Juliet Ashton: Der Sunday Lunch Club

Spotifyn hallgattam ezt is és az utóbbi idők legjobban tetszett hangoskönyve lett. Ahogy a cím is sejteti, egy család vasárnaponként mindig másnál jön össze ebédre, ezeknek a kb. 2 éves krónikája a könyv. Megtudjuk a menüt is, de alapvetően nem ez a lényeg, sokkal inkább a beszélgetések, a kapcsolatok alakulása a 4 testvér között. Neil a nála jóval fiatalabb pasijával, homoszexuális párként örökbefogadott egy újszülött kislányt. Maeve a fiát egyedül neveli és valahogy sosincs szerencséje a pasikkal, a 40 éves Anna is elvált, de a volt férje, Sam továbbra is a legjobb barátja, bizalmasa, ő is részt vesz az ebédeken. Josh, a legfiatalabb testvér, mindenki pici öcsikéje, akit nem csak ezért, hanem félénk, magának való természete miatt is óvnak a nővérei és a bátyja. Állandó részt vevő még a nagymamájuk, aki bár már alaposan benne van a korban, mégis hihetetlenül rugalmas, jófej és modern gondolkodású.

Tetszett, ahogy az ember – ahogy telnek a vasárnapok, vagyis az ebédek – egyre jobban megismeri a rokoni/baráti kapcsolatok dinamikáját, a karaktereket, a múltjukat. Anna a főszereplő, mondjuk az ő múltját/életét kicsit túltolta a szerző szerintem, bár összességében is ez lett az érzésem, h szinte mindegyik testvér életében felütik a fejüket olyan dolgok, amik persze előfordulnak, de elég ritkán, pláne egy családban halmozódva….hm eléggé valószínűtlen. Ennek ellenére mégis életszerűvé tudta tenni a szerző a könyvet, mert bár bőven van konfliktus a családban, nem minden rózsaszín, de a legfontosabb stimmel: ha baj van, ha valaki segítségre szorul, mindig számíthatnak egymásra. Igazból a végére irigykedni kezdtem erre a nagy, hangos családra, h vannak egymásnak.

Szabó Győző: Toxikoma

Ezer éve megvan, most teljesen random kezdtem bele, mert elvileg mindig is érdekelt, de valahogy mégsem került sorra. Közszereplőként, ismert emberként sikerült úgy írnia a függőségéről, h igazából bár elég részletesen és őszintén ír, mégis kevés derül ki, nem kompromittál más ismert embereket.

Helyenként ugrálva, de végigvesz az életéből sok mindent, a gyerek- és fiatalkorát, az első mákteát, majd a sodródást az árral, a sok különböző kábítószert, a trükköket, ahogy kicselezi a feleségét, a színházat, a kollégáit, ahogy átveri saját magát is. Egy olyan sötét, mocskos, erkölcstelen világba kalauzolja az olvasót, ami pl. tőlem nagyon távol áll, így helyenként eléggé sokkoltak a történések. Sok-sok extázis és szárnyalás után végül Csernus doktor segítségével sikerül az elvonó. Amit kicsit hiányoltam, h pl. arról ír, h a képzőre megy, h képzőművész, de arról nem, h lett belőle mégis színész, ugyanígy, ír pár kapcsolatáról és a – akkori – felesége is sokszor felbukkan, de róla bővebben nem, pedig az is érdekes lett volna, hiszen ő tudott a függőségéről, mégis hozzáment, szült neki etc. Persze ez nem is egy önéletrajzi könyv, inkább az ismert színész kábítószeres éveit dolgozza fel. A könyvből már elkészült a film, amit jelen állás szerint jövőre mutatnak be és amit az a Herendi Gábor rendzett, aki Szabó leszokásában is fontos szerepet játszott.

Leiner Laura: Bábel

Régóta kíváncsi voltam Leiner Laura könyveire, mert sok jót hallottam róluk, legkevésbé sem tiniktől. Azért annyira nem vagyok merész, h rögtön egy sok kötetesbe kezdjek bele tőle, így maradt a Bábel.

A 17 éves Zsófi barátaival élete első fesztiváljára készül, a Bábelre. A regény az itt töltött hetük leírása, sokszor a lány blogbejegyzései, fotói (nem tudom a könyvben voltak-e tényleg fotók, az ekönyvben – legalábbis nálam – nem, így elég érdekes volt csak a képaláírásokat olvasni), a barátok egymással váltott üzenetei alapján. Időnként vicces, szerethető, jópofa, picit romantikus és nagyon-nagyon-nagyon idealista és naiv. Mégis melyik tinilány ismeri egyáltalán a Red Hot Chili Peperst, pláne szerelmes az – 57 éves - frontemberébe? Ez kb. gondolom a szerző korosztálya inkább…Végtelenül idilli és naiv rózsaszín a történet, az ideális tinédzserekről, akik kb. sosem voltak ilyen szelídek-szolidak és ártatlanok, mint ebben a regényben. Egyébként viszont voltak benne kimondottan jó dumák, vicces karakterek, helyzetkomikum hegyek, de időnként meg kicsit szétesett a dolog és azt hittem vmi fan fictiont olvasok, plusz nagyon – szerintem indokolatlanul – hosszú. A közepére annyira ellaposodott, h alig vártam, h vége legyen, mert nagyon untam, egyáltalán nem kötött le, de így nehezen is vettem rá magam az olvasására, ezért aztán pláne úgy éreztem, h sose érek a végére, de a végére újra egy picit felpörgött. Nyilván nem én vagyok – semmilyen szempontból – a könyv célcsoportja, így aztán nem is mérvadó a véleményem igazán, de nekem egyáltalán nem tetszett, nem hozta meg a kedvem, h olvassak még a szerzőtől.

Inge Barth-Grözinger: Beerensommer

Elég nehezen bírkozótam meg vele, bár nem volt rossz. Két idősíkon játszódik a regény, a jelenben az édesanyját nemrég elvesztő Anna kutat a családja és annak múltja után, így kerül hozzá a dédapja naplója és így jut el arra a kis helyre, ahol a családja élt. A dédapa – Johannes – révén visszacsöppenünk az 1910-es évekbe, majd az I. és II. világháború viszontagságaiba. Johannes és Friedrich eltérő származásuk és családi hátterük ellenére elválaszthatatlan jó barátok lesznek, egymás szilárd bástyái, mégis közéjük áll egy nő, az ambíciók és az eltérő nézetek.

A jelenben az ő leszármazottaik „nyomoznak”, mi is történt anno és a szálak a jelenben ugyanúgy kezdenek összegubancolódni, mint a múltban. Egyetlen szereplő van, aki túlélt és átélt mindent, az idős Gretl a jelenben segít végére járni a történteknek. Mire kiderül az igazság, az is egyértelművé válik, h a múltbeli történet két főszereplője, az egykori két jóbarát Anna életében egyaránt fontos szerepet játszott, még ha ő erről évtizedekig mit sem sejtett. A végére izgalmas családregény kerekedett belőle a döcögős kezdés ellenére.

Antti Tuomainen: Palm Beach, Finland

Hirtelen felindulásból kezdtem el ezt a hangoskönyvet hallgati spotify-n, nem is hallottam róla előtte. A kissé hideg és szürke finn tengerpart egy csendes kis faluját egy nagyravágyó befektető átkereszteli Palm Beach, Finlandra és egyébként is próbál hasonló hangulatot teremteni, mint a napos, közdevelt strandokon, kevés sikerrel.

Olivia éveket töltött távol a falutól, ahol felnőtt, most elvált nőként visszatért és része az álomnak, fürdőruhában tölti a munkaidejét, elvileg szörfoktetóként és vízimentőként. A szüleitől örökölt házba költözik, ahol viszont sorra történnek a furábbnál furább esetek, gyilkosság, gyújtogatás…Emiatt az esett miatt érkezik undercover egy rendőr a helyre, aki fel akarja göngyölíteni az ügyet és nem egyszer meglepődik, a helyi furcsaságokon és egyre inkább vonzódik a minimum gyanús Oliviához, akinél mindig történik valami. Kicsit krimis, sokszor irónikus, vicces. Ami nekem fura volt, h mivel több szemszögből meséli a szerző a történetet, a hallgatók/olvasók végig tudják, ki a gyilkos és ki áll az egész mögött, ami egyébként is elég nyilvánvaló, így kicsit megfosztja az embert a „gondolkodástól, kombinálástól”, ráadásul nagyon elnyújtja az egészet, ami így h nincs igazi izgalom, kissé érthetetlen. Őszintén szólva, nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, bár globálisan jó kritikákat kapott és a szerző is igen elismert, nekem nem igazán tetszett, vagy nem tudtam értelmezni.

Medgyes Péter: Világgá mentem

100 országban járt a szerző, egy - erre meglehetősen büszke – angoltanár, akinek egy előadását volt szerencsém hallani pár éve egy vállalati nyelvoktatás konferencián, de a könyv, ettől függetlenül, véletlenül került hozzám kölcsönbe. Persze nem tanári minőségében járt ennyi helyen, sokkal inkább idegenvezetőként, majd államtitkárként, sőt később nagykövetként.

Az elején még kicsit időrendben mesélget a gyerek és fiatalkoráról, utána meglehetősen random módon, hol kontinensenként fog bele, hol más rendező elv szerint, de mindvégig csak epizódszerűen, így aztán életének „összefüggései”, h pl. hogy lett belőle 2005 és 2009 között Magyarország szíriai nagykövete nem igazán derül ki, ahogy az sem teljesen, h keveredett a „politikába” és utazgatott sokat Göncz Árpád, majd később Magyar Bálint delegációjának tagjaként. Persze érdekes volt ezekről a hivatalos utakról, a protokollról és Árpi bácsiról olvasni, meg persze a többi külföldi kalandjáról is.
Bár szimpatikus volt, de – mint mindenkinek – neki is vannak fura dolgai pl. hogy sehol sem fotóz – jó persze tudom, a többség abszolút a ló túloldalára esik át, de ez is fura nekem – ill. hogy elég erősen hajtja a „pipálgatási” ösztön, vagyis azért ruccan át ide-oda (na, ne Szlovákiára, vagy Ausztriára gondoljunk,)), h meglegyen az x. ország is. Ez egyrészről talán érthető, másrészről meg nekem nem igazán. Szóval jó volt ebben a számomra „utazásszegény” évben legalább olvasni az utazásról, de nem volt elég, sajnos:(. Persze ezt nem a könyv hibájaként rovom fel;).