiktatok némi szünetet, már ami a könyvrendelést illeti, hisz most annyi sok könyv került hipp-hopp a birtokomba, de sajnos mindig szembe jön valami, ami rögtön kell, ami miatt csak kivételt kellene tenni stb., szóval ez egyelőre nem tűnik igazán sanszosnak, annak ellenére sem, h az utóbbi hetekben szó szerint elárasztottak a könyvek, elektronikus és papír formában is, nem is győzöm őket olvasni, de ez persze sokkal inkább gyönyörűséges, sem mint aggódásra okot adó állapot:).

Egyébként az egyik nyomós érvem a vásárlás mellet az volt – mikor saját magamnak indokoltam, h miért is kell nekem a Kindle rögtön, azonnal, feltétlenül;) – hogy így gátat szabhatok a kissé aggasztó könyv vs. lakás problematikának, de ez ügyben igen kellemes új fejlemények vannak: egyrészről ugyebár a bejegyzés apropója, a Kindle, ami 3500 könyv „befogadására” képes, tekintve, h már a kb. 550 könyvem tárolása is kezdett problémás lenni, ez azért elég jól hangzik, másrészről pedig a lassan, de biztosan érkező és összerakásra kerülő új bútorok, telis-tele polcokkal:), amiken most még bőven van hely, a kihívás az lesz, h ez még egy jó darabig így is maradjon:)!
Szóval ♥ Kindle!

Per Christian Jersild: A Gyermekek Szigete

2011-08-05T21:05:00.002+02:00

Egy jó barátom ajánlotta a könyvet, bár igazából nem is értem miért csak most, mert nagyon régen ismerjük egymást és már nagyon régen vagyok teljesen odáig Stockholmért, amiről ő is tud. De a lényeg, h végül csak felhívta rá a figyelmem és mivel kölcsönadni épp nem tudta, gyorsan meg is vettem antikváriumban.
A svéd író 1976-ban írt regényét Kertész Imre fordította magyarra, ezen eléggé meglepődtem, úgy tudtam és most utánanézve is azt találtam, h németből fordít, kíváncsi lennék, ezt is abból fordította-e, vagy esetleg svédből?

A Gyermekek Szigete egy a stockholmi sziklaszigetek közül, aminek nyári táborában kellene a 2 hónapos szünetet töltenie a 11 éves Reine Larssonnak, ehhez viszont neki nem sok kedve van. Ehelyett inkább a csodás svéd fővárosban üti agyon az időt, amit persze én abszolút meg tudok érteni;).
Már csak azért is, mert sok-sok ismerős dolog, emlék bukkan fel: Sollentuna városrész, ahol már én is laktam, a Hötorget, az Orfeusz-kút, a stockholmi Hangversenyterem, az Åhléns áruház, a Vasagatan és még sok más stockholmi szépség, nevezetesség, látnivaló.
Persze hamar kiderül, h a harmincvalahány korona, amit Reine zsebpénznek kapott a táborba, nem lesz elég a 2 hónapra, így munkába áll, méghozzá koszorúszalagokat ír egy idős hölgyekkel teli műhelyben, amiért jó fizetést kap. Aztán beüt a nyári szabadság, így ismét munka és pénz nélkül marad, jöhetnek a kalandok, amikben nincs is hiány.
Kizárja magát a lakásból, így a pincébe húzza meg magát, csavarog a városban, találkozik egy vándorszínház társulatával, összehozza a sors egy rocker bandával, vitorlázni megy az anyja egyik pasijával, biciklizik az autópályán, kompon utazik, hozzácsapódik egy fiatal bűnöző bandához és közben mindig éhesen, bejárja a nyári forróságban (!) a gyönyörű Stockholmot.
Megismerkedik egy csomó emberrel, egy fura 22 éves lánnyal és annak még furább idős szomszédjával valami barátságfélét is köt, kalandból kalandba keveredik, közben elmélkedik. Időnként nagyon fárasztottak Reine agymenései, na persze 11 éves fiúcska, ráadásul elég élénk fantáziával – aki saját bevallása szerint is imádja a blőd vicceket (amik nem is olyan hülyék, csak a felnőttek hiszik őket annak. Hát ja;)), de néha a falat kapartam tőle.
A fülszöveg azt írja, h Reine egyetlen kivétellel csak önző, közömbös felnőttekkel találkozik, akik még csak kísérletet sem tesznek rá, h megértsék a magára utalt, egyedül kószáló, jó szóra vágyó gyereket.
Azért én egy kicsit árnyalnám a képet: ez a 'szegény gyerek' azért kószál egyedül, mert az anyja tudta nélkül nem ment el a táborba, amibe be lett fizetve, szemrebbenés és válogatás nélkül hazudik mindenkinek, legfőbb aggodalma és problémája mindig az éhség, nem riad vissza némi lopástól és alkalomadtán le is részegedik.
Szóval legnagyobb meglepetésemre az ajánló személye és a csodás helyszín ellenére sem lopta be magát a történet és Reine a szívembe.

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije

2011-08-02T20:31:00.003+02:00

Érdekes körülmények között került elolvasásra a könyv. Egy hete ugyanis én is boldog Kindle tulajdonos vagyok (amiről majd jön is a héten egy bejegyzés;)) és nagy hirtelenjében ebbe kezdtem bele, mondván, már úgyis régen kíváncsi voltam rá. Teljesen őszintén: ha hagyományos könyvként olvasom, valószínűleg elég hosszú időt vett volna igénybe, így az új szerkentyű miatt olvastam legtöbbször, ami sok mindent elmond a könyvről szerintem.

Ez volt az első Vonnegut, amit olvastam, de nem nagyon kaptam kedvet hozzá, nekem túl modern, túl szarkasztikus.
A Bajnokok reggelije az amerikai író egyik legismertebb regénye, amit a saját ötvenedik születesnapjára írt kvázi, 1973-ban. A cím a Wheaties nevű gabonapelyhet gyártó amerikai cég reklámszlogenje volt eredetileg, ennél sokkal több köze nincs is a történethez.
A regény két főszereplője: Kilgore Trout, science-fiction író és Dwayne Hoover, Pontiac-kereskedő. Két szálon fut a történet (Trout és Hoover) – bár eléggé ugrál közöttük – tulajdonképpen az egész regény az ő találkozásukat „készíti” elő, erre utalások is vannak jócskán. A helyszín a Vonnegut által kitalált Midland City nevű város. Egy őrült világot mutat be, ami persze nem is biztos, h igazán távol áll a mi világunktól. Hoover sorsszerű megőrülését már előre bocsátja a szerző, aztán le is írja a „mikéntet”, majd végső elmezavarának kiváltója lesz a másik főszereplő, Trout egy könyve, ellene fordul hát az elborult elméjű Hoover.
A könyv tele van illusztrációkkal, ami helyenként „támogatja” a történetet és jópofa, máskor viszont teljesen feleslegesnek éreztem. Időnként nekem nagyon zagyva volt az egész, nem nagyon alakul ki igazi elbeszélés, ide-oda csapong, magyaráz, sokszor a napnál világosabb dolgokat, ami egy idő után idegesített. Rengeteg szereplő van, ráadásul a többség neve elég érdekes, számomra megjegyezhetetleneknek bizonyultak. Maga az író is többször felbukkan, beszél a szereplőiről, "teremtésükről".
Ismét megállapítottam, h sokkal inkább hagyományos, "nyárspolgári" könyveket olvasok szívesen, mint nagyon moderneket, na de nem baj, legalább már tudom, h Vonnegut – valószínűleg – nem az én világom – momentán biztos;). A könyv egyébként rajt van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán.
Hmm, úgy érzem a bejegyzés kellőképpen zagyva lett, így jól mutatja a könyv rám gyakorolt hatását;).

Jodi Picoult: Bis ans Ende aller Tage

2011-07-30T16:17:00.003+02:00

Nagyon tetszett az első könyv (Beim Leben meiner Schwester - A nővérem húga), amit olvastam Picoulttól, kölcsön is adtam az egyik barátnőmnek, aki hasonló véleményre jutott, majd megvette a Bis ans Ende aller Tage-t és odaadta. Ez az első könyvei közé tartozott, 1998-ben jelent meg The Pact címmel, magyarul nem adták ki, amit csak most, kicsit meglepve fedeztem fel. Nem tudom mi alapján kerül kiválasztásra, h egy író melyik műve kerül lefordításra, kiadásra, de szerintem ez a könyv is érdemes lenne rá. Meglepően kevés könyve jelent meg eddig magyarul, amit nem is nagyon értek, mert – legalábbis szerintem – a regényei itthon is nagy népszerűségnek örvendenek.

Ebben a történetben adva van két fiatal: a 17 éves Chris és Emily, akik egymás mellett nőttek fel, szomszédok voltak, minden emlékük az életben egymáshoz kötődik, bárminek, amire vissza tudnak emlékezni a gyerekkorukból a másikhoz van köze. A gyerekkori elválaszthatatlan barátságból szerelem lesz, majd jön a sokk: homályos körülmények között Emily meghal, Christ pedig mellette találják egy füstölgő fegyverrel… Gyilkosság vagy öngyilkosság? Mi az igazság?
Egy fejezet játszódik mindig a jelenben, egy pedig a múltban. Érdekes adalékokat kapunk a főszereplők életéből, gyerek- és kamaszkoruk fontos és kevésbé fontos eseményeiről, míg végül lassan-lassan kirajzolódik a kép, h milyenek is ők. Sok a hasonlóság a másik általam olvasott könyvéhez képest, hisz itt is a regény jelentős részét képezi egy bírósági tárgyalás, itt is fontos szerephez jut a védőügyvéd, mégsem mondanám, h egy kaptafára készült a két könyv, hasonlóságok vannak, mégis teljesen más.
Csodálatosan írja le a két fiatal nem mindennapi módon bensőséges és szép kapcsolatát születésük pillanatától kezdve egészen a lány haláláig. Abszolút azonosulni tudtam Chris gondolataival is, nekem az egész mozgatórugója, Emily tűnt egy picit „gyengébb láncszemnek”, olyan szempontból, h a cselekményeinek az indítékait nem tartottam igazán meggyőzőnek. De Picoult ismét olyan kérdéseket vet fel, amikre nagyon nehéz jó választ találni. Meddig terjed a szeretet, szerelem? El lehet-e venni valaki életét szerelemből, szeretetből…?
Összességében annyira nem találtam lebilincselőnek, mint a Nővérem húgát, mert időnként az volt az érzésem, h túl részletesen ír le dolgokat, és hosszú fejezetek teltek el mindenféle lényegi újdonság, infó nélkül, a közepe táján eléggé küzdöttem, ennek ellenére végig megmaradt az izgalom, h ki húzta meg a ravaszt, gyilkosság, vagy öngyilkosság történt? Az írónőnek még azt is sikerült elérnie, h a végén már úgy voltam vele, h tulajdonképpen mindegy, mert a lényegen nem változtat.
Ezt a könyvét is úgy fejeztem be Jodi Picoultnak, h még többet szeretnék olvasni tőle és fogok is:). Fontos témát boncolgat itt is, bár talán még nem annyira kiforrott, nincs csattanó a végén, nincs meg benne az a plusz, ami számomra megvolt a Nővérem húgában, ennek ellenére, mindenképpen ajánlom, ha valaki hozzájut.

Feridun Zaimoglu: Rom intensiv

2011-07-25T15:26:00.003+02:00

Engem valahogy mindig sokkal inkább vonzott észak, mint dél, Rómába is úgy kerültem, h Oslóba indultam, csak ott kötöttem ki;). De Róma tetszett, volt – és nyilván van is;) – benne valami, ami megfogott: talán a Dolce vita, nem tudom. (Persze tudom, h Rómában sok minden van, ami megfoghatja az ember lányát, de nálam nem ilyen egyszerűen működnek a dolgok). Így aztán erősen ott van kedvenc északi városaim nyomában (Stockholm, Berlin – na jó, ez nem annyira észak tudom, Koppenhága), így persze kellett nekem ez a könyv, mert ugyebár, ha számomra kedves városok nevei jelennek meg 1-1 könyvcímben, én elvesztem;).

Kicsit olyan, mint az Ein Jahr in… sorozat (Stockholm, New York, Rio de Janeiro), mert a török-német származású szerző is 1 évet töltött Rómában ösztöndíjjal. A könyvben ennek az 1 évnek az élményeit örökítette meg, mondjuk, elvileg.
Nekem nagy csalódás volt a könyv, egyáltalán nem erre számítottam: száraz a leírás, nincs eleje és vége, nem nagyon derül ki, hogy került oda és miért, mivel tölti napjait, nem is igazából ezt az 1 évet írja le, ill. egész másként mint a fent említett könyvek, sok-sok történetből – amik egy részének nem sok köze van Rómához – építkezik a könyv. Amiért nekem nagyon tetszett Róma, az a hangulata, ami teljesen magával ragadja az embert, valahogy azt vártam vissza egy kicsit a könyvből, de hiába, egy morzsányit sem adott vissza abból. Nem világít rá az interkulturális különbségekre (ami nálam naggggyon rossz pont, mert ez a heppem;)). Amit még nagyon hiányoltam, h nem nagyon ír az olaszokról, a mindennapi életről a szokásokról. Tele van viszont a könyv a németek, az olaszok, a turisták, a katolikusok szapulásával, ezzel szemben Zaimoglu tipikusan olyan szerzőnek tűnt nekem, aki mindenkit kritizál, csak magával teljesen elégedett. Én pl. szeretek és tudok is magamon röhögni és szeretem az önirónikus írókat, hát ő nem az. Nagyon sokat foglalkozik az ukrán barátjával Sergejjel is, aki már a végén az agyamra ment. A leginkább viszont a pasi stílusa nem tetszett, de az nagyon nem.Egy idő után tényleg azt éreztem, h annyira árad belőle a negatív életszemlélet, a kritika és irónia, de sohasem önkritika vagy önirónia, nagyon idegesített. Nem is emlékszem ilyenre, h egy szerző ennyire ellenszenvessé vált volna egyetlen könyve által.
A könyv címe Róma intenzíven, hát… nem nagyon illik a könyvre sajnos. Mást vártam, mint amit kaptam, egyértelműen nagy csalódás:(.
Jó pár hétig pihent a táskámban a könyv, leginkább csak akkor olvastam, h épp várakoznom kellett valahol, vagy buszoztam, ezért is tartott olyan sokáig, míg a végére értem, de a fent nevezett okok miatt, nem nagyon támadt ingerenciám, h otthon elővegyem.
Rajta volt a várólistámon a könyv, örülök, h túl vagyok rajta.

Dénes Zsófia: Egyszeri kaland

2011-07-21T19:56:00.001+02:00

Egy 102 évet megélt asszony életének története, átitatva kalanddal, szerelemmel, történelemmel. Jómódú család, külföldi rokonság, szigorú, de szerető szülők, kislányként tisztelgés Kossuth ravatala előtt és a 20. század elejének Budapestje, Európája, egy más világ. Még egyetemista korában sem tehette ki a lábát egyedül az utcára, az egyetemre is mindig elkísérte az édesanyja, vagy valaki, szigorú erkölcsök és elvek szerint nevelkedett. Első férjéhez úgy ment hozzá nagyon fiatalon, h tudta, a férfinak legfeljebb, ha évei vannak hátra, esküvőjük előtti napon az apja öngyilkos lett és a fiatal lány valóban hamar meg is özvegyült.
Utána jött Bécs, Párizs, a művészvilág, az újságírás és persze férfiak, kalandok, jegyességek – egy török bejjel, Adyval, akivel az esküvőt, néhány órával a házasságkötés előtt tudta csak megakadályozni a lány édesanyja.

Dénes Zsófia fordított a Nyugatnak, írt a Világnak, személyesen találkozott nagy kortársakkal (Balázs Bélával, Ignotussal, Móriczcal) nem csak magyarokkal, külföldiekkel is pl. Freuddal, Rilkével. Ady verseket írt hozzá a Becéző, simogató kezed és az Élet helyett órák címűt, amik a Ki látott engem? c. kötetében jelentek meg.
Ami kevésbé tetszett, az a határtalan elégedettség magával és az övéivel, ha egy író fikciót ír, általában hajlandó arra, h a hőseit valódi jó-rossz tulajdonságokkal ruházza fel, ha viszont magáról ír, hajlamos a rossz dolgokat elhallgatni, ez kicsit visszatetsző volt.
A másik, ami kicsit fura, h igazából csak a fiatalkoráról ír, kíváncsi lennék a folytatásra is, csak az I. Világháborúig jut el élete történetében.

Anette Göttlicher: Mensch, Paul

2011-07-17T18:59:00.005+02:00

Néhány nap erejéig ismét Münchenben voltam, Anette Göttlicher jóvoltából;). 2010 nyara volt és javában zajlott a foci VB. Marie, régi ismerősöm, mesélt az új életéről, én pedig csüngtem a szavain:). Mióta nem találkoztunk megszületett kislánya, Franziska, sőt immáron két éves a lurkó. Jan remek apuka, az életük rendben van, minden oké körülöttük. Csakhogy ismét felbukkant Paul, naná;). Ráadásul nem csak sms-ben, vagy e-mailben, ami annyira tipikus lenne, hanem személyesen.
Mindenesetre kicsit másképp, mint eddig, tartogatott néhány nagy meglepetést a történet.

Nem tudom mit gondoljak a Paul-Marie sorozat 5. részéről, az egyértelmű, h nem tetszett annyira, mint az eddigi könyvei. Hosszabb is volt kb. 100 oldallal, mint az eddigiek, sajnos azt kell mondjam, indokolatlanul. Sokszor éreztem, h felesleges beszélgetéseket olvasok már oldalak óta, amikkel egy tapodtat sem halad előre a cselekmény és még csak nem is szórakoztatóak. Elég sok „összefoglalás” is volt benne, mondjuk ez érthető, elvégre ez már az 5. rész, meg nekem is jól jött, mert néhány pontos részlet már feledésbe merült.
Most kicsit utána olvasgattam és egyet kell értenem a többség véleményével, h lehet, h ez a könyv már nem kellett volna, úgy gondolom viszont, h folytatás már tényleg nem lesz, most már tényleg vége, lezárult.
Persze azért nem volt rossz, sőt…csak nem volt annyira jó sem, mint az előzőek, de tagadhatatlanul van benn jó néhány pozitívum. Alapvetően nem könnyű nyilván egy 5. részt megírni, neki mégis sikerült elérnie, h már néhány oldal után totálisan elmerüljek a sztoriban, mert nem sokat teketóriázik, eléggé belekezd a történetbe. Bár időnként nem kötött le annyira, mégis az utolsó lapokig kitartott a kíváncsiság, h végül, h fejeződik be ez a kesze-kusza kapcsolat, Marie és Paul majdnem évtizednyi vívódása egymással, egymásért.
Új szín volt a palettán, h időközben Marie anya lett, így sok mindenről megváltozott a véleménye, ez kimondottan színesítette a történetet, csak úgy, mint a kislánya, Franziska. Tetszett az is, h nagyon egészségesen viszonyul az anyasághoz is, ami nekem nagyon szimpatikus, nem azt a „csak a gyerek és az ő kívánságai mindig és mindenhol” figurát hozza, azzal együtt, h persze imádja a kislányát, de lazán kezeli a dolgokat.

Szóval azt is mondhatnám, h elég magasan volt a léc, de ő tette magasra, ami azért sosem rossz. Továbbra is nagyon várom az új könyveit, biztos, h olvasója leszek és az is tuti, h a Marie-Paul sorozatot is elő fogom még venni és a másik 2 könyvét is. Mostanra odajutottam Anette Göttlicher könyveivel, h amolyan „jutalomfalatként” tekintek rájuk:), így is lesznek majd ezek is beütemezve;). Összességében egy nagyon szerethető sorozat ez az 5 könyv, nagyon örülök, h rábukkantam, laza, könnyed, nagyon életszagú történet és egy remek stílusban író Anette Göttlicher.

A sorozat első négy eleme:
Wer ist eigentlich Paul?
Sind sie nicht alle ein bisschen Paul?
Aus die Maus
Paul darf das

Nick Hornby: Egy fiúról

2011-07-14T18:25:00.003+02:00

Az egyik kedvencem és ismét megerősítette helyét a kedvencek között! Azon kevés könyv közé tartozik szerintem, amiből remek film is készült, nem is nagyon tudnék választani a kettő között, h melyiket szeretem jobban. Most is Hugh Grantként képzeltem el Willt, Fiona pedig Toni Collettként jelent meg előttem, Marcus Nicholas Hoult volt.

A főszereplő Will, harmincas agglegény, aki soha nem dolgozott, hála az apjának, aki egyetlen sikeres dalt írt, ennek jogdíjaiból tengődik főhősünk, nem is rosszul. Nem vágyik gyerekre, családra, boldogan lubickol az életében, mígnem bele nem botlik egy gyönyörű nőbe, aki viszont történetesen anyuka és ezzel új perspektíva nyílik meg előtte. Mert még a szép nőknek is „problémát” jelent, ha gyerekük van, sok pasi nem akar anyákkal randizni, ő viszont elhatározza, h az egyedül álló anyák lesznek a szakterülete, h jobban menjen a dolog, ő maga egyedülálló apának adja ki magát. Mivel egy megrögzött agglegényről van szó, a komikum garantált:). Hiba csúszik viszont a számításába, mert az ESZÜK (Egyedülálló Szülők) révén leginkább csak egy furcsa fiúval és az ő öngyilkosságot elkövetett anyjával sikerül megismerkednie és ez mindent megváltoztat. Nagyon tetszik, h nem a klisé irányába megy el itt a könyv, nem szerelem szövődik közöttük, hanem egy egészen más kapcsolat alakul ki a labilis anyukával. Will felfedezi az érdektől mentes emberi kapcsolatok értékét, megtapasztalja az önzetlen szeretet érzését, egy gyerek ragaszkodását, felelősséget és lassan szeretet kezd érezni a kissé fura Marcus iránt és rájön, h ez olyasvalami, amitől nem is kell annyira irtózni és amitől már soha nem szabadul, de ez nem baj.
Kalandok, szerelmek, családi perpatvarok, öngyilkosság, komoly kérdések a szülő-gyerek kapcsolatról és a barátságról, szerelemről és egy férfi, aki igazi fejlődésen megy keresztül, hála egy fura kisfiúnak és még furább családjának.

Valami fergeteges szövege van, nagyon jó olvasni, az abszolút Hornby-kedvenc nálam. Számomra ez a könyv a szeretetről és a törődésről szól, amellett, h nagyon szórakoztató, tartalmas is, a lehető legjobb kombináció.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

2011-07-09T09:15:00.001+02:00

Eddig egy könyvet olvastam Gavaldától (Együtt lehetnénk), tetszett is nagyon, de mivel itt-ott elég vegyes véleményeket olvastam a többi írásáról, különösebben nem törtem magam az újabbakért, de most megtaláltak maguktól is;). Az egyik barátnőmtől kaptam kölcsön két vékony kis könyvecskéjét, akinek nagyon tetszett mindkettő, így kedvet kaptam én is.

Ez a könyv pont az, mint amit a címe ígér: kis kiruccanás a szereplőknek és az olvasónak is, az egyhangú hétköznapokból. Egy esküvőre megy a nyugodt, mindenki támasza Simon és az ő kissé sznob, pökhendi, okoskodó, rátarti neje Carine, valamint Simon húga a szeleburdi, bohókás Garace, aki az úton talál alkalmat rá, h beavasson minket a családja életébe. Majd csatlakozik hozzájuk a nővérük, az épp elvált, 2 gyerekes Lola. Megérkezve az esküvőre hamar nyilvánvalóvá válik, h ez nem az, amire vágynak, így a 3 tesó gyorsan kereket old, h meglátogassa a negyediket, Vincentet és ott egy másik esküvőbe csöppenjenek.
Innentől kezdve aztán felpörögnek az események, igazi dzsembori lesz, patakban fürdéssel, zenélgetéssel, piknikkel és a 4 testvérrel. Jó volt ezt olvasni, kicsit irigykedtem is, miért is nincs nekem 4 tesóm?! Ez a kis kiruccanás, vagy valami ilyesmi, azt hiszem mindenkire ráférne egy kicsit, amikor nem kell stresszelni, szervezkedni, egyszerűen csak kicsit újra visszamenni a gyerekkorba és élvezni a testvérei jelenlétét, akikkel meg lehet osztani a félelmeket, problémákat és aztán a kis kiruccanás után, ahogy a könyv szereplői is, feltöltődve visszatérni a hétköznapokba.
Olyan, mint egy roadmovie könyv alakban, emellett pedig egy kellemesen könnyed nyári történet.

Régis de sá Moreira: Das Geheime Leben der Bücher

2011-07-05T21:02:00.002+02:00

A címe (A könyvek titkos élete)rögtön felkeltette az érdeklődésemet.
Egy férfiról szól, akinek éjjel-nappal nyitva tartó könyvesboltja az élete, szó szerint: el nem mozdul, élete minden pillanatát ott éli, minden szükségletét ott elégíti ki. Bár könyvesbolt, de a vevők, csak mellékesen jelennek meg a könyvben és az ő életében is, akiknek időnként nem ad el egy-egy számára kedves könyvet és ezért akár tettlegességig is elmegy. Nincsenek társas kapcsolatai, semmi más nincs az életében, csak a könyvek. Nem eszik, nem alszik, az élethez szükséges energiát a szeretett könyveiből nyeri. Csak olyan könyvek vannak az üzletében, amit ő maga is olvasott. Abszurd emberek és érzések keresik fel a könyvesboltot, így a könyv olvasásához szükség van némi fantáziára.

Nincs történet. Inkább csak impressziók, kis, leginkább fura szituációk, gondolatok laza láncolata a könyv, többnyire a képzelet játékai, szüleményei ezek, melyek segítségével bepillantást nyerhetünk egy könyvbolond meglehetősen fura mindennapjaiba.
Bár nagyon szeretem a könyveket és imádok olvasni, azért ilyen életre a legkevésbé sem vágyom.
A cím alapján másra számítottam, ez inkább egy könyvkereskedő titkos élete, nem a könyveké. Időnként nagyon abszurd és bizarr, mindenféle realitást nélkülöző.
Alapvetően nehezen fedeztem fel, h ennek a kis könyvecskének – állítólag;) - a könyvek szeretetéről kellene szólnia, úgy tűnik nekem ez valahogy mást jelent, mint a szerzőnek, így, h nem nagyon tudtam azonosulni, felejthető olvasmány maradt számomra.

Alexandre Dumas: A három testőr

2011-07-02T20:21:00.004+02:00

A renoválás előtti pakolásban – ami miatt az utóbbi hetekben sajna jóval kevesebb időm jutott olvasni - bukkantam a könyvre. Tudtam, h megvan, de eddig nem, most viszont kedvet kaptam az elolvasásához. Nagyon élveztem, h nem csupán egy sima regényről van szó, hanem tele van illusztrációkkal, amik által sokkal könnyebb elképzelni pl. a szereplők viseletét vagy a fegyvereiket. Időnként magyarázó cikkek is vannak beiktatva, valamint térképek, amiken nyomon lehet követni az események helyszíneit. Nem nagyon vannak mostanság már ilyen könyvek, így ez nekem abszolút kuriózum volt, nagyon tetszett. Maga a könyv viszont be kell valljam annyira nem. Mindenképpen örülök, h elolvastam, mert így egy újabb világirodalmi hiányosságot pótoltam, de bebizonyosodott, amit nagyjából sejtettem, h ez inkább pasis könyv;), vagy legalábbis annyira engem nem talált el.

Kicsit fura volt, h párhuzamosan olvastam a Plötzlich Shakespeare-rel, nagyjából egy korban játszódnak, időnként problémás volt, kicsit összekuszálódtak a szálak a fejemben;).
A három testőr, a klasszikus kalandregény, először sorozat formájában jelent meg a Le Siècle magazinban 1844 márciusa és júliusa között. A történet d’Artagnannak és barátainak, a három testőrnek, Athosnak, Porthosnak és Aramisnak kalandjait követi, akik belekeverednek a gyengekezű XIII. Lajos királyt, az ő hatalmas és ravasz tanácsadóját, Richelieu bíborost, a gyönyörű Ausztriai Anna királynét, az ő angol szeretőjét, Buckingham herceget, és La Rochelle ostromát is érintő cselszövésbe. Az intrikákban kulcsszerepet játszik a rejtélyes, velejéig gonosz és rafinált Milady de Winter, az ő sorsának megpecsételődésével oldódik meg ill. fel több dolog is a regény végén.

Sok-sok történet, kaland, hőstett, szerelem, intrika, minden mindennel összefügg, de a végére győz az igazság, ahogy annak lennie kell:).
A regény, természetesen rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is.

David Safier: Plötzlich Shakespeare

2011-06-26T18:46:00.004+02:00

A cím (Hirtelen Shakespere) elég pontosan kifejezi, h mibe csöppen a kissé szerencsétlen, tenyeres-talpas Rosa, konkrétan Shakespare életébe, még konkrétabban a bőrébe;), egy hipnotizőr által, azért, hogy rájöjjön, mi is az igazi szerelem. Persze nem véletlenül kerül oda, a wuppertali fiatal nő volt ugyanis előző életei egyikében a híres angol drámaíró, amit nem kis meghökkenéssel vesz ő is tudomásul.
Szóval egy 21. századi nő (lelke kvázi) kerül a 16. századba, már ez elég kalandos lenne, de itt ráadásul még egy ffi testébe is.

Dőlt betűvel olvashatjuk Shakespeare gondolatait, párbeszédeit, simával Rosáéit. Időnként baromi vicces szituációkhoz vezet, h Rosának nem csak a körülötte élő 16. századi emberekkel, hanem a „fejében” lévő Shakespareval is beszélnie kell. Fergeteges dialógusokat zavarnak le ők ketten, 2 lélek egy testben:). Elég hangsúlyosan jön elő a ffi-nő kérdés, a köztünk lévő különbségek és hasonlóságok.
De egyéb kaland is akad bőven: Első útja rögtön az angol királynőhöz vezet a fura kettősnek, aki komoly terheket ró rájuk, mármint politikai, történelmi értelemben Shakespearere, érzelmileg pedig Rosára, mert Essex Earlje, akinek segítenie kell meghódítania szíve választottját, hogy aztán a háborúskodásra tudjon koncentrálni, a megszólalásig hasonlít Rosa szerelmére, Janra. Elképzelhető, h ez tovább bonyolítja az egyébként sem egyszerű alaphelyzetet, meg eleinte pl. az is, h elég nehéz távolt tartani „magától” a nőket, akik hozzá vannak szokva Shakespeare társaságához;), valamint bejátszik még egy szerelmi négyszög is 3 test között;).
Majd egy alkimista segítségével visszatér a 21. századba, a testébe, a gond csak az, h Shakespearrel együtt, fordul tehát a kocka, s bár ez csak egy rövid kis epizód, így is sok érdekes szituációhoz vezet. Aztán visszacsöppennek ismét a 16. századi Angliába és derengeni kezd mindkét léleknek, h korábbi nagy szerelmek ide-vagy oda, egymás iránt is erőteljesen bontakozik valami. De mégis hogy lenne lehetséges ez? Nincs elég testük;).
A vége nagyon akció dús, amit én könyvben nem annyira szeretek. Majd a befejezés eléggé kézenfekvő és jön a nagy felismerés is az igaz szerelemmel kapcsolatban, így aztán vissza is kerül Rosa – ezúttal már egyedül – az életébe. Tanulság is van a végén, ezt kimondottan szeretem Safiernél, h bár nagyon könnyed és humoros, de akad azért gondolkodni való is. A vége nekem egy kicsit túl happy, de azért nem annyira gáz.

Bár tetszett, de számomra nem közelíti meg a Mieses Karmat, megint azt éreztem, mint a Jesus liebt mich-nél, h hullámzik: vannak benne sziporkázó részek és vannak kevésbé jól sikerültek és ezek elég gyakran váltják is egymást, de persze lehet, h csak rám hatott így.
Ezúttal is egy nő tehát a főhős és ezúttal is nagyon jól hozza a szerző a női karaktert. Ha nem tudnám, h pasi írta, biztos nem gondolnám. Ismét fejlődésregény, Safier regényeinek női hősei (Kim, Marie, Rosa) mindig végigmennek valamilyen fejlődésen.
Most is jött, látott és győzött a safieres humor, nagy szövege van és igen szórakoztató olvasmány.
Várólistámon volt, itt viszont kicsit más volt a helyzet, mint a többi várólistás könyvnél, nem a könyv várt rám, hanem én arra, h végre megjelenjen Németországban puhakötésben, normális áron. Magyarul még nem jelent meg, de gondolom, h megfog, mert az előző két könyve is kapható már itthon is Safiernek.

Szabó Magda: A macskák szerdája

2011-06-23T20:20:00.003+02:00

Bár nagyon szeretem Szabó Magdát, de kissé számomra is meglepő módon nem olvastam tőle semmit, mióta a blogot írom, szóval kb. másfél éve. Ennek főleg az az oka, h már mindent olvastam tőle – a legtöbbet többször is – amit akartam és bár van még néhány elmaradás, azok nem izgatnak annyira. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozott A macskák szerdája is. Ami miatt eddig hanyagoltam, h 4 drámát tartalmaz, mostanában nehezen állok neki ezeknek.

Az első a Régimódi történet dráma változata, ezt olvastam regényben és igazán szeretem, most is tetszett a „zanzásított” változat. Néhány oldal után visszahozta miért is szeretem Szabó Magdát. A párbeszédek nem csak okosak és pergőek, hanem szórakoztatóak is, észre sem vettem és véget is ért az írónő család történetének dráma változata.
A Kiálts, város!, a 2. dráma a kötetben, abszolút Szabó Magdás, mert a központban Debrecen áll és a református vallás, méghozzá jó 400 évvel ezelőtti időkben. Mégis aktuális ma is, mert a toleranciára (vallási és egyéb), a türelemre, az idegenek elfogadására/befogadására hívja fel a figyelmet, egyébként az események egy debreceni polgár, Borzán Gáspár meggyilkolása körül forognak.
A harmadik dráma A macskák szerdája, Franciaország bizonyos vidékein a XIX. századig élt egy szokás, mely szerint a település lakói a templomtoronyból ledobtak egy macskát, hogy ezáltal a hely megtisztuljon, és a helyiek biztonságban folytathassák életüket. Innen jön a cím, a darab fő kérdése pedig, h Ki lesz a macska? Kit kell feláldozni? Domokos Lajos debreceni főbíró és a tehetséges osztrák titkosrendőr, Müller párharcának vagyunk tanúi, melynek során Csokonai Vitéz Mihányt - aki akkoriban a debreceni kolléguimban tanított - kell feláldozni a kollégium megmentéséért. Ezzel szenvedtem meg leginkább, a nyelvezete nagyon idegen volt nekem, meg valahogy az egész túl volt egy kicsit bonyolítva, ugyanakkor meg olyan érzésem is volt, h nem is nagyon történik semmi, szóval fura volt.
A 4. darab Kármán József Fanni hagyományai című kisregénye alapján készült, annak egy picit továbbgondolt változata. Megváltoztatott néhány szereplőt az írónő, magyarázatot adott néhány olyan dologra, miket Kármánnal homály fed. Fanni, a félárva lány nehéz körülmények között él mostohaanyja, féltestvérei és apja társaságában, egy mulatságon ismerkedik meg egy ifjúval, beleszeret, szerelme viszonzásra talál, de ennek ellenére sem teljesedhet be. Tiszta érzéseit megrágalmazzák, az ifjú nem veszi el, s a lány bánatában meghal.
Szabó Magda az eredeti mű korabeli nyelvezettel írta meg ezt a darabját, van benne néhány – ma már – elég érdekesen csengő párbeszéd, én ezen akadtam fel legjobban:

- Én nékem most nincsen stimmungom komplimentumokat mondani senkinek.
- Nem interesszál, mihez van az úrnak stimmungja.

Hmm. Szép anyanyelvünk.

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

2011-06-16T20:22:00.002+02:00

Sem a könyvet nem olvastam még, sem a filmet nem láttam, de mivel előbbiről annyi jót hallottam, egy akció keretében megvettem.

Eléggé megszenvedtem vele. Az első kb. 100 oldal igencsak unalmas volt nekem, alig haladtam vele. Aztán végre egy véletlenül elküldött, pajzán levél felkavarta kicsit az állóvizet, ez nagyon ráfért a könyvre.
Szerelmi háromszög áll a történet középpontjában, de nem a hagyományos módon. A gondtalan élettel kezdődik: elkényeztetett, jómódú lánykák, szép család, gyönyörű lakhely, személyzet. Egyik pillanatról a másikra eszmél rá az idősebb lány, h valójában már jó ideje vonzódik az egyik alkalmazottjuk fiához, aki heves érzelmeket táplál iránta. Egy este leforgása alatt minden megváltozik: először egymásra találnak, majd el is szakítja őket egymástól a lány tizenéves húga, Briony, elég bizarr módon.
Utána hármójuk sorsát követi figyelemmel a történet, de csak 5 évvel az első részben eseményei után. A két fiatal szerelme továbbra is kitart, annak ellenére, h el vannak választva egymástól és ráadásul még a II. Világháború is közbeszól. A fiú, Robbie a frontra kerül, míg a két nővér ápolónőnek áll. A második részben Robbie történetét olvashatjuk, mindazt, amit végig kellett szenvednie a háború alatt, majd a harmadik részben találkoznak a szereplők újra, ezúttal az immár felnőtt Briony szemszögéből látjuk az eseményeket, aki minél több idő telik el, annál inkább kételkedik gyermekkori önmaga ítéletében, döntésében. Ez a rész erkölcsi kérdéseket is felvet, jóvá lehet-e tenni valamit, ami tönkretette egy ember életét, a jó hírét, a becsületét…
Kissé meglepett a borító szövege, amelyben Jane Austenhez hasonlítják McEwant, eddig egy könyvet olvastam tőle (Amsterdam), de ez nem jutott volna eszembe, bár ezután a könyve után sem, nem sok hasonlóságot fedeztem fel a két író között.
Maga a történet izgalmas, de nekem a hosszú leíró részekkel, a kevés párbeszéddel helyenként kimondottan vontatott és unalmas volt.

Frauke Niemeyer: Ein Jahr in Rio de Janeiro

2011-06-11T13:59:00.003+02:00

Két könyvet olvastam már az Ein Jahr in… sorozatból, alapvetően mindkettő tetszett, a new yorki jobban, mint a stockholmi, annak ellenére, h ez utóbbi város a szívem csücske. Ez a Rio de Janeiro-s azért volt mégis teljesen más, mert míg Stockholmban már többször jártam, sokat olvastam róla, New Yorkról szintén, addig Rio teljesen ismeretlen volt számomra.

Pont ezért szinte minden új volt, amit Rio de Janeiro-ról, vagyis Január folyójáról olvastam - pl. ez is, h ez a város nevének jelentése;). Frauke Niemeyer a brazil Globo médiabirodalomnál dolgozott egy évig, több német tv-társaságot, újságot tudósított. Alig beszélt portugálul , mikor májusban megérkezett, egy kolléganőjénél lakott az első 2 hónapban. A hétköznapokban tanulta a nyelvet, kihallgatta a beszélgetéseket a kávézókban, a buszon, az utcán. Újságot olvasott, aminek hatására a szókincse elég egyoldalú lett: lopás, tolvaj, lövöldözés, kés, fegyver, pisztoly, túsz, csempészet stb. Nagyon durva viszonyokról írt, esténként lövöldözéseket hallani, géppisztolyok hangját, minden be van rácsozva a támadások miatt, ezeken teljesen elképedtem.
Sok interkulturális különbséggel is találkozott, megtanulta a brazilokra jellemző túlzó beszédfordulatokat és azt, h ezeket mindig el kell osztani legalább 2-vel. Abszolút nyitottan vetette bele magát a hétköznapokba, rengeteg emberrel megismerkedett, mászkált velük, felfedezte a várost. Teljesen magával ragadta a brazil életforma, na meg a samba és a bossa nova.
5 hónap után megérkezett utána a barátja is, tartott ettől, mert úgy érezte, ennyi idő is megváltoztatta: a szamba, a szenvedély, az örök nyár, a vidámság, a lazaság. A szintén újságíró Ralffal aztán együtt vetették bele magukat a kalandokba, kapcsolatuk kibírta a távolságot, majd egy teljesen új kultúrát is, ahol a szigorú, fegyelmezett német mentalitás találkozott a csapongó, laza, vidám brazil életformával.
Nagyon kétarcú várost ismertem meg a könyv alapján: szamba, buli, napfény, boldogság, csodálatos tájak, de ettől elválaszthatatlanul ott vannak a lövöldözések, a gyilkosságok, rablások.
Egyrészről nagyon pozitív amit leírt, másrészről nem tudom, én tudnám-e magamat attól függetleníteni, h esténként az ablakom előtt géppuska ropogást hallok, h a buszon pisztollyal fenyegetnek, h odaadjam a pénztárcám, vagy ugyanott egy bandita lelő 3 embert , h a lövöldözés miatt lezárt utcák a napirendhez tartoznak, csakúgy, mint a drogkartell.
Frauke Niemeyer stílusát jónak találtam, érthetően, szellemesen ír. Ami kevésbé tetszett, h időnként nagyon részletesen taglalta a közlekedéssel kapcsolatos dolgokat, különösebb cél nélkül, számomra úgy tűnt feleslegesen. További kis kritika, h valahogy úgy érzem, most összességében kevesebbet tudtam meg úgy általában az országról, a városról, a szokásokról, szerintem nagyon a szamba-bűnözés kettőssel volt elfoglalva.
Érdekes volt még, ahogy a nyelvről írt, pl. a kiejtés elég poénos. Az ő nevét (Frauke) Fouknak ejtették, a Ralfot Haufinak;), a Rio-t Hio-nak.

Jennifer Lash: Vérségi kötelékek

2011-06-05T09:14:00.006+02:00

Az írónő Ralph Fiennes édesanyja, aki egy időben nagy kedvencem volt, az ő révén hallottam erről a regényről. Először 8 éve olvastam, majd 4 éve újra és most ismét sort kerítettem rá, úgy tűnik 4 éves ciklusonként el kell olvasnom;). Már az első olvasás után a kedvenceim közé került és ismét megerősítette a helyét.

Igazi in medias res kezdéssel a dolgok közepébe vágunk az első fejezettel és ha sok nem is, az nyilvánvalóvá válik már az első néhány oldalon, h valami nagyon tragikus, beteg és melankolikus dolog következik és tényleg.
Az első fejezetből az is világossá válik, h egy Spencer nevű kisfiúval vannak a zűrök, ill. az ő családjával, így a következő fejezeteket ennek a családnak a bemutatására szenteli az írónő, megismerjük a szomorú sorsú Dollyt és szüleit, majd kicsit részletesebben Violet és Cecile Farr-t, tragikus történetüket, szánalomra méltó életüket, érzelemmentes kapcsolatukat, majd az ebből született fiúkat Lumsdent. Persze ahogy a szálak gabalyodnak a két fiatal útja keresztezi egymást, kb. tényleg csak ennyi történik , a naiv, jóhiszemű Dolly beleszeret a szívtelen, érzéketlen, számító Lumsdenbe, vakon hisz benne… és teherbe esik, persze mire ez kiderül a pasi sehol. Az addig normális Dolly a fia születése után teljesen kifordult magából: a kisfiával sem törődik, a kocsmáról nevezi el Spencernek, ahol dolgozik, személyes támadásnak veszi, ha a gyerek hozzá akar érni, fogolynak érzi magát, majd kocsmába jár, pasikat szed fel, egy barátnője törődikSpencerrel egy darabig. Majd elviszi a nagyszüleihez, Farrékhoz Írországba, mert annál, amit a gyereknek az anyja mellett kellett kiállnia, semmi sem lehet rosszabb…,talán csak egyvalami, ha a nagyszüleihez kerül - ahogy később kiderült:(. Akiktől nem hogy szeretet, de egy emberi szót, érintést sem kap. Szívfacsaró Spencer helyzete, akire senki nem kíváncsi, senki nem törődik vele, így nő fel, hallgatásba burkolózva, intézetben, majd nevelőszülőknél, de mindig magányosan.
Szinte csodával határos módon kerül egy családhoz, már félig felnőttként és ott megismerkedik a szeretettel, az elfogadással, mosolyokkal, az emberi szóval. Szerelmes lesz, az élete jóra fordul, de amilyen kegyetlen az élet, ekkor közbeszól.
Ez a könyv jól mutatja azt, ami sajnos a való életben is megesik: mindenkinek van valami keresztje, van akinek nagyobb, van akinek kisebb, van aki meg tud küzdeni vele, van aki nem és nem is akar, itt nagyjából mindenki különc, mindenki élete eléggé elbaltázott és mindezt „tovább örökítik” a gyerekeiknek, mert értük sem hajlandóak küzdeni, és hát Lumsden és Dolly a „jó” példák arra, h mi történik, ha valaki szeretet, törődés, érzelmek nélkül nő fel, na és arra, h ha két ilyen embernek születik egyetlen éjszaka után gyereke. Mindig a gyerek az áldozat, de ahogy felnőtté válik és kezébe vehetné a sorsát, már nem képes rá, áldozattá teszi a saját gyerekét is.
Amióta a blogot írom több kedvenc könyvemet is újra olvastam és bizony néhányszor kisebb „csalódás” ért, mert másra emlékeztem, valahogy szebbre, jobbra. Őszintén megvallva az első néhány oldallal itt is nagyon megküzdöttem, állandóan nagyon elálmosodtam, elaludtam, tartottam tőle, h csalódni fogok harmadszorra a könyvben, végül mégsem így lett. Egy fantasztikus regény, nagyon tragikus, szomorú, szívszorongató, de mégis a vége felemelő, reménykeltő.

Christopher Moore: Biff evangéliuma

2011-05-29T12:26:00.002+02:00

Már az első oldalakon egyértelművé vált, h nem mindennapi könyv van a kezemben;).
Kiküldetés a koszfészekbe, vidd magaddal a nyelveken beszélést, egy-két kisebb csodát és hozz egy kis csokit, amit a koszlakók nassolnak;). Ezzel a szöveggel küldik el az éppen feltámasztott Lévit - aki Józsua, vagyis Jézus gyerekkori barátja és akit mindenki csak Biffnek hív - a Földre, h megírja ő is evangéliumát, emlékeit a Megváltóról. A már meglévő evangéliumokkal az a baj, h Jézus születése után rögtön a keresztelőre ugranak, ami manapság normálisnak tűnik, anno viszont a két esemény között 30 év telt el.

Józsua és Biff együtt nőnek fel, kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, így nem is találhatnánk alkalmasabb személyt arra, h beavasson minket Jézus első 30 évébe. Józsua a kezdetektől tudja, h más, mint a többiek: állatokat, majd embereket támaszt fel, gyógyít és próbál megbirkózni származása és küldetése sajátosságaival. A két barát megismerkedik, majd beleszeret Mariba (Mária Magdolna;)), aztán vándorútra indulnak, h megkeressék a három napkeleti bölcset, hátha tőlük többet megtudhatnak arról, vajon valóban Józsua-e a Messiás.
Eddig tetszett, mert nagyon jó dumával van megírva, bár időnként kicsit sok. Viszont ez a napkeleti bölcses rész már nagyon sok(k) volt: túl részletes, túl követhetetlen, túl kalandos, időnként erősen fantasybe hajlik. Először Boldizsárhoz mennek, majd onnan Gáspárhoz, végül Menyhérthez. Közben megismerkednek többek között a feng-shuival, démonokkal, a kung-fuval, a buddhizmussal, egy jetivel, a dzsudóval, a kámaszutrával (csak Biff;)),a jógával, jógikkal – ebből talán már sejthető, h az utazásuk nem épp eseménytelen;).
A vége, ahonnan tulajdonképpen véget ér a „fikció” és Jézus tanításait, majd keresztre feszítését írja meg, tehát, amiről az evangéliumokban is olvashatunk, már sokkal komolyabb, itt sokkal kevésbé vette viccesre a figurát, nyilván kevesebb volt erre a lehetőség is.
Olyan szempontból jó volt, h utána olvasgattam pár dolognak, mert időnként bevallom őszintén nem tudtam eldönteni, h mit talált ki ő és mi olvasható az evangéliumokban, szóval picit felfrissítettem ezt- azt, meg aztán kérdéseket is felvetett, pl. hogy mit ünnepelt Jézus gyerekként húsvétkor;)? (az eredetileg zsidó ünnep az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt).
Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert egyrészről vicces és fordulatos. Időnként nagyon meglepő párbeszédeket folytat Jézus, máskor túlságosan részletesnek éreztem a sztorit, különösen az „akció jeleneteket”, meg kicsit össze-visszának is, fejetlennek. Filmbe az ilyenek általában jók, de könyvben nem szeretem, ezeket a nagyon összetett, de elég nehezen elképzelhető, bizarr jeleneteket. Szóval sokszor volt az az érzésem, h az író olyan igazán nem tudja mit akar, vagy azt talán igen, de akkor meg azt nem, h érje el. Időnként kimondottan fárasztó olvasmány volt.
Sokat hallottam már a könyvről és csupa jót, így voltak elvárásaim, valahogy ezeknek nem igazán tudott megfelelni, picit csalódás volt, azzal együtt is, h tulajdonképpen tetszett. A könyv a Várólistámon volt.

Bernhard Schlink: A felolvasó

2011-05-24T14:32:00.002+02:00

2008-ban készült film az 1995-ben íródott regényből és azóta szinte klasszikusnak számít. Akkoriban a film szerintem kihagyhatatlan volt, én is láttam és bár nem került a kedvenceim közé, mégis tetszett, megérintett, kb. azóta terveztem, h elolvasom a könyvet is. Eleinte azt hittem, alig-alig emlékszem valamire, de aztán mégis nagyon sok minden előjött.
Ismét egy könyv, ami a náci Németországról – is - szól, mostanában nagyon megtalálnak ezek. Bár itt inkább közvetetten jön elő: a 60-as évek generációs konfliktusa a téma, amikor az új generációnak szembe kellett néznie az előző bűneivel, tetteivel, itt kissé bizarr módon.

A regény 3 részből áll. Az elsőben olvashatunk a 15 éves mesélő, Michael és egy 36 éves nő, Hanna véletlen találkozásáról. Minden a szexszel kezdődik: a fiúcska – ahogy a nő nevezi – a nála jóval idősebb, érett nővel fedezi fel a testi szerelem gyönyörűségét. A nő valamiféle anya szerepet is átvesz, odafigyel az iskolai tanulmányaira. Kéri a fiút, h olvasson fel neki és igazi lelkesedéssel, gyönyörűséggel hallgatja a világirodalmi történeteket. Ám a boldogságnak hirtelen vége szakad, mikor a nő búcsú nélkül eltűnik.
A fiú élete folytatódik, a 7 év múlva játszódó 2. részben, jogi tanulmányokat folytat, e kapcsán találkozik ismét Hannával háborús bűnösök tárgyalásán, ahol a nőt, mint a női SS egykori tisztjét vonják felelősségre. "Ön mit tett volna a helyemben? " - kérdezi a bírót, egy konkrét eset kapcsán, amit bűneként rónak fel, ezzel nehéz pillanatok elé állítja az író az olvasót is, mert tényleg, én mit tettem volna?, mi a jó megoldás egy ilyen helyzetben? Szerencse, méghozzá nagy, h a kérdés csak fiktív.
Annak ellenére, h a fiú csak nézőként vesz részt itt, nem beszélnek, nem kommunikálnak soha, semmilyen módon, sokkal többet megtud a nőről, mint személyes kapcsolatuk idején. Fontos, sorsdöntő dolgokra jön rá, amik egészen más megvilágításba helyeznek dolgokat és amik a nő jellemének eddig nem ismert vonásait fedik fel a fiú előtt, majd Hannát életfogytiglanra ítélik. Itt már sejteni lehet, h az a viszony mélyebb nyomokat hagyott a fiúban, mint gondolta.
A befejező rész a fiú felnőtt élete, beszámol tönkre ment házasságáról és rájön, h a gyermekkori viszony, sokkal többet jelentett neki, mint hitte és hogy sosem tudta elfelejteni a nőt, ez mérgezte meg házasságát is. Válása után szinte önkéntelenül kezd felolvasni, majd 10 éven keresztül küldi a felvételeket Hannának a börtönbe, akit aztán büntetésének 18. évében kiengednek. Mikor találkoznak néhány nappal a szabadulása előtt, annyi év után újra, csalódik a nőben, aki megöregedett, meghízott, ezt a csalódottságot Hanna is látja, és le is reagálja, a maga módján.
Míg a filmben keverednek az idősíkok, a könyvben lineáris az elbeszélés mód, szépen sorjában olvashatjuk a történetet, de alapvetően szerintem a film – amivel a Hannát játszó Kate Winslet mindent megnyert, ami nyerhető (Golden Globe, Oscar, BAFTA stb.) - eléggé hű a könyvhöz, bár már elég rég láttam, de úgy emlékszem.
Nagyon tetszett a felolvasás, olvasás, mint visszatérő, fontos motívum a regényben.
Érdekes, mert miközben olvastam nem tetszett annyira a könyv, miután befejeztem és kicsit leülepedett, egész más érzéseket vált ki belőlem, valahogy most tudom igazán értékelni és igazán jónak tartom, olyannak, ami nagyon sok gondolkodnivalót ad.
Németországban – nem túl meglepő módon – kötelező olvasmány, rengeteg féle különböző kiadásban lehet kapni: tanítási segédlettel, fénymásolnivalóval, interpretációkkal, oktatási mintákkal.
Rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán és rajta volt a Várólistámon is.

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

2011-05-18T17:45:00.004+02:00

64 kiadásban jelent meg, 2006-ban pedig elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat, ami engem kicsit meglepett, inkább felnőtteknek ajánlanám a regényt. Film is készült belőle, amit ráadásul Budapesten forgattak.

Rengeteg könyv született már a koncentrációs táborok szörnyűségeiről, a zsidók ellen elkövetett kegyetlenségekről. Sokat olvastam ezek közül én is, ezt a témát nem lehet és nem is szabad megkerülni.
A könyvtolvaj újdonság volt számomra, mert a német kisemberek világát mutatta be a náci uralom alatt, újdonságot hozott nekem A csíkos pizsamás fiú is. A 9 éves Bruno az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának fia, az ő szemével láttatja az író a tábort, a táborban lakó csíkos ruhát viselő, sovány embereket és magát a Führert is. Brunonak nem jelent semmit sem a Dávid csillag, sem a horogkereszt. Az ő legnagyobb problémája, h berlini fényűző 5 emeletes házukat és barátait elhagyva egy szerényebb helyre kell költözniük (csak 3 emelet). Lassan szivárognak be a tények az életébe, de nem nagyon tudja összerakni a dolgokat (hogy lehet, h valaki orvos, mégis zöldséget pucol és felszolgál? stb.), ill. nem is igazán tulajdonít nekik jelentőséget, túlságosan el van foglalva a saját kis életével. Persze az is igaz, h egészséges lélekkel és ép ésszel elég nehéz is volt mindazt felfogni, ami akkoriban történt.
Egyik felderítő túrája alkalmával ismerkedik meg Smuellel, aki a kerítés másik oldalán él és a két kisfiú gyermeki őszinteséggel, nyíltsággal barátságot köt. Nem foglalkoznak politikával, vallással, ideológiával, barátot látnak a másikban, semmi mást, öntudatlanul igazi példát mutatnak.
A vége torokszorító, de arra is ráébresztett, h ilyen könyvet olvasva, sajnos majdhogynem „természetesnek” veszem mindazt, ami a zsidókkal történt, de itt, amikor uez egy német kisgyerekkel esett meg, felkaptam a fejem. Ez persze nincs jól így, de sajnos igaz, h a borzalmakhoz is hozzá lehet szokni, ilyen formán is.

Persze mindez nagyon régen történt és nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztosan nem.

Ezzel zárul a könyv, így legyen.

Andrea Koßmann: Männertaxi

2011-05-14T11:05:00.003+02:00

Egy Amazonos kirándulásom alkalmával fedeztem fel a könyvet és épp eléggé lököttnek tűnt ahhoz, h tetszen:).

Ennek ellenére eleinte nem nagyon jutottam dűlőre vele. Egyrészről hozza azokat a kliséket, amiket Bridget Jones óta ismerünk (kicsit túlsúlyos, kaotikus szingli), másrészről viszont egy egészen más oldalt is megmutat (csak szex, semmi érzelem), nekem ez így egy személyben kicsit fura volt.
Az elején azt éreztem, h tele van teljesen semmit mondó, érdektelen párbeszédekkel, sokszor tűnt nagyon erőltetettnek a dolog, nagyon jópofa akart lenni, de nem igazán sikerült.
A sztori annyi, h két pasikban csalódott barátnőnek, jön az a 'zseniális' ötlete, h a pizzákhoz hasonlóan pasikat kínáljanak fel, a némi törődésre, gyengédségre, satöbbire;) vágyó nőknek. Persze egy jó üzletasszony kipróbálja a szolgáltatást, mielőtt a kedves vendégnek ajánlaná;), így tesz Isa és Pia is, tesztelik a remek pasi példányokat, majd beindítják a vállalkozást, a Männertaxit.
Női limonádéhoz meglepően vastag könyv, több, mint 400 oldal, kb. az első 100 oldal "szenvedés" után, egyre jobb lett. Egyre inkább megismerjük a főszereplő Isa-t, akinek elég érdekes a viszonya a körülötte élő pasikkal: van, aki szereti , de ő csak szexet akar tőle, van aki megcsalta és elhagyta, de még nem felejtette el, van, aki csapná neki a szelet, de ő egyáltalán nem vevő rá és van, aki csak szexet akar tőle, naná, h ő az, akibe a lány belehabarodik. És persze közülük valaki a herceg fehér lovon;), akihez viszont az út hosszú és göröngyös, le kell győzni hozzá félreértéseket, sztereotípiákat, elveket, de végül úgy tűnik, érdemes.
Ritkán esik meg velem, h ilyen ’rossz’ kezdés után egy könyv mégis meg tud venni kilóra, de most ez történt. Nem tudom, h hozzászoktam Andrea Koßmann stílusához, vagy tényleg egyre jobban írt és egyre jobban variálta a dolgokat, de a végére igazán tetszett, nagyon jókat nevettem:).
Ráadásul, bár persze egy laza kis női olvasmányról van szó, a főhős mégis valamiféle fejlődésen megy keresztül, az eleinte kissé unszimpatikus csajból, a csupaszív, segítőkész Isa lesz és ez többnyire hihetően, túlzások nélkül előadva. Ami még tetszett, h sok mindenről szó esik: barátságról, emberségről, szerelemről idős és fiatal korban, szóval a végére még egy picit többet is adott, mint amit vártam.

Kurt Tucholsky: A gripsholmi kastély

2011-05-10T12:47:00.003+02:00

Még anno tanultam Tucholskyról, mégsem akkor érintett meg, hanem a Das Ideal c., szerintem zseniális versével (magyar fordítása sajnos nincs, legalábbis nem találtam). Nemrég, mikor épp Stockholm és a gripsholmi kastély kapcsán olvasgattam, fedeztem fel ezt a könyvét, nem lehetett kérdés, h elolvasom, be is szereztem antikváriumból.

2 szál van a könyvben, azt nem állítanám, h 2 szálon futnak az események, mert azokból kevés van:). Szóval az egyik egy teljesen nyugodt, csendes, már-már idilli svédországi nyaralás. Tucholsky svéd kötődése érthető, 1929 óta itt élt, ez a népszerű kisregénye 1931-ben jelent meg.
Az egyes szám első személyű elbeszélő barátnőjével, Lydiával tölt 3 hetet itt, a gripshomi kastélyban laknak, élvezik felhőtlenül a pihenést, a szabadságot, a szerelmet. Kissé meglepő merészséggel ír a főszereplők kapcsolatáról, ill. erotikus kalandjukról a lány őket meglátogató barátnőjével, de mindezt anélkül, h közönséges lenne, sokkal inkább az olvasó fantáziájára bízza a dolgokat, mégis meglepő, mert a könyv pontosan 80 éves és akkoriban igazán merésznek számított.
A szerelmi történettel, önfeledt nyaralással párhuzamosan a másik szál, a nyaralók segítsége egy intézetben, a német nevelőnő zsarnoksága alatt nevelkedő kislánynak.
A stílusa valami hihetetlen könnyed, játékos, időnként kissé idióta;), a könyv egyszerre útinapló is és szerelmes regény is egy kicsit. Bár tetszett, de egy fél délutános könnyed kis olvasmány, ami különösebb nyomokat nem hagy az emberben.

John Steinbeck: Érik a gyümölcs

2011-05-07T13:21:00.005+02:00

Steinbeck 1938-ban elfogadta egy újság felkérését, h írjon cikksorozatot a gyökereiktől megfosztott amerikai farmerokról, akik nagy számban vándoroltak munka és jobb élet reményében Oklahomából Kaliforniába. Ebből született aztán legjelentősebb regénye az Érik a gyümölcs 1939-ben.

Az un. okik (Oklahomából munka reményében elvándorolt farmerok) sorsát Steinbeck a Joad családon keresztül mutatja be. Joadék bérlők voltak, de a harmincas évek Amerikájának nagy gazdasági és társadalmi válságakor a gépesítéssel nem volt szükség már a munkájukra, el kellett hagyniuk a földjüket, ott kellett hagyniuk addigi életüket. Kaliforniába mentek nagy reményekkel, ami az ígéret földjeként jelent meg, ahol újra felépíthetik az életüket. Népes család - a nagyszülők, szülők, 6 gyerek, nagybácsi, vő és egy prédikátor - vágott neki a hosszú útnak.
Eleinte a teljes összetartást jelképezte számomra a család, több generáció élt együtt, egymást segítve, támogatva, együtt keltek útra, de lassan körvonalazódott, h mindenkinek megvannak a saját tervei, amikért akár gondolkodás nélkül otthagyja a családot.
Mintegy a Kánaán felé indultak meg Kaliforniába, minden reményük abban volt, h ott munkát kapnak. Paradicsomi elképzeléseiken már útközben változtatnak a hírek, amiket hallanak, h ott sem jobb a helyzet.
Halálesetek is történtek a hosszú úton a családban, voltak, akik elszöktek, így a 13 fős oklahomai farmercsalád 8 fővel érkezik meg az „ígéret földjére”. A szerepek is átalakulnak a vándorút során: az anya az, aki összetartja a családot, aki minden helyzetben tudja, mi lenne a legjobb az övéinek és nem is habozik magához venni az irányítást.
Nagyjából minden második fejezet hosszabb, ez szól a család útjáról, ezt követi egy rövidebb rész, amiben Steinbeck képet nyújt a Joad család körül folyó dolgokról, bemutatja Kaliforniát, ír a főszereplőkhöz hasonló többi család vándorlásáról.
Az álmot egy új életről, összetöri a kizsákmányolás, az idegengyűlölet, a szolidaritás hiánya, amivel a Joad család mindenütt találkozik. Farmerokból koldussá válnak és kétségbeesve igyekeznek a megaláztatások és nélkülözés ellenére, a nyomorban is megtartani emberi méltóságuk maradékát.
A vége nekem nagyon fura volt, mert azt vártam, h az 570 oldal végére megtudom, mi lesz a család sorsa, h merre billen a mérleg nyelve, amin egyensúlyoznak. Csalódott voltam az utolsó – meglehetősen bizarr – sorokat olvasva és számtalan kérdés zakatolt a fejemben. Bármennyire is a reményt és az emberséget szimbolizálja a regény vége és bármennyire jó is időnként egy nyitott befejezés, ami teret ad a fantáziának, ez nekem túl nyitott volt.

A cím egyrészről utal ténylegesen a gyümölcsre, elvégre annak leszedésére érkeznek Kaliforniába és számtalanszor elhangzik, h mi érik éppen, másrészről pedig:

Az emberek lelkében nőnek és nehezednek s várják a szüretet a harag gyümölcsei.

Annak ellenére, h ezt tartják legjelentősebb művének - rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod,mielőtt meghalsz listán is - számomra izgalmasabb, eseménydúsabb volt az Édentől keletre, összességében mindenképpen jobban tetszett az.

Anette Göttlicher: Die Melonenschmugglerin

2011-05-03T16:58:00.003+02:00

Már az első oldalakon nem győztem mosolyogni, ez a nő idióta, de pont ezért bírom annyira;)!!!
Őszintén szólva a fülszöveget elolvasva nem annyira érdekelt a könyv, mégsem tudtam ellenállni neki, annyira megszerettem az írónő stílusát, h beszereztem ezt is.
A történet főhőse ezúttal is egy Münchenben élő harmincas nő, Charlotte. Anette Göttlicher könyvei mind olyanok, mintha egymás folytatásai lennének. Nem tudom ezt pozitívumként vagy negatívumként ’kellene-e’ értékelnem, csak azt tudom, h igazi kikapcsolódás és öröm, állandó vigyorgás és valami nagyon kellemes, jó érzés jár együtt a könyveinek olvasásával, szóval gyanítom, h nálam inkább pozitív. Első könyvei Marie naplói voltak, ebből az 5. könyv júniusban fog megjelenni (már nagyon várom), majd jött a karrier/gyerek témát boncolgató Mit Liebe gemacht, majd ez, ahol a babavárás a téma.

Mindenképpen fura kicsit a sztori, mert hosszas próbálkozás után esik teherbe a főszereplőnő és mégis az öröm, boldogság és aggódás triója mellett a kétséggel vegyes csalódottság is felüti a fejét. Ennyi volt? Soha nem lesz több első csók, első érintés, friss szerelem, eszeveszett lángolás? Úgy érzi, azzal, h a barátja gyermekét várja megpecsételődött a sorsa, örökre ehhez a férfihoz van láncolva és annak ellenére, h szereti Frankot, ez mégis némi csalódottsággal tölti el.
Így aztán 2 pasi között őrlődik teljesen váratlanul. Az egyik a gyermeke apja Frank, aki kicsit sótlan fazon, nem beszéli, örüli, bonyolítja túl a dolgokat, viszont természetes módon aggódik, mikor Charlotte már állapotosan rendszeresen éjjel 2 és 3 körül ér haza, úgy, h nem elérhető telefonon, az sms-ekre nem reagált, ami persze vitákhoz vezet. Tovább bonyolítja a helyzetet, h a kimaradások mind Tom számlájára írhatóak, aki a lány gyerekkori és egyben legjobb barátja. Koncertre mennek, vacsorázni, beszélgetnek, játszanak, ő sokkal érzékenyebb, látszólag sokkal jobban törődik Charlottéval, pontosan azt teszi és mondja, amit egy babát váró nő elvár, de mindezt tök természetesen, úgy, h az egy percig sem lesz erőltetett, vagy tűnik túlzásnak. A két jó barát egymásba szeret, bár mindkettőjük számára világos, h ennek a kapcsolatnak nincs jövője, de a szerelmet ilyen apróságok nem tudják megállítani. Ennek kapcsán került elő Erich Fried, zseniális verse, a Was es ist, nagyon igaz.
Szóval maga a téma tényleg fura és valamennyire talán tabu is, de mégis a történetet olvasva, mégis valahogy érthető, mégis tudtam Charlottéval azonosulni – bár időnként szívesen lekevertem volna neki egy pofont;) – és egy könyv pont akkor jó – legalábbis szerintem, ha magával ragad, ha azonosulni tudsz vele, ha érzelmeket vált ki.
Persze nem csak szerelmi háromszög van benne, a könyv 40 fejezetre bomlik, a babavárás 40 hetének története. Nagyon tetszett, ahogy az anyává válásról, az anyaságról írt, volt honnan merítenie, mert pont akkor várta a kislányát, mikor ezt a könyvét írta, így igazán autentikus:). Időnként felvillant az a minden szerelmet, pasit, vágyat elsöprő anyai szeretet, ami mindent felülír és Charlotte konklúziója is az, h tulajdonképpen mindegy is, h melyik pasival fogja leélni az életét, a fő, h vele lesz a kislánya és ez a lényeg, ez mindennél fontosabb.
Persze nem lehet nem észre venni, h ebben a könyvében is uaz a felállás, mint az összes többiben: egy karakterre az előzőekhez nagyon hasonló harmincas nő, a kissé unalmas pasija és egy felvillanyozó harmadik. Őszintén szólva AG férjének helyében én már aggódnék;).
A könyv címe (A dinnye csempész) és a borítója konkrétan nem függ össze a történettel, de mégis passzol hozzá mindkettő.
Nagy örömömre nemrég sikerült megfertőznöm valakit AG könyveivel, sőt erre a könyvére, már kész várólista van, ketten is várták, h befejezzem és következzenek ők;).

Szilágyi Andor: El nem küldött levelek

2011-04-28T10:13:00.002+02:00

Még egyszer régen hallottam erről a könyvről és felkeltette az érdeklődésemet, sokszor kerestem, de nem találtam, majd tavaly egész véletlenül bukkantam rá és már csak arra emlékeztem, h érdekelt. Nem pont erre számítottam…

3 drámát tartalmaz a vékony kis könyv, az első az El nem küldött levelek, a leghíresebb, nagyon sok színházban is játszottak már. Nekem eléggé kesze-kuszának tűnt, de aztán a végére úgy-ahogy összeállt a kép.
A 2 szereplős darab - amelynek a szerző a játék az élettel műfaji megjelölést adta - nagyjából így foglalható össze: az I. világháború idején, egy kihalt vasútállomáson összetalálkozik a Férfi, Angelus kapitány, a háborúba induló fess fiatalember, és a Nő, Angelina, a kislánykorból épp kinőtt fiatal lány. Azonnal felszikrázik közöttük az örökre szóló szerelem... Persze nem ilyen egyszerű, minden fejezetben különböző korban, életszituációkban találkoznak, hol az egyikük fiatal, a másik öreg, hol fordítva. Szóval az egyszerűség csak látszólagos, bár olvasás közben még az sem.
A második írásra (Aula) nem is találok szavakat, mindenki jobban jár, ha nem is keresek.
A harmadikban (Rettenetes anya) egy madár család életébe pillanthatunk bele, de olvasás közben ez teljesen el is felejtődik, az író emberi tulajdonságokkal ruházza fel őket, úgy élnek, viselkednek, mint az emberek. Épp meghalt az egyik családtag, az anya, de ez mind a gyerekeinek, mind az anyjának, testvérének hatalmas megkönnyebbülés és öröm, mert a rettenetes anya mindannyiukat terrorizálta. Innentől kezdve aztán elég követhetetlen lett a dolog számomra és nagyon morbid, időnként perverz is. Nyomasztó emlékek, méltánytalanságok, kínos családi titkok, lelkeket mérgező bűnök kerülnek napvilágra. Az anya alakja egyre nagyobbá, szinte démonivá nő, mígnem az egyik gyermek anyja szerepével együtt a hatalmat is átveszi a család fölött.
Ez is rajta volt a Várólistámon, de őszintén szólva nekem ez már túl sok volt, nem szeretem az ennyire „lila” írásokat.

Christine Neder: 90 Nächte, 90 Betten

2011-04-24T18:45:00.004+02:00

Kedvenc műsoromban, a Tv totalban (pro7) volt a csaj vendégként és rögtön érdekelni kezdett a könyv, merthogy: a 90 éjszaka, 90 ágy cím arra utal, h a 25 éves Christine zsinórban 90 éjszakát töltött a couchsurfing ill. a facebook segítségével Berlinben, idegeneknél, ebből született az Egy kanapészörfös naplója (Das Tagebuch einer Couchsurferin).
Néhány szó a couchsurfingről: ingyenes, internetalapú „vendégszeretet” hálózat:). A tagok az oldal segítségével a világ bármely pontján ingyen juthatnak szálláshoz, a többi couchsurfing felhasználónál. 2010 végén az oldalnak 2,2 millió tagja volt 241 országban. Az egyik fontos kikötés, h pénzforgalom nem történhet, elvégre pont a vendégszeretet a Couchsurfing filozófiájának lényege.

A divattervezést tanult lány gyakornokként érkezett Berlinbe, kevés keresettel, innen jött az ötlet, na meg onnan, h nem akarta kitenni magát az idegőrlő albérlet keresésnek, emellett arra is kíváncsi volt, kik rejtőznek az internetes profilok mögött. Persze ijesztgették a barátai és ő is tartott attól (a szüleiről nem is beszélve), h egyszer csak rossz helyre kerül, elvégre 90 éjszakát tölteni vadidegeneknél elég merész vállalkozás, mégis belevágott és a 2010. augusztus 17. és november 15. közötti 90 nap, pontosabban éjszaka;) krónikája a könyv.
Mindenhova magával vitt egy hálózsákot, lepedőt és párnát, valamint egy gyerekeknek szánt barátság könyvszerűséget, ezt töltette ki a szállásadóival, h mindenkit az emlékezetében tartson. Az autója a ruháival, cipőivel, egyéb dolgaival egy parkolóházban állt, oda ment minden reggel és onnan indult munka után az aktuális szálláshelyre.
Fura volt számára, h belecsöppent vkinek az életébe a semmiből, majd ugyanúgy el is tűnt, miközben emberi tragédiákat, sorsokat ismert meg, fel kellett dolgoznia a hallottakat, az átélteket, ebben segített neki az írás. Már régóta írt blogjában minden reggel posztolta az előző éjszaka történetét, tulajdonképpen ezekből a bejegyzésekből született meg a könyv.
Nem volt otthona ezalatt az idő alatt, hiányzott neki egy konyha, ahol főzhet, egy kanapé, amire felkucorodhat, a vasárnap volt a depis nap, ezt kávézókban töltötte, sokszor pl. a Starbucks-ban, ahol tudott netezni, a blogján, különböző írásain bütykölt és alig várta, h este legyen és mehessen az épp aktuális vendéglátójához.
A 90 nap kb. 1/3-tól kezdve nem csak a saját blogját vezette az élményeiről, hanem a Spiegel online-on is kapott egy kolumnát, ezzel ugrásszerűen megnőtt az ismertsége és az iránta való érdeklődés – pl. az RTL kísérte egy napig, volt akihez tv/rádió stábbal érkezett, egyik éjszaka annál az újságírónőnél aludt, aki interjút akart készíteni vele stb. A 27. éjszaka egy rádióműsor révén - ahol szállást kínáló hallgatók közül választhatott - egy 57 éves hölgyhöz került, Berlintől 35 km-re, nagyon szép, csendes, nyugodt helyre. Nagyon jól esett neki a törődés, az anyáskodás és az a bölcsesség és szeretet, ami a vendéglátójából áradt, legszívesebben maradt volna még, ez egy nagyon szépen megírt fejezet lett.
A nagy publicitás után, sokan a blogjában, vagy a facebookon keresztül ajánlottak neki szállást, ezek az esték mindig kicsit mások voltak: itt ő volt a fő attrakció, főztek neki, vendégül látták, esetleg valamilyen programmal is készültek, előkészített hely, gyakran külön szoba várta. A couchsurfing-es esték mások voltak: nem volt szenzáció a jelenléte, a vendéglátók hozzászoktak, h időnként náluk alszik 1-1 idegen, nem csaptak nagy felhajtást.
Volt néhány extrém szálláshelye is: egy éjszakát a vonaton töltött, egy másikat egy kisbuszban, de aludt egy hindu templomban is, Berlin közepén. A legfurább a kisbuszos történet volt, áram alig volt, fűtés, víz, wc egyáltalán nem, viszont a berlini kormányzati negyedben parkoltak, nem mindenki mondhatja el magáról, h a Reichstag mellett aludt;) – bár majdnem „megfutamodott”, de végülis pont ezt akarta: átélni a lehetetlent, tesztelni önmagát, konfrontálódni az előítéleteivel, legyőzni a rossz tulajdonságait és ez sikerült is.
Fél távnál nem találta már fárasztónak az állandó utazgatást, az új emberek megismerését, az alkalmazkodást, mert valamikor egyszerűen felhagyott az alkalmazkodással, egyre inkább úgy kezdett viselkedni, amilyen valójában, megmondta, ha fáradt volt, ha rossz kedve volt valami miatt, nem akart azért más lenni, mint amilyen, h kellemes vendég legyen, ami 90 napig zsinórban, nehéz ügy is lett volna.

Minden este izgalmas, egyedi és felejthetetlen. Sok tapasztalatot viszek magammal, egy szép történetet, egy más gondolkodásmódot, bolondos pillanatokat, maradandó emlékeket. Ez erőt ad. Akaratot ad ahhoz, h tovább csináljam és még több mindent éljek át. Valahogy az egész kicsit függőséggé vált.

Egyértelműen a meghittség az, ami leginkább hiányzott neki, egy baráti ölelés, mert bár mindennap új emberekkel ismerkedett meg, többségükkel jól is érezte magát, de ezek az új és felületes ismeretségek nem pótolhatták a régi, baráti kapcsolatokat, nem mélyültek el, nem is mélyülhettek, egy este nem elég erre, de együtt gitároztak, beszélgettek, kajálni vagy bulizni mentek, társasoztak, pizzát, sushit készítettek vagy a Christine-féle standard tésztát főzték meg. Legtöbbször egyedülálló fiataloknál couchsurfingelt, akik albérletben laktak lakótársakkal, családoknál egyáltalán nem (ez nem igazán nekik való műfaj), 4 pár látta vendégül – 3 idősebb és egy fiatalabb.
Szállásadói között volt divattervező, tanár, művész, fotós, újságírónő, állatorvos, ápolónő, reklámszövegíró, üzletember – nagyon sokféle emberrel találkozott, Berlin szinte minden városrészében volt. A 90 nap után annyi vendéglátóját szerette volna újra viszontlátni, h így már megvolt a programja a következő 60 estére is;).
Jó érzéssel töltötte el és nekem is többször megfordult a fejemben olvasás közben, h az emberek bebizonyították, h a világ nem olyan rossz, gonosz: a 90 éjszaka alatt 2 kisebb incidense volt, de azok sem voltak vészesek, egyébként barátságos, segítőkész, kedves emberekkel hozta össze a sors.

Nagyon szimpatikus volt a csaj, segédkezett a vendéglátóinál, nem ítélkezett, meghallgatta őket, belement a közös programokba, nem támasztott igényeket, elfogadta azt, amit kínáltak, ahogy kínálták. Egyedi és igazán érdekes volt számomra ez a könyv, egy izgalmas „kísérletbe” avatott be.
Beleolvasgattam a blogjába is, a bejegyzések a 90 napos couch surfing tripről már nincsenek fent, gondolom a könyv miatt, viszont minden naphoz csomó kép van, meg egyébként is jó kis blog, sok fotóval, így felkerült a bloglistámra is.

A könyv napja & Húsvét

2011-04-23T08:31:00.005+02:00

Ma van A könyv napja.

…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely először rabul ejti a lelkét.

Carlos Ruiz Zafrón

Fotó: Adele Enersen

Kellemes Húsvétot!

Fotó: Adele Enersen

Sonia Rossi: Fucking Berlin

2011-04-19T17:48:00.005+02:00

Ahogy azt már egyszer régebben írtam, egyik heppem, h nagyon szeretem azokat a könyveket, amiknek a címében városok, különösen kedvenc városaim szerepelnek. A listát Berlin vezeti, jelenleg 7 könyvvel és a kedvenc városok versenyében is előkelő helyen van. Ebből adódóan aztán, erre a könyvre már akkor felfigyeltem, mikor még meg sem jelent, de elolvasva a tartalmát, nem igazán éreztem késztetést az elolvasására. Azóta is többször találkoztam vele a kedvenc online könyváruházamban, de továbbra sem kaptam kedvet. Aztán, mikor pár száz forintért akarták utánam dobni, nem tiltakoztam, legyen.

Sonia Rossi saját történetét írta meg. A fiatal, csinos, olasz lány ki akar törni megszokott életéből, Berlinben matematikát szeretne tanulni. Néhány alkalmi, rosszul fizető munka után világossá válik számára, h prostitúcióval tudna megfelelő mennyiségű pénzt keresni úgy, h közben egyetemre is tudjon járni. Web kamerás „műsorral” kezdi, majd jön a masszázs, végül pedig egyik szalonból a másikba kerül immáron örömlányként. Közben férjhez megy egy „mit sem sejtő” lengyel sráchoz, de a pasit igazából nem is érdekli, h miből élnek, így kényelmesebb neki, „nem tud semmiről”, a lényeg, h – bár ő nem dolgozik – pénzhez jut.

Tudom, közhely, h mindig van más út, más lehetőség, de Sonia esetében igaz. Szerintem lett volna más lehetősége, senki nem kényszerítette Berlinbe, ő akart kiszabadulni az olasz kisvárosból. Soha senki nem kényszerítette prostitucióra, az ő döntése volt minden, amibe belement. Kicsit fura is ez egyébként, mert az van talán inkább a köztudatban, h ezeket a lányokat kényszerítik, futtatják, itt szó sincs erről.
Ő maga is leírta, h lett volna lehetősége más munkára, lehetett volna takarítónő, felszolgáló, ahogy dolgozott is ezekben a munkakörökben, de a fizetése semmire sem lett volna elég – ami persze külföldiként képesítés, szakma, gyakorlat nélkül nem túl nagy csoda - arra viszont hamar rájött, h a szexben nagy és gyors pénz van, így bár többször feladta a dolgot, az első nehézségek után rögtön, gondolkozás nélkül tért vissza az iparba. Ahhoz képest, h jól keresett, mindig anyagi gondjai voltak, a prostitúció és persze főleg az ezzel megkereshető pénz rabja lett, képtelen volt abbahagyni, lemondani az erről a pénzről. Elég kurtán, furcsán ért véget a történet, kíváncsi lennék, h mi lett vele: befejezte-e az egyetemet, kapott-e rendes munkát, elégnek tartotta-e azt a pénzt, amit így keresett?
A fülszövegben az áll, h megrázó vallomás, hát nem tudom, szerintem nem. Persze vannak benne durva dolgok, de én az igazi tragédiákat inkább az időnként felbukkanó mellékszereplők sorsában láttam, pl. az észt Veráéban, akit 15 éves kora óta kényszerítettek prostitucióra és ebből egy fillért sem látott hosszú ideig ill. azoknak a több gyerekes anyáknak a sorsában, akik gyerekeik eltartása érdekében kényszerültek a legősibb mesterség űzésére.
Sonia Rossinak tavaly a 2. könyve is megjelent Dating Berlin címmel, amiben már randizással keresi az igazit, magyarul nem kapható. Őszintén szólva annyira nem tetszett, h beszerezzem ezt is, könnyen, gyorsan olvasható, de valahogy nem nagyon tetszett a csaj stílusa, semmilyen szempontból, olyan nyegle, flegma…fura.

Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz

2011-04-16T16:32:00.003+02:00

Alfred Döblin 1929-ben megjelent expresszionista nagyvárosi regénye a 20. századi német irodalom egyik legismertebb regénye. Régóta szerepelt a saját ’kötelezőim’ között, majd felvettem a Várólistára és most végre elolvastam!

A főhős, Franz Biberkopf a történet elején épp a börtönből szabadul azzal az elhatározással, h rendesen fog élni. Ennek ellenére újra és újra bonyodalmakba keveredik, mert lehetőség bármire is, csak a berlini alvilágon keresztül mutatkozik. Ágyában egymást váltó nők, nem megfelelő barátok, a nyüzsgő nagyváros, a kezdődő náci uralom, a vágy valami jobbra, valami többre, de ugyanakkor vágy a rendes élet után – ezek a tényezők és gondolatok alakítják sorsát. A főszereplő sok rossz tulajdonsága ellenére sem egy elvetemült figura, inkább a ’rosszkor rossz helyen’ tipikus esete, a balek, akivel bármit meglehet csinálni, vagy mégsem?
Szokatlan stílusú könyv, keverednek a történettel a benyomások, a gondolatok, reklámszövegek, idézetek, dalszövegek, újsághírek, minden átmenet nélkül. Számomra koncentrációt igényelt, h kihámozzam a történettel összefüggő sorokat az oldalakból. Ha csak a főhős Franz Biberkopf történetét mesélte volna el – ami szintén csak az első 100 oldal után kezd körvonalazódni -, még érdekes is lett volna számomra, de így a végtelen leírásokkal, időnként azt sem tudtam mit olvastam 10 oldallal azelőtt. Szóval nekem pont ezek az expressziók nem tetszettek, pont az, ami a kiemelkedő alkotások közé emelte, ez van.
Tudom, h a világ- ill. a német irodalom egy kiemelkedő alkotása, de ettől még nem tetszett jobban. Szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. listán is.

Martin Amis: Siker

2011-04-12T19:23:00.001+02:00

Már néhány mondat után visszaköszönt Amis, kicsit alpári, de annál szórakoztatóbb stílusa, amit a Pénzben már megismertem és megszerettem. Nagyon olvasmányos ez is és bár 1978-ban jelent meg, még ma is abszolút friss.
A regény 1 évet ölel fel, minden hónapról először Terry, majd Gregory szempontjából olvashatunk. Ők ketten mostohatestvérek, Gregory előkelő családja 9 éves korában örökbe fogadta a kis Terrence-t, akinek az apja megölte az anyját, majd a húgát. Az immáron felnőtt férfiak egy közös legénylakáson osztoznak Londonban, bár a két karakter különbözőbb már nem is lehetne.
Gregory a túl szép, h igaz legyen kategória, a tökéletes pasi és bár meleg, elég gyakran „megesik a szíve” az érte epekedő nőkön. Művelt, gazdag és végtelen narcisztikus. Számára unalmas, h mindig csak hajtanak rá és veszekednek érte. Munkaadói – egy kis galéria tulajdonosai – is rajonganak érte (a házaspár mindkét tagja;)), örökösükké akarják megtenni.
Terrence viszont átlagos pasi, vagy talán még inkább szerencsétlen flótás, az ő problémái pont ellentétesek Gregével: rendszeresen buszmegállókban beszél meg randit, hogy ha esetleg nem jönnek a lányok, rögtön felszállhasson az első buszra. Nem elég a sikertelensége a nőknél, még vacak állásából is ki akarják rúgni, iszik, állandóan bizonytalankodik magában, frusztrált, igazi vesztes.

Nem újdonság, h ketten mesélik a történetet párhuzamosan, egyes szám első személyben, az viszont annál inkább csavar a dologban, h egy idő után gyanakodni kezd az olvasó, h hogy is van ez, mert mintha nem is uazt mesélnék… Lassanként kiderül, h amit Gregory mond, érdemes elosztani kettővel és hogy Terry sem sokkal jobb a mostohafivérénél, mindenesetre a könyv végére fordul a kocka, újraosztják a lapokat.
Időnként ellenszenves-, (nem csak időnként) hazudozó, neuorotikus hősök, osztálykülönbségek, aberrált szexualitás, vérfertőző kapcsolat – üdv Amis zseniálisan groteszk világában.
A címet és a könyv borítóját nem nagyon tudtam értelmezni, bár bele lehetne magyarázni sok mindent, persze lehet, h jó is, h többféleképpen értelmezhető. Mindenesetre, ha nem tudtam volna, h miről szól engem a cím és a borító lehet, h elvittek volna vmi sikerkalauz irányába, a szerző ismeretében viszont tudtam, h ez kizárt;).
Martin Amis abszolút nagy felfedezés számomra, van benne és a könyveiben valami, ami mágnesként vonz, ami nem hagyja ellaposodni a történeteit egy pillanatra sem, hihetetlen stílusban ír, sokszor annyira idétlen (amit különösen bírok:)), megvan benne az a valami, ami olyan sokakból hiányzik, szóval szeretem. Aki még nem olvasott tőle, annak hajrá! Szerintem a Pénzzel érdemes kezdeni, az még ennél is lököttebb, de ennek ellenére mélyebb is.

Hilary Liftin-Kate Montgomery: Liebe Kate

2011-04-08T17:45:00.001+02:00

Évekkel ezelőtt vettem kb. 2 euroért ezt a könyvet, ami nagyon kecsegtetőnek tűnt: két barátnő az egyetem elvégzése után elszakad egymástól, az egyik Kenyába megy, h tanárként segítsen az ott élőknek, a másik marad New Yorkban. Leveleznek egymással, ezekből az írásokból áll a könyv. Ez csak jó lehet, gondoltam…de nem így volt, az egyetlen, ami megmaradt bennem, h nagyon megszenvedtem vele. Most viszont kedvet kaptam, h újraolvassam, mert nem igaz, h egy ilyen téma ne tetsszen. Emlékeztem, h nem találtam könnyű olvasmánynak, így most az is érdekelt, ez változott-e, gondoltam, mindjárt a nyelvtudásomat is tesztelem. Másodjára sokkal jobban tetszett és persze az is hozzátartozik, h most egyáltalán nem találtam már nehéznek a nyelvezetét.

Az alcíme: 2 barátnő és 1000 levél – ez azért kicsit túlzás persze, de tény, h több, mint 1 év levelezését szedték könyvbe. Hatalmas a kontraszt a két barátnő élete között, nagyobb aligha lehetne.
Kate a férjével Dave-el Kenyába megy, ahol angolt tanítanak egy iskolában, embertelen körülmények között. Szenvednek az elviselhetetlen hőségtől és a számukra szokatlan világtól is egy idő után. A tanárok durván verik a gyerekeket, mert szerintük, ők afrikaiak nem kényszeríthetők tanulásra másképp, az amerikai házaspár viszont úgy érzi, mindaz, ami történik körülöttük, a gyerekekkel az szörnyű, de a bennszülöttek úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Hajmeresztő, hihetetlen tények, történetek sokasága: szellemek által megszállt lányok, a Colgate, mint gyógyszer, kenőcs és fertőtlenítő egyben, gémkapocs helyett tüskék, áram csak azért van, h a faluban egyedül tv-vel rendelkező megtudjon nézni időnként 1-1 műsort, a „tiszta” víz úgy néz ki, mint a tea, majd hivatalosan is megállapítják, h emberi fogyasztásra nem alkalmas. Az elviselhetetlen körülmények miatt egy másik helyre kerülnek, ahol szintén nem sokkal jobb a helyzet, sőt…lázadás, utcai harcok törnek ki és a kissé idealista pár feladni kényszerül idő előtt a küldetését, visszatérnek a hazájukba. Mikor hazaérve Amerikába, Kate ivóvizet látott, könnyekben tört ki, h milyen tiszta – ez elég sokat mond… Persze ezalatt a több, mint egy év alatt pozitív dolgok is történtek velük, megismertek remek embereket, klassz gyerekeket, szokásokat, az afrikai mindennapokat, de a mérleg mégis szörnyűségek irányába billent el.
A könyv egyik fele tehát róluk szól, a másik pedig Hilaryről, a barátnőről, aki maradt New Yorkban, berendezi kis lakását, chaten flörtölget, randizgat, szórakozik, éli az amerikai szingli nők életét. Az ő problémái is valósak persze, mégis egész másként hatnak a kenyai szörnyűségek mellett.
Kicsit olyan érzésem van egyébként, h a két sors, a két történet kiegészíti egymást, mert bár Kate-nek nagyon sok mindenen kell keresztülmennie, nincs egyedül, ott van a férje, akire számíthat, aki mindig mellette áll, akivel megosztják a problémákat és a közös megpróbáltatások, élmények csak még közelebb hozzák őket egymáshoz. Hilary viszont bár egyre sikeresebb a munkájában, rendelkezésére áll minden „földi jó”, vele van a családja, a barátai, mégsem találja igazán a helyét, keresi, de nem nagyon találja azt, akivel megoszthatná az életét, aki társa lehetne egy életre.
Megdöbbentő afrikai sorsok és tragédiák és ismét egy kis bepillantás a new yorki hétköznapokba, egy érdekes egyveleg két teljesen különböző kultúráról.

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

2011-04-03T12:04:00.002+02:00

Több helyen olvastam már a könyvről, csupa jót, így én is hozzáláttam, nem is csalódtam.

Az író egy alternatív világot épít fel, ami minden furcsaságával együtt, a könyvolvasóknak sok szempontból mégis igazán vonzó. Ebben a világban divatban van a kihalt fajok feltámasztása - csináld-magad klonozókészlettel:), repülő helyett léghajóval közlekednek, bizonyos emberekbe vészmegsemmisítő van építve, még mindig dúl a krími háború (igazából 1853-1856 között), nem lehet tudni a francia forradalom kimenetelét és senki nem hallott Churchillről. Viszont a lakosság lankadatlanul lelkesedik az irodalomért és a képzőművészetért, az egyik fő kérdés, ami újra és újra felmerül, h ki írta Shakespeare műveit, az egyetlen, amiben mindenki egyetértet, h nem ő maga. Ez az Anglia tele van Különleges Szolgálatokkal, a Külszol 27-nél dolgozik főhősünk, Thursday Next, irodalmi ügynök.
Napi rutin feladatai közé tartozik azon palimadarak kezelése, akik megvették az alkalmi áron kínált pl. Byron-verseket, aztán jajgatnak, mikor kiderült, h hamisítványt sóztak rájuk. Egy csapásra a feje tetejére áll azonban az élete Acheron Hades - a nem gonosz, csak alternatív erkölcsű;) - bűnöző zseni felbukkanásával. Acheron látomásokat vetít, nem hagy nyomot a filmszalagon, kacagva gyilkol, gondolatokat lop, na meg eredeti kéziratokat is, első körben Dickenstől a Martin Chuzzlewit c. művét, majd jön egy nagyobb falat, a Jane Eyre. Jane Eyre eset igazából csak az utolsó 100 oldalra kerekedik a sztoriból, amikor Hades Acheron a 107. oldalról elrabolja Jane-t, így az egyes szám első személyben mesélt történet itt be is fejeződik. Az irodalmi mesterdetektív Thursday persze megoldja a problémát, mert:

A kormányok és a divatok múlandóak, de a Jane Eyre örök. Nekem semmi sem drága, ha annak a regénynek a megmentéséről van szó.

Jane-nel karöltve visszatér a regénybe és neki köszönhetjük a történet boldog befejezését, a szerelmesek egymásra találását is, Charlotte Brontë egyébként Indiába küldte Jane-t;).
A történetet még színesíti pár vámpír, az Időrendőrség és időőrei, némi kis időutazás és időtorzulás, egy szórakozott, de zseniális professzor és könyvmoly lárvái;), akik szellemi táplálékként toldalékokat kapnak (LOL). Na meg a regény további remek, beszélő nevekkel ellátott szereplői pl. Lydia Letchup a sztárriporter, Pruslick, LaPozz, Ida Red és Franz Backer:).
Azzal együtt, h nagyon tetszett, időnként kicsit túl sok volt a szereplő nekem, meg az összefüggések, helyenként már nem is nagyon strapáltam magam, h mindent megértsek, mert reménytelennek tűnt. Mégis jól szórakoztam, nagyon sokat mosolyogtam és nevettem.
A könyv a Thursday Next-sorozat része, további 5 regény tartozik ebbe, remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk őket.

Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó

2011-03-30T08:44:00.002+02:00

A szerző, a francia Elle magazin főszerkesztője volt, 43 évesen egy agyvérzést követően mély kómába zuhant, 30 kg-t fogyott 20 hét alatt, majd csak a bal szemét tudta mozgatni, ez volt az egyetlen lehetősége a külvilággal való kommunikációra és ezt használta ki arra, h „lediktálja” ezt a könyvet.
Bauby az un. locked-in szindrómában szenvedett, vagyis tetőtől talpig lebénult a teste (kivéve a bal szemhéja), de a szelleme ép maradt. Erre utal a – szerintem zseniális – cím is. Szkafander és pillangó - a teste szkafanderben, bénultan, de a lelke szabad, szárnyalhat, mint egy pillangó. Őrületesen nagy ellentét van a kettő között az egyik maga a nehézkesség, a bezártság, míg a másik a könnyedség, szabadság, játékosság szimbóluma.

A könyv a következő módszerrel született: elmondták neki az ESA ábécét (ebben a betűk a francia nyelvben való előfordulásuk gyakorisága szerint követik egymást: ESARINTULOMDPCFBVHGJQZYXKW), ő pedig a megfelelő betűnél pislogott, így álltak össze lassan a szavak, majd a mondatok és a történetek.
Elénk tárja a teljes tehetetlenséget, emlékei morzsáiból főzőcskézik, újra bejárja azokat a helyeket, ahol már volt és azokat is felkeresi gondolatban, ahova el szeretett volna jutni. Emlékek, emléktöredékek bukkannak fel az életéből, gyerekkorából, álmaiból, vágyaiból, de tudósít a benne kavargó érzésekről és a mindennapokról a kórházban – ironikusan, humorosan, sokszor szívfacsaróan ír a világáról, amit szinte elképzelni sem lehet.
Ez után a történet után az ember értékelni kezdi – legalábbis egy kis ideig - a neki megadatott legapróbb dolgokat is, amiket természetesnek vesz: h tud beszélni, enni, inni, vagy egyszerűen csak nyelni.
Jean-Dominique Bauby 10 nappal a könyv megjelenése után meghalt. Történetéből 2007- ben film is készült, ami aztán díjat nyert Cannes-ban és a Golden Globe-on és Oscarra is jelölték.

Anna Licht: Blau ist grüner als Gelb

2011-03-26T12:33:00.004+01:00

Két barátnő, a 30-as éveik közepén járó Mia és Lena története, az egyik fejezetet az egyikük, a másikat a másikuk meséli. Mia sikeres minden fronton: a munkában, a házasságában, van 2 gyereke, míg Lena nőgyógyász és magányos, miután a barátja megcsalta.

Ami kicsit fura, h nincsenek nagyon történések az elején, de nem nagyon tudtam eldönteni, h hogyan viszonyuljak ehhez: időnként idegesített, máskor elégnek tűnt, mert közben sok minden kiderül a két főszereplőről, a múltjukból.
Talán még soha nem olvastam ilyen – szórakoztatónak szánt – könyvet, ahol egy anya így nyilvánult meg a gyerekeivel kapcsolatban, mint Mia. Időnként hangsúlyozza, h szereti őket, bár az ilyesmit elvileg nem kellene külön hangsúlyozni, itt mégsem ártott, mert az elbeszéléséből, a párbeszédekből, sokkal inkább valami permanens ingerültség és düh volt kiolvasható. Mia egyértelműen őrlődik a karrierje és a családja között, állandó szemrehányások között él, igyekszik mindenkinek mindig megfelelni, de amit vállal, szinte lehetetlen.
Ugyanakkor meg tetszett is ez a realizmus, h nem azt a mézes-mázas, cukormázas szöveget kaptam, amit 10-ből 9-szer és aminek nem sok köze van a valósághoz, a szürke hétköznapokhoz. Anna Licht, nagyon is realistán írja le a házaspárt, 2 kisgyerekkel, a mindennapi gondokat, az állandó rohanást és a másik oldalon a minderre vágyó magányos szingli doktornő életét is.
A könyv közepe táján aztán jönnek a történések is, egyre jobban belelendült az írónő és én is az olvasásba.
Nem mondhatom, h húú, nagyon tetszett, meg h végig nevettem, mert nem így volt, mégis kimondottan kellemes olvasmánnyá vált, persze nem egy világmegváltó valami, de időnként megnevettetett, máskor elgondolkodtatott, volt, amikor meghökkentett és meglepett, összességében szórakoztatott, ennél többet igazából nem is vártam.
Mindkét barátnő története happy end-del végződik, de mégsem irritált ez most, mert nem az a rózsaszínű álom volt, cukormázzal bevonva, hanem sokkal hihetőbb.

A borítója - nyilván nagyon fontos;) - nekem nagyon tetszik, bár a cím kissé megmagyarázhatatlan (a kék zöldebb, mint a sárga), volt róla szó a könyvben, de eléggé kesze-kuszán. Magyarul nem jelent meg a regény.

Charlotte Brontë : Jane Eyre

2011-03-22T18:47:00.002+01:00

Charlotte a legidősebb Brontë nővér, álnéven, Currer Bellként írta fő művét, ami 1847-ben jelent meg nagy sikerrel, egyszerre megbotránkoztatta és elbűvölte a kortárs olvasókat, népszerűsége azóta is töretlen. Ma a világirodalom egyik legfontosabb regényeként tartják számon, A lowoodi árva címen is megjelent Jane Eyre-t. Természetesen nem hiányozhat az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról sem.
Most úgy alakult, h tele lett spoilerrel az írás, vigyázat;)!

Jane, az árva lány történetéről szól a regény, aki - bár jelentéktelen külsejű, de - eszes, szenvedélyes lány. Nehéz gyerekkora és intézeti évei után nevelőnőként kezd dolgozni, ügyesen rajzol és zongorázik, türelmes, következetes tanár – remek nevelőnő válik belőle. Beleszeret a munkaadójába, igazi modern nő: nem törődik a kor és a társadalmi különbségekkel, szerelmével egyenlőnek vallja magát. Már minden készen áll a kor társadalmi normái szerint egyenlőtlen házasságra, amit csak a ház megmagyarázhatatlan éjszakai történései árnyékolnak be. Mivel a történet mesélője maga Jane, az olvasó ugyanúgy a sötétben tapogatózik Thornfield éjszakai különös eseményeivel kapcsolatban, mint ő. Az esküvő előtti éjszaka szinte vágni lehet a feszültséget, az írónő itt az időjárással is érzékelteti a baljós hangulatot, az olvasó érzi: valami történni fog. Történik is, fény derül a különös zajok és események okozójára: Mr. Rochester, a vőlegény őrült feleségére, a kézfogó meghiúsul. Jane újra kezdi az életét, a véletlenek sorozatának köszönhetően, először barátokra, majd munkára, rokonokra és örökségre tesz szert, ezzel sorsa gyökeres fordulatot vesz. Később újabb kérője akad, unokatestvére, a lelkész St. John, de mivel megtapasztalta már az igazi szerelmet, nem tudna enélkül házasságot kötni.
A szerelmesek egymásra találnak újra, a történet végén, Jane immár egyenrangú nőként érkezik a házasságba, míg vele csupa jó dolog történt, addig leég Mr. Rochester háza, megvakul, elveszíti egyik kezét. „Szerepet cserélnek”, fordul a kocka, a végére Jane lesz független, neki van, lenne több lehetősége, egyedül is megállja a helyét, rátalál a szerencse, mégis gondolkodás nélkül választja a szerelmet.
Úgy éreztem, Jane erkölcsi fölényével mindig mindenki fölött áll. Egyszerű külseje, testi gyengesége ellentétben áll belső erejével, határozottságával, szabadságvágyával. Története egyszerre modern szerelmi regény és fejlődésregény is, pergő, tele eseménnyel, romantikával és szenvedéllyel, ő maga, előfutára a női emancipációnak . A hősnőnek többször is a semmiből kell felépítenie önmagát, az életét. Véletlenek sokasága, a szálak csodás összefonódása, de ezeket egy percre sem éreztem erőltetettnek vagy túl mesterkéltnek.
Az eleje kicsit emlékeztetett az Agnes Grey-re, Anne Brontë-től, Charlotte nővérétől, amit tavaly olvastam és hát…nem voltam elragadtatva tőle. De még mielőtt ezen elkedvetlenedhettem volna, beindultak az események és eltűnt a hasonlóság.
Mivel a kedvenc könyveim közé tartozik és már évek óta nem olvastam, úgy éreztem itt az idő. Ezt „sürgette” az is, h már beszereztem A Jane Eyre esetet és előtte szerettem volna feltétlenül újraolvasni ill. az is, h a nemrég olvasott A Manderley-ház asszonyáról több helyen is olvastam, h a Jane Eyre sokban inspirálta az íróját. Valóban vannak ’hasonlóságok’, leginkább a Mr. Rochester felesége körüli titokzatos történet ihlette meg Daphne du Mauriert, de a leégett ház és a hősnő teljes magára találása a regény végén, szintén a hasonlóságok közé tartoznak.
A Jane Eyre a kedvencek között volt és marad, és a Manderley-ház asszonya is odakerült nálam.

Nadine Sieger: Ein Jahr in New York

2011-03-18T13:58:00.003+01:00

Bár alapvetően nem vagyok oda Amerikáért, de New York mostanság kivételt jelent, egyre jobban érdekel és vonz. A német Herder kiadó Ein Jahr in… sorozatából eddig a stockholmit olvastam és bár a kedvenc városomról szólt, annyira nem tetszett. Mégis „beneveztem” a new yorkiba és nem bántam meg, nagyon tetszett!

A német Nadine Hamburgból költözött a Nagy Almába és egy évig, októbertől szeptemberig élt és dolgozott ott. Nagyon sok érdekességet, újdonságot megtudtam New Yorkról, persze előjönnek a szokásos sztereotípiák és a már mindenki által jól ismert dolgok is, de általában ezeknek az alapjára, okára is rávilágít.
Nagyon olvasmányos volt, számomra tökéletesen megtalálta az összhangot a dolgok között: volt egy kis történelem, de nem annyi, h unalmassá váljon, voltak benne személyes dolgok, de mégsem az írónőről szólt a könyv, hanem a városról, a pulzáló metropoliszról, a múzeumba illő metrójával, sportőrült lakóival, a hatalmas parkjával, időnként a prűd amerikaiakról, máskor a prűd európaiakról. Arról, h az odalátogatót, pláne, aki hosszabb időre érkezik, beszippantja az 500 galéria, 200 múzeum, 150 színház, 18 000 étterem, a 468 metróállomás, a 14 000 sárga taxi (yellow cab), a kultúra, glamúr, jótékonyság hármasa és az állandó nyüzsgés. Ahogy egy év után a város és az időközben megtalált szerelem, Nadine-t sem engedték vissza Hamburgba.
Hajmeresztő és szívmelengető történetek, időnként meghökkentő közvetlenség, köznapi, mégis érdekes témák: ünnepek (hálaadás, karácsony), lakáskeresés, mosodák, randizási szokások, sport, közlekedés, kultúra, építészet, vásárlás, gasztronómia stb.
Kicsit útikönyv, de mégis személyesebb annál és sokkal inkább a kulisszák mögé enged látni, bepillantást ad a ny-iak életébe, mindennapjaikba és mivel nagyon szeretem az ilyen könyveket, igazán tetszett.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

2011-03-14T12:46:00.003+01:00

Markus Zusak, a mindössze 36 éves ausztrál író, német anya és osztrák apa gyermeke. A könyvtolvaj c. regényéhez alapul, szülei München bombázásáról ill. a 2. világháborús zsidóüldözésről szóló történetei szolgáltak.
A könyv számomra emberségről szól, embertelen időkben.

A 9 éves Liesel Memminger – akinek a történetét a halál meséli el - nevelőszülőkhöz kerül, a Himmel utcába, ami neve ellenére elég messze esik a mennyországtól. Hitler Németországában vagyunk: zsidó üldözések, könyvégetés, éhezés, félelem. A kislány első lopott könyvét (A sírásó kézikönyve) öccse sírjától, emlékként viszi magával új otthonába és ott ez megváltoztatja az életét. A nyomorúságban a könyv, az olvasás új világot nyit számára és egy különleges kapcsolat kezdetét jelenti a nevelőapjával, aki megtanítja olvasni. Hubermannék igazi szülei lesznek Lieselnek, gondoskodnak róla, igazi Papa és igazi Mama lesznek, nagybetűvel. A nincstelenség kellős közepén is van értéke az adott szónak, legalábbis, ha a Papa, vagyis Hans Hubermann szaváról van szó, így a pincéjükbe kerül egy zsidó fiú, Max, akit rejtegetnek. Liesel és a fiú között különleges, szoros, életre szóló kapcsolat alakul ki, miközben a kislány a tűz martalékából ment meg egy könyvet (amiben egy zsidó, mint pozitív figura jelenik meg), majd a polgármester könyvtárát „dézsmálja meg”, rászolgálva a könyvtolvaj névre, ezzel teszi elviselhetőbbé saját maga számára a háborús kilátástalanságot és szegénységet.
Ami engem különösen megragadott, h új perspektívát ad a regény: a német kisemberek életét mutatja be, a náci uralom alatt. Nekik is rettegniük kellett, nélkülözni, szenvedni. Végre egy könyv, ahol nem mindenki náci vagy zsidó, hanem „egyszerűen” csak ember, emberséggel, lelkiismerettel, áldozatkészséggel. Egy háborúban mindenki áldozat, ki így, ki úgy, ki ennek, ki annak az áldozata. Ebben látom a regény legnagyobb erejét, h erről a már csontig lerágott témáról, mégis újat tud mondani.
Ezenfelül valami olyan hihetetlen kedves, bájos, olvasmányos az elbeszélés mód, a párbeszédek, az egész könnyed és játékos a nehéz téma ellenére.
Tele van hihetetlenül aranyos és magával ragadó történetekkel: Liesel pajtása, a szőke, igazi német Rudi, feketére festi magát és Jesse Owenst játszik, mindezt a 30-as évek náci Németországában…Az utcán talált 1 pfeningből Liesel és Rudi 1 db savanyúcukrot vesznek, nem tudják eltörni, így felváltva szopogatják;). Kevés az ennivaló, semmi ajándék nincs karácsonykor, de van önfeledt hógolyózás a zsidó fiúval a házban, egy hóember a pincében és szeretet.
Nagyon különleges regény, nehéz róla írnom, annyi mindent ad: olyan érzéseket, impulzusokat, amiket képtelen vagyok megfogalmazni. Szerintem érdemes elolvasni, én is sort fogok keríteni rá, abszolút újraolvasásra érdemes könyv!