Karen Blixen: Távol Afrikától

Nagyon régen el akartam már olvasni ezt, de mindig elmaradt. Ha az ilyen olvasmányok felkerülnek aztán a várólistámra, ami mindig plusz motiváció, nem volt ez most sem másképp. Bár a filmet is nagyon-nagyon régen láttam, de azért volt egy elképzelésem a történetről. Valahogy nekem alapvetően egy love story rémlik Meryl Streeppel és Robert Redforddal a főszerepben, némi afrikai körítéssel. A könyv viszont egyértelműen egy afrikai történet gyűjtemény, love story nélkül és nem sok köze van a filmhez.

Igazából eléggé belecsap a szerző, a dán Blixen bárónő a lecsóba, amolyan „in medias res” kezdéssel, mindenféle előzmény nélkül mesél afrikai farmja mindennapjairól, bennszülött szolgáiról, a különböző törzsek sajátosságairól. Nem lineáris az elbeszélés, inkább egy történetfüzér, látogatóiról ír, sok külföldi fordult meg a farmján, rengeteget és nagyon szépen ír a természetről, az állatok viselkedéséről, a törzsi kultúrák sokszínűségéről. Afrikáról mindent megtudunk, de róla, vagy akár a férjéről szinte semmit. Denys Finch-Hatton – a filmbeli love story másik szereplőjéről – bár sok történetében szerepel, de egymáshoz fűződő viszonyukról semmit nem árul el a szerző, itt leginkább egy hosszú, mély barátság körvonalazódik. Az írónőt a helyiek is becsülték, sőt pl. a maszájok – akikkel farmja szomszédos volt - általában őt kérték, h lőjje ki az oroszlánokat, amik veszélyeztették, vagy épp felfalták állataikat és sok hasonló esetben mások is őt hívták, ez meglepett abban a közegben és abban az időben. Emellett a bennszülöttek elismert „orvosa” is volt. Afrika iránti szeretete, tisztelete és csodálata itatja át regénye lapjait és bár azt hitte, itt fog élni élete végéig, mégis másként alakult, elhagyta nem csak a farmját, hanem a kontinenset is.

Ina Johansen: Fünf Tage am Meer

Az esküvői fotós Hanna egy megbízás révén érkezne a balti-tengeri – fiktív – szigetre, Vesböre, de a mennyasszonnyal való hosszas egyeztetés ellenére is az ő munkája válik feleslegessé a megugró költségek miatt. Mivel Hannának a pénzre is szüksége lenne, kétségbe esik, végül mégis úgy dönt, ha már lefoglalta a szállását és azt így is, úgy is ki kell fizetnie, pihen néhány napot a tengernél.

A szigeten, a »Kluntjes« panzióban Inga fogadja, aki sétarepülések pilótájaként dolgozik, de be kell ugrania a már generációk óta a családja által üzemeltett panzióba egy baleset miatt. A két nő teljesen váratlanul köt rövid idő alatt véd- és dacszövetséget és az életük 1-2 nap alatt akkora fordulatokat vesz, amit ők sem hittek volna. Persze, ahogy az már lenni szokott egyik szingli nő sem marad egyedül, az egyiknek egy „villámcsapásszerű” találkozás, a másiknak pedig egy életen át tartó barátság pecsételi meg a sorsát. Könnyed kis nyári történet, nagyon idealizált világgal és szereplőkkel, de hát, ha már a való életben nincs ilyen, legalább itt legyen.

Julie Caplin: Die kleine Bucht in Kroatien

A szerző ezúttal Horvátországba kalauzol minket, méghozzá a párizsi részben már szegről-végről megismert két szereplővel, Maddie-vel és Nickkel a középpontban.

A családi farmon mezőgazdasággal foglalkozó jóképű Nick összejön a modell Tarával és a lány barátaival Horvátországban nyaralnak egy jachton. A tengődő Maddie az utolsó pillanatban kapva kap az ajánlaton, h ezen a hajón, amolyan mindenesként dolgozzon. Eléggé elszörnyed a társaság egy részétől, aki borzasztó sznob és beképzelt, eleinte Nickről is ezt gondolja. Persze aztán, kicsit jobban megismerve megváltozik a véleménye és hát Caplin ezúttal sem csinál nagy titkot abból, hova fut ki a történet. Szokás szerint azért talál néhány – elég mondvacsinált – akadályt a happy end előtt. Ad egy kis bepillantást a modellvilágba, a híresek és szépek jachtjainak álomvilágába és arra is tesz néhány próbálkozást, h a horvát tengerpartról írjon, de ahogy általában most is a felszínen marad minden témában. Szerintem minden szempontból egy szokásos Caplin könyv, mindenki döntse el maga, h ez pozitívum, vagy negatívum;).

Anna Bell: Eigentlich bist du gar nicht mein Typ

A kissé szeleburdi és kényelmes Abi teljesen bele van bolondulva a barátjába, Joseph-be és abszolút váratlanul éri, amikor a pasi szakít vele. Abinek ő a tökéletes, nem kérdés számára, h ők összetartoznak. Véletlenül kerül a kezébe egy bakancslista, amit az exének tulajdonít és amin 10 olyan dolog van, amit a pasi a 40. születésnapja előtt meg akar valósítani.

Több sem kell a nőnek, úgy gondolja, ha ő – vagy ő is – megvalósítja ezeket a dolgokat, az is azt fogja bizonyítani Jospehnek, hogy ugyanarra vágynak és összetartoznak. Bele is vág a dologba, a teázás és sütizés a Ritzben még könnyen megy, de a szörfözés, a hegymászás, a spanyol tanulás már nehezebb dió, ahogy a biciklizés is, amiben egy új barát, Ben van a segítségére. Vele megy egy napos felfedező útra Párizsba is, szintén a lista miatt. Abi szépen lassan kilép a komfortzónájából és nem csak belevág új dolgokba, de élvezi is őket, miközben legyőzi a munkájában felbukkanó nehézségeket is és visszahódítja az exét. Az olvasónak már korábban, Abinek persze csak a végén esik le, h az idealizált Jospeh korántsem olyan tökéletes, ellenben az újra és újra felbukkanó Ben, sokkal jobban passzol a lányhoz. Az elejét kimondottan untam és a főszereplőnő is eléggé az agyamra ment, de aztán megkedveltem őt is és a történet is valahogy új lendületet vett, szóval összességében egészen tetszett.

Lea Santana: Der Sommer der Blütenfrauen

3 különböző karakterű és nemzetiségű nő „egymásra találásának” és barátságának története a könyv, amit hangoskönyvkénthallgattam. A német, impulzív Rose virágokkal és virágos receptekkel foglalkozik, ír blogot. A francia Marguerite, aki Párizsban épp próbálja megmenteni kis éttermét, miután a férje megcsalta és elhagyta. Az olasz Viola pedig gasztro újságíró, akinek fontos döntéseket kell végre meghoznia az életével kapcsolatban.

Bár sok szembpontból nem is lehetnének különbözőbbek, gyorsan véd- és dacszövetség alakul ki közöttük, majd Viola szűkebb hazájában, Piemontban együtt vágnak bele egy nagy projektbe. Közben nem csak őket, hanem a családjukat, a múltjukat is megismerjük és bár sok problémán kell túljutniuk, végül minden megoldódik és teljes a happy end. Igazán nem tudott lekötni, érdekelni ez, nem tudnám megmondani, miért, de valahogy nem került hozzám közel a történet, nem érintettek meg a szereplők és a sorsuk.

Jenny Han: Der Sommer, als ich schön wurde

Jó pár éve a Kindle-ömön volt már ez és most kedvet kaptam hozzá. Utólag látom, h ez egy trilógia első része és azóta meg is filmesítették és elég nagy hype is van körülötte, hát erről én semmit nem tudtam. Magyarul 2021-ben jelent meg az első rész A nyár, amikor megszépültem címmel és azóta már a Nyár trilógia további két részét is kiadták.

Igazából reálisan nézve abszolút semmi extra, mégis tetszett, mert az írónő valami egészen magával ragadó hangulatot tudott teremteni. A 16 éves Belly minden nyarat a tengernél tölt, anyjával és bátjyával, valamint anyja legjobb barátnőjével és annak 2 fiával együtt, azok tengerparti házában. A lány, amióta csak az eszét tudja epedezik az idősebbik fiú, a nála néhány évvel idősebb Conrad után és abban reménykedik, h ezen a nyáron talán végre a fiú is mutat iránta érdeklődést. Ha ő annyira nem is, viszont egyre inkább úgy tűnik, h Belly kezd feltűnni a többi fiúnak, barátja lesz, Conrad öccse is epedezik utána, ami azért magát Conradot sem hagyja hidegen. A lánynak jól esik a figyelem és az elismerő pillantások, de a szíve mélyén tudja, h őt csak Conrad érdekli. Ez így elég csöpögősen és naivan hangzik, de emellett sok-sok epizód elevenedik meg elmúlt nyarakból és a szerző nálam elérte, h újra 16 akartam lenni és visszamenni a hosszú, gondtalan nyarakba és a Bellyéhez hasonló problémákkal konfrontálódni. Ez azért „nagy dolog”, mert egyébként a legkevésbé sem hajlok ilyesmire;). Persze azért a tini fellángolások és problémák mellett még nagyon sok más, komolyabb téma is helyet kap a könyvben, szóval nekem ez egy nagyon kellemes csalódás lett és eddig ez az idei nyár kedvenc olvasmánya.

Philippe Dana - Pierre Vasarely: Vasarely regényes évszázada

Amint hallottam a könyvről a tavalyi megjelenésekor meg is vettem, de azóta sem került sorra. Néhány hete viszont Pécsen jártam, ahol a Vasarely Múzeumot is megnéztük, ott viszont elég sok kérdés felmerült a művésszel és a műveivel kapcsolatban is, válaszokat viszont nem nagyon kaptunk, így már alig vártam, h belekezdjek a könyvbe. Úgy általában elég elnagyoltnak éreztem, persze lehet, h csak az én ismereteim voltak nagyon hiányosak és ez azért volt.

A fiatal Győző – Victor, aki Pécsen született és 24 évesen költözött Párizsba, először grafikusként reklámokon, hirdetéseken dolgozott, logókat készített és emellett a munka mellett is 30 évig kitartott. Mindig új utakat, új módszereket keresett, újítani akart. „…leszögezi, hogy a hagyományos festészet ideje lejárt, majd kijelenti, hogy a mozgás nem a kompozícióból, nem is a témából fakad, hanem a szem beavatkozásának következménye, amely egyedüli alkotóvá lép elő.” Létrehozza plasztikai ábécéjét, ez az alapja műelőállítási rendszerének. A formakészletet színkészlet is kiegészíti, ezernyi lapra nyomtatja ki mindegyik árnyalatot, majd kimetszi belőlük a kiválaszott formát. Ha az ábécé megvan és a mű sémája elkészült, a munkát már bármelyik ügyes ember befejezheti. 1957-ben felhagy a reklámmal, minden kortárs megmozduláson ott van világszerte, ezt egy másik tevékenység váltja fel: művének menedzselése. „Olyan művek előállítására dolgozott ki rendszert, melyek elsődleges célja tömegek elérése. Egy prototípusból kiindulva nagy számban lehet szerigráfiákat, szőnyegeket, szobrokat, freskókat másolni. A műkedvelők ezentúl pénztárcájuk vastagsága és a kívánt hordozófelület szerint vásárolhatnak. „ „A munkám abból áll, hogy kitalálom és megcsináltatom” – a mű már nem egyedi. Birtoklása már nem kizárólagos, nem egyetlen gyűjtőé, sokak számára hozzáférhető. Vasarely pontosan tudja, merre tart. Mindig a továbbadás lehetősége érdekli, az op-art mesterét, aki a világ összes retináját megbolondítja és ezáltal egy új művészeti korszak születésének hírnöke. Az op-art amerikai riválisa a pop-art, élén Andy Warhollal. 1969-ben lesz Magyarországon először kiállítása, a művész megkerülhetetlenné vált, még a kommunista rezsim számára is. Sok hírességgel (pl. Andy Warhol, aki aláírást kér Vasarelytől), politikussal (Georges Pompidou, Jacques Chirac) találkozik ill. van jóban, esetleg munkakapcsolatban (David Bowie), fiával, a szintén művész Yvarallal együtt tervezik a Renault logóját. De a rengeteg siker és elismerés mellett, azt is bőven megéli még, ahogy az op-art kimegy a divatból. Majd meghal a felesége, aki végig támogatta, majd jönnek az örökösödési családi viták. A könyv végén több mint 30 oldal szól ezekről a csatározásokról, amit elég nehezen lehetett követni szerintem, meg pl. engem – ilyen terjedelemben – nem is érdekelt. Az egyik szerző Vasarely unokája és örököse (egyetemes és erkölcsi jogi örököse, ahogy a könyvben áll), nem vagyok biztos benne, h ez jót tett a könyvnek. Jó lehetett volna, személyesebbé tehette volna, kis műhelytitkokat árulhatott volna el, de egyik sem történt. Vasarely, sem a művész, sem az ember nem kerül közel az olvasóhoz, nem lesz belőle valódi, hús-vér ember, a címre utalva pedig: ez a könyv minden, de nem regényes. Egyébként néhány fejeztet az unoka írt, de – tudom, nekem semmi sem jó – ezeket is kicsit furának éreztem, mintha előtérbe helyezné magát, minek? Ki ő? Szóval összességében nem igazán tetszett és bár mindenképpen többet tudok Vasarelyről, mint eddig, bőven maradtak még sötét foltok.