Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…
Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.
(Martin Luther King)
A 60-as évek eleje, Amerikai Egyesült Államok, Mississippi Állam, Jackson.
Fehérek és feketék. Külön bolt. Külön könyvtár. Külön iskola. Külön tankönyvek. Külön wc. Külön temető. Mindenből fehér és fekete.
De Martin Luther Kingnek van egy álma. És rajta kívül még több százezer embernek köztük Aibileennek is.
Aibileen színes bőrű szolgáló, aki megtanulta már lenyelni a sértéseket, tudomást sem venni a megalázásokról. Gazdái külön wc-t építettnek neki, nehogy elkapjanak tőle valamit, de persze engedik vasalni a ruháikat, megfőzni az ételeiket, engedik, sőt elvárják, h Aibileen nevelje fel a gyerekeiket. Ő meséli eleinte a történetet, az írónő visszaadja ízes beszédét, lehet, h nem agyoniskolázott – hisz korán ott kellett hagynia az iskolát, h a családját segítve dolgozni kezdjen – mégis árad belőle a tisztaság, az éleslátás, a józanság, az emberi szeretet.
A történet másik mesélője Aibileen barátnője a nagyszájú, minden lében két kanál Milly, akinek igazi ’ami a szívén, az a száján’ mentalitásával, 5 gyerekével és iszákos férjével nincs könnyű dolga.
Miss Skeeter a 3. mesélő, a fiatal nő, aki egyetemet végzett, még nem fogott magának férjet, anyját csak ez érdekli, neki viszont már az agyára megy mindez, az ő álma az, h írjon.
Majd Aibilennek és Skeeternek lesz egy közös álma. Az, h elmondják, hogyan is bánnak a jacksoni nők a színes szolgálóikkal, h szembesítsék az embereket az embertelen helyzettel. Mindez persze nem veszélytelen vállalkozás egy olyan helyen, ahol billogozás és kkk gyilkosságok vannak napirenden a feketék számára és ahol egy rossz szó és a jacksoni női falka vezér máris száműz az előkelő helyi fehér hölgytársaságból és ahol bűnözőknek tekintik azokat a fehéreket, akik részt vesznek a színesek polgárjogi mozgalmában. De a két nő csodálatos összefogása és a már tarthatatlan helyzet mégis meggyőzi a jacksoni szolgálókat és ők mesélni kezdenek…Hónapokon keresztül írja Skeeter és Aibileen a könyvet, minden nevet, adatot megváltoztatva,ezzel védve interjú alanyaikat és önmagukat. Vannak szomorú és tragikus történetek, akad bizarr is, de van szép is.
A könyvet elkapkodják, hamar ki is derül, h honnan származnak a történetek, utánnyomják, de igazából mégsem tudjuk meg, h sikerült-e megváltoztatnia valamit. De talán nem is ez az igazán fontos, hanem itt is inkább ’az út’ számít, amit megtesznek feketék és fehérek együtt, míg megjelenik a könyvük.
„Nem az volt a könyv célja? Hogy a nők észrevegyék: mind a ketten emberek vagyunk. Nem is olyan sok az, ami elválaszt bennünket egymástól. Még csak annyi sem, amennyit én feltételeztem.„
Nagy hatással volt rám a történet és igazán tetszett. Sok mindenről szól, nem csak faji megkülönböztetésről, hanem női szolidaritásról, egymás iránti felelősségről, emberi kapcsolatokról, szeretetről, barátságról. Tanulságosak nagyon a barátságok a könyvben, megmutatja, h mennyire más feketék és fehérek között. Nagyon tetszett, h nem a végletekben gondolkodik az írónő, nem csak az egyik oldalt mutatja meg, hanem olyan fehéreket is, akik segítenek, akik megvédik az alkalmazottaikat, akik egy asztalhoz ülnek velük.
Ami még különleges, ahogy ezek a fekete nők gondoskodnak fehér asszonyaik gyerekeiről…annyi szeretettel, annyi kedves szóval. Ezek a gyerekek sokkal inkább tőlük kapják meg az anyai szeretetet, mint az igazi édesanyjuktól, nekik még fogalmuk sincs a bőrszínek közötti különbségekről, csak azt érzik, ki az, aki gondoskodik róluk, aki szereti őket és ez elég egyértelmű. Sok olyan szereplő bukkan fel a történetben, akit egy színes nő nevelt fel nagy szeretetben…
„Olyan hangosan akarok kiáltani, hogy a kisleány is meghallja: A koszos, az nem a bőrünk színe, és a fertő, az nem egyenlő a város néger részével. Meg akarom akadályozni, hogy eljöjjön a perc – pedig egyszer eljön minden fehér gyerek életébe – amikor elkezdi azt gondolni, hogy a színes emberek nem ugyanolyan jók, mint a fehérek.”
Tavaly is olvastam néhány hasonló témájú könyvet (Kedves Jóisten, Nagyonkék), mégis sok újdonság volt számomra ebben, jobban magával ragadott a probléma, amit mind a mai napig nem tudtak teljesen megoldani. Nagy hatással volt rám a történet, nem egyszer a könnyekig meghatott. Az írónőnek – ahogy az utószóból kiderül – személyes indíttatása volt a könyv megírására, több személyes élményét használta fel.
A regényből készült film kapcsán hallottam róla először, moziban láttam a bemutatóját, de az első gondolatom mégis az volt, h ezt a történetet elolvasnám. Úgy jöttem ki a moziból, h sokkal inkább tetszett ennek a filmnek a bemutatója, mint az, amit megnéztünk:S. Aztán kifele jövet még szembejött a plakát és ott láttam, h valóban könyvből készült, így rögtön utána is néztem, de akkor még csak előrendelhető volt a könyv, végül a karácsony előtti napokban egy barátnőmtől kaptam ajándékba és a két ünnep közötti nyugis napokban olvastam. Felkerül a kedvencek közé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése