Karen Swan: Sommer im Paradies

Ahogy azt már sokszor írtam, szeretem Swan regényeit és történeteit, a stílusát. Persze az is igaz, h az általam olvasott első két könyve tetszett a legjobban, ezeket az utóbbi években újra is olvastam, és bár azóta is sokat olvastam tőle, az újabb regényei szerintem nem érnek az elsők nyomába. Eleinte kizárólag karácsonyi történeketeket írt, majd az utóbbi években váltott egy kicsit és évi 2 könyvet ad ki, egy nyárit és egy télit/karácsonyit. Már ez nem hangzik túl jól szerintem, nekem valamiféle futószalagot juttat eszembe, aminek működnie kell, ha törik, ha szakad. Idén nyáron olvastam már tőle egy nyári regényt, ami nem volt rossz, de különösebben nem tetszett. Azt kell mondjam, h ez a mostani sem, leginkább azért nem, mert a borítóval és a címmel nagyon meg vannak vezetve az olvasók. Számomra Swan könyvei mindig a könnyed, de „igényes” kikapcsolódást jelentették, ezért is szeretem és olvasom őket. Látszólag ez is pontosan ezt ígéri, de szerintem nem ezt adja.

A sztori a múltban indul, amikor a huszas évei elején járó londoni orvostanhallgató, Tara épp őrülten szerelmes Alexbe, akivel pár hónapja ismerik egymást. A fiú megkéri a kezét, a lány bemutatja elképzelhetetlenül gazdag családjának és azt tervezi, miután a fiú az apjától is megkérte a kezét, elárulja neki, h kisababát vár. A várva várt lánykérés viszont elmarad, helyette Alex egyre jobban meg akarja ismerni az apját és lassan világossá válik, Tara csak eszköz volt ahhoz, h a világ egyik leggazdagabb emberének közelébe férkőzzön. Majd ugrunk 10 évet, Tara a végsőkig kizsigerelt sürgősségi gyerekorvosként dolgozik, alig eszik, alig alszik és még mindig nem tudta feldolgozni a történteket és elfelejteni Alexet. Épp kezdődik a szabadsága, amikor egy társasággal 10 év után először újra Costa Ricába repül, ahol annyi boldog, felhőtlen nyaralást töltött gyerekként, de ahova az Alexszel történtek után nem „térhetett” vissza, hisz a férfi itt dolgozik az apjával közös mega projektjén. A kikapcsolódásból – sem Tarának, sem az olvasónak – aztán semmi sem lesz, helyette veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe lavíroz, a teljes őserdőn keresztül küzdi magát, számos veszéllyel dacolva. Végül persze elkerülhetetlen az Alexszel való találkozás, sőt az együttműködés is, hisz csak együtt tudnak életben maradni. Ez persze újra felszíttja kettejük között a lángot és Tara bármennyire is próbálja gyűlölni, rájön, h nem megy. Őszintén szólva engem eléggé lefárasztott ez a sok akció és izgalom, ezúttal jobban örültem volna, valami egyszerű limonádénak, amit a cím és a borító ígér, a regény viszont szerintem leginkább egy borzongató rémálomra hasonlít nagyrészt.

Nele Jacobsen: Ein Sommer im Rosenhaus

Sandra nemrégiben megözvegyült, gyerekei már kirepültek, ő pedig hirtelen úgy dönt, eladja a családi fészket és helyette Usedom szigetén, a Balti tengernél vesz meg egy ősrégi kis házat, egy rózsakerttel. Nagyon vonzza ez a kert, de nem igazán ért hozzá, pedig botanikus, de alig dolgozott a szakmájában. Ráadásul ahhoz, h a házba költözhessen, alaposan fel kell újítani azt. Neki is veselkedik minden fronton a nagy munkának, hamarosan megérkezik a brit rózsaszakértő, Julian, akinek bár elég furcsa és zárkózott a stílusa, de a szakértelme vitathatatlan.

A kert és közös munkájuk gyorsan veszélybe kerül, mert a területen inkább egy személytelen hotelt akar egy beruházó építeni, ami többet is hozna a konyhára és több embernek is adna munkát. Amikor ez mégis meghiúsul, Sandrán a sor, h megvalósítsa a „rózsaturizmus” tervét. Egy véletlen telefonhívás azonban mindent megváltoztat, kiderül, h Julian legalább annyira német, mint angol és főleg, h a kerthez a családja révén kötődik és valójában nem segíteni akar, hanem megszerezni azt. Sandra annak ellenére vet véget együttműködésüknek, h már éppen kezdett volna alakulni köztük valami. Utána viszont azért mindketten rájönnek, h mind privát-, mind pedig szakmai nézeteltéréseiket félre tudják tenni, a teljes happy end érdekében.

Corinna Kohfink: Zitronen zum Frühstück

Jaj, hát… a 40-es Marita részmunkaidőben dolgozik, ideje nagy részében a családját menedzseli. Családját a férje és immáron felnőtt, 20 éves lánya alkotják, akiket nagyon elkényeztetett, mindent ő csinál otthon, a háztartásban, mindent ő intéz, mégsem jó soha semmi. Házassága már rég tönkrement, de beleragadtak mindketten.

Aztán Maritánál burn outot diagnosztizálnak, miközben meghal a nagynénje, az egyetlen ember az életében, aki mindig feltétel nélkül szerette és mellette állt. Nem csak nagy örökséget hagy rá, hanem megbízza azzal is, h utazzon Olaszországba és néhány neki kedves tárgyat jutasson el emberekhez, ill. még különböző kis apró-cseprő dolgokat intézzen el. Marita és Christian házasságában ez az utolsó csepp, de a nő tudja, végleg feladja önmagát, ha nem utazik el, ráadásul az örökség végre anyagi függetlenedést is jelent a férjétől. Új embereket ismer meg, új impulzusok, élmények érik, amik nagyon jót tesznek neki. Közben kezd kikristályosodni a fejében, h mit szeretne, ill. főleg, h mit nem szeretne, méghozzá folytatni a házasságát. Ahogy az már – legalábbis a hasonló regényekben – lenni szokott, máris sorban állnak érte a pasik. Az egyik hódolója, egy olasz férfi, akiről a szerző nem győz áradozni, milyen sármos, micsoda férfi, de ezzel párhuzamosan – már elnézést, de – teljesen ki lett herélve azzal, h egy eszméletlen bugyuta akcentust rákényszerítve beszéltetik, ami valószínűleg nem a szerző sara, de borzasztó volt. Mégsem ez lesz aztán a nagy szerelem, de ahogy a nő élete és kapcsolatai rendeződnek, lassan meglátja azt a férfit is, aki bár már hosszú ideje az orra előtt volt, sokat is segített neki és akiben megtalálja, akit keresett. A vége abszolút csöpögős happy end lett. Nem igazán nyert meg magának sem Marita, sem a története, sok részlete nem volt számomra hihető, ill. sokszor úgy éreztem, mintha valami tanácsadó könyvet hallgatnék, ahol épp lépcsőházi bölcsességeket osztogatnak. Persze azt is el tudom képzelni, ha valaki esetleg hasonló életszituácóban van, akár egy jó pozitív példa, egy kis reménysugár, vagy perspektíva is lehet Marita története.

Stephan Orth: Couchsurfing im Iran

A várólistámon volt a könyv és nagyon örülök, h végre sorra került. Igaz, már több, mint 10 éve adták ki, de mivel nem sok fogalmam volt az iráni mindennapokról, ez nem igazán zavart. A couchsurfing téma szerintem már jó pár éve volt felkapott, bár itthon talán akkor sem. Ez egy hálózat, ahol regisztrálni lehet, ha az ember szeretne felajánlani egy ágyat egy utazó ismeretlennek, vagy akkor, ha ő maga szeretne igénybe venni másnál egyet. Bár ezt a szisztémát soha nem éreztem nekem valónak, kétségtelen, h így sokkal jobban meg lehet ismerni az adott helyet, na meg persze főleg a helyieket. Ez szerintem hatványozottan igaz egy olyan országban, ahol egyébként a couchsurfing be van tiltva, csakúgy mint az alkohol, az államvallás mindenek felett áll, ráadásul az ország külföldiek számára egyáltalán nem könnyen megközelíthető.

Az újságíró Stephan úgy érkezik Iránba – már nem először – h csak vázlatos terve van, hova megy, mit csinál. Leginkább azt szeretné, ha az új iráni ismerősei vezetnék, az ő ötleteiket akarja követni és ezáltal jobban megismerni az országot és lakóit. Egyáltalán nem titkoltan azzal a céllal érkezik, h aztán tapasztalataiból könyvet írjon. Végül 62 napon át keresztül kasul beutazza Iránt, közben a Couchsurfing által 22 vendéglátója van és összesen 8484 km-t tesz meg, főleg busszal, időnként autóval, repülővel, vagy hajóval. Őrült kalandokat él át és megismer egy országot, ami egyáltalán nem illik ahhoz a homályos képhez, ami szerintem a legtöbb ember fejében él. Több tucat perzsa szőnyegen alszik, naponta megszegi a törvényeket, él, ünnepel és gyászol a világ legvendégszeretőbb népével. És közben Irán egy teljesen más oldalát ismeri meg, mert zárt ajtók mögött az élet színes és lázadó, tele van vágyakkal és álmokkal, túlcsordul az életörömtől és a vendégszeretettől. Mert zárt ajtók mögött lehull a csador/a kendő és vele együtt a mindent uraló félelem is az államtól. Persze a kép, amit kapunk biztosan nem teljes, hisz szinte kizárólag olyan irániakkal kerül kapcsolatba, akik tudnak angolul, akik tájékozottak, nyitottak, nyugat orientáltak. Ennek ellenére bár érthető, mégis meglepett, h kb. minden nő, akivel találkozik, képzett, egyetemet végzett, de biztos nem ez az átlagos. Nagyon érdekes az életszemléletük, a szokásaik, a társadalmi nyomás és elvárás, ami mindenkire ránezehezik, miközben az állam mindenhol ott van, mindent lát és kontrollál. A szerző - mivel a saját élményeiről, kalandjairól írt, így azért kialakult róla a könyv végére egy kép - szimpatikus volt nekem és jófejnek tűnt. Egyébként további 4 könyve jelent meg ugyanebben a témában, azokban Oroszországban, Kínában, Szaudi-Arábiában és a már háborúban álló Ukrajnában couchszörföl. Ezeket több más nyelvre is lefordították, magyarra nem. A couchsurfinges könyvei mellett még további, utazásról szóló, de kicsit más jellegű könyvei is megjelentek.