Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Jó pár éve hallottam már erről, de bevallom, akkor először. Idén felkerült a várólistámra is, plusz motivációként, ami meg is tette hatását;). Kosztolányi első regénye Thomas Mann méltatásával kezdődik – ez nekem már jó pont volt – aki 1923-ban azután írta a levelet, ami a könyv előszava lett, miután elolvasta Kosztolányi kéziratát.

Pontosan és gyorsan képbe kerülünk: Kr. u. 54-ben Agrippina rávette a férjét, a Római Birodalom császárát Claudiust, h „dobja” a saját fiát, helyette tegye meg mostohafiát, Nerot örökösévé, akit viszont nem nagyon érdekel sem a politika, sem a hatalom. Claudius aztán hitvese által már az első oldalakon kiíródik a történetből és Neroból császár lesz. Ő viszont leginkább költő akar lenni, elismerésre szomjazik, amit meg is kap, hisz ki ne dícsérné a császár költeményeit, tehetségét? De valahogy mindig kiderül, h mindenki csak hízeleg és színlel, hisz Nero maximum közepes költő. Nérót gyermekkori tanítója, a filozófus Seneca is önbizalomra és alkotásra buzdítja, bár tisztában van neveltje hiányos képességeivel, aki azonban egyre nagyobb művésznek képzeli magát. A városban álruhásan járó császárnak lelkesen beszámolnak a pályatársak sikeréről és a fűzfapoéta uralkodó kigúnyolásáról. A császár válaszai egyértelműek: száműzés, mérgezés, lefejezés, kivégzés…és nem csak képzelt riválisaival, kritikusaival jár el így, hanem felesége és anyja is erre a sorsra jut. De ahogy az már lenni szokott, egy idő után fordul a kocka, üldözőből üldözött lesz, Nero üldözés és gyűlölet közepette, magányosan hal meg. Az idők során több dolgot is próbáltak belelátni ebbe a történelmi-lélektani regénybe, eleinte Nerot a szintén író, kortárs Szabó Dezsővel azonosították, akivel Kosztolányinak akadt nézeteltérése, míg Senecát magával a szerzővel. Később fasizmus-párhuzamot emlegettek, ezekről persze csak most utólag olvastam, én leragadtam olvasás közben annál, h kicsit felfrissítem az ismereteimet a már-már elfedett (általam) római korról. Ami nekem is feltűnt, h Seneca volt a legérdekesebb szereplő, sokszor Kosztolányi szócsöve, de vele sem bánt kesztyűs kézzel az író. Ő is esendő, köpönyegforgató, gyarló és haszonleső. Nem lett a kedvencem, de örülök, hogy végre elovlastam.

Margot S. Baumann: Die Buchhandlung in Madrid

A sorozat 2. része, bár igazából nem igazán tekinthető sorozatnak szerintem. A hasonlóság pusztán annyi, h most is Spanyolországban vagyunk, ahogy már a címben is szerepel, ezúttal Madridban és a szerelem ebben a történetben is a múlt felderítése közben szövődik a főszereplők között. Akik ezúttal Adora és Darío.

A fiatal lány épp nem tudja, mit is kezdjen az életével, amikor anyja egy mondata szinte mindent megkérdőjelez, amit addig magáról és a családjáról gondolt. Kiderül ugyanis, h imádott nagyapja, akit mindig is nagyon közel érzett magához, akire mindig is hasonlított, nem is a vér szerinti nagyapja. De mégis hogy lehetséges ez? Hogy lehetséges az, h szigorú nevelést kapott nagyanyja más gyerekét szülte meg ebben a házasságban? Egy nyom egy kis könyvesboltba vezeti a lányt, Daríohoz, aki viszont a maga bajával van elfoglalva, méghozzá azzal, h valószínűleg be kell zárnia a már generációk óta a családja tulajdonában lévő üzletet. Kölcsönösen segítik egymást és gyorsan szerelem is szövődik köztük, majd együtt bukkannak Adora igazi nagyapjára és fedik fel a családi titkot. A happy end még korántsem teljes, hisz mindezt még be kell adagolni a lány anyjának is és a családegyesítés nem könnyű feladat.