2019. június 17., hétfő

Ulrika Renk: Das Versprechen der australischen Schwester

Az ausztrál trilógia befejező része. Itt is döcögött egy picit az eleje, kifejtette bővebben azt, amit nagy vonalakban már felvázolt a 2. rész végén, ez bizonyára oké, ha az ember hónapok vagy évek elteltével veszi újra fel a fonalat, de így h rögtön egymás után olvastam őket, kicsit zavaró volt.


Azért a 3. részre eljutottam odáig, h már tényleg mindenkit tudtam hova tenni a családból, így sokkal követhetőbb volt a történet. Továbbra is a 3 nővérre, a Hamburgban jómódban élő Carolára és két Ausztráliában maradt húgára, Minára és Elsára összpontosítunk, de mellékszálként ezúttal is olvashatunk a nagynénik sorsának alakulásáról, ahogy unokatestvéreikről, bátyjaikról és a nagymamájukról, Emiliáról, akinek történetét az 1. könyvtől követjük nyomon. Kialakultak a karakterek, az elején kicsit szkeptikus voltam, h jó ötlet-e ennyi szereplővel próbálkozni, de a végére azt mondom igen, mert a legtöbbjük már nem felszínes karakter, hanem egészen kiforrott lett.
A fiatal nők életében a szerelem, a házasság és a várandósság, a gyerekek a központi témák Hamburgban és Sydneyben is, de továbbra is érdekes a két világ szembeállítása, a különböző élethelyzetek, szokások, vélemények és lehetőségek. Az I.világháború „szembe állítja” egymással a családtagokat, nem csak a Németországban és az Ausztráliában élőket, hanem az ausztrálokat is, hisz vannak, akik németnek érzik magukat, annak ellenére, h sosem jártak ott, más családtagok viszont már szívvel-lélekkel ausztrálnak vallják magukat. Mindez – lévén ellenfelek a háborúban – még bajba is sodorja őket, Sydneyben is megfigyelik őket, az ellenségeket. Ám a háború után végre összejön a nagy találkozás, Elsa meglátogatja a családtól 40 éve elszakított Carolát Hamburgban és bár az élet ott álomszerű és tele van luxussal, amit addig soha nem engedhetett meg magának, de a család, a testvérek és nagynénik, unokaöccsök és a munkája mégis visszaviszik Sydneybe.
Ezúttal is marad néhány ausztrál őslakos, vagyis aborigine a történetben és a helyzetükről ill. annak változásáról is képet kapunk, amit kimondottan érdekesnek találtam.
A 3 kötet főszereplője, Emilia 85 éves korában meghal, az őt története és ezzel a trilógia lezárul.

2019. június 13., csütörtök

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Az egyik legjobb barátnőm kampányolt a regény mellett, majd kölcsön is adta és bár nem volt tervben, már másnap elkezdtem olvasni, mert annyira beférkőzött a fejembe.


A szerző nemzedékének egyik legjelentősebb költője, aki több verseskötet után először novellás kötetet írt, majd ezt a regényt, ami 2019-ben elnyerte a Libri irodalmi közönségdíjat.
A történet több szálon és idősíkon fut és eleinte elég lassan. Mégis, hála a szerző életszerű karaktereinek és olvasmányos stílusának ez nem zavaró. A főhős, Bálint harmincas online újságíró, aki épp magánéleti válságban utazik haza gyerekkora színhelyére egy esküvőre, így nem csak a családjával és a saját múltjával, hanem egykori barátaival is konfrontálódik. A történetek eleinte úgy tűnik egymástól függetlenek, de érezni lehet, aztán később már helyenként sejteni is, h össze fognak futni, ha van kapcsolat közöttük, így is lesz. Közben szó van mindarról, ami nélkül nem lenne kortárs ez a regény, aktuális kérdésekről és problémákról, a menekültektől kezdve a Bécsbe költözésig sok mindenről. Érdekes, h Bálint életének 3 különböző szakaszába csatlakozunk be és látjuk a személyiség fejlődését, döntései következményeit, az élete alakulását.
Bár tetszett a regény, de annyira nem tartottam letehetetlennek, annyira nem talált el. Kicsit csalódott voltam a végén, szerintem a barátnőm ajánlása miatt, többet vártam, valamit, amit más megvilágításba helyezi a történteket, vagy legalábbis jobban összekapcsolja, ami végül nem történt meg. Örülök, h elolvastam, mert mindenképpen egy értékes magyar kortárs regényről van szó, valódi szereplőkkel, történetekkel és problémákkal, jól megírva, pedig tartottam a „lila ködtől”.

2019. június 7., péntek

Ulrika Renk: Die australierischen Schwester

Az ausztrál trilógia 2. része volt ez, amivel eléggé meggyűlt a bajom, az első jó néhány fejezetben az volt az érzésem, h ugyanazt írja le – más szemszögből, részletesen – amit már az első rész végén megtett, mintha rájött volna, h erről több bőrt is le lehet húzni.


Emilia és Carl korán elhunyt második lányának, Minnie-nek a 3 lányára koncentrál ez a rész leginkább, az apai nagynénjéhez Hamburga került Carolára, valamint az Ausztráliában maradt Minára és Elsára. Az első kötet főszereplői, Emilia és Carl immáron nagyszülőkként kicsit a történet perifériájára szorulnak, de még minidg ők tartják össze és irányítják a családot. A szerző párhuzamba állítja egymással a nővérek által a századforduló eleji Európát (Hamburgot) és 3 nőAusztráliát, két teljesen különböző világot mutat be. A 3 nővér felcseperedik a nagynénik és a nagyszülők szárnyai alatt, majd mindhárman megtalálják azt, akiért érdemes megvívni a csatájukat a családjukkal. Közben felbukkannak a Lessing házaspár lányai, immáron nagynéni szerepben, ill. az ő gyerekeik, olyan névkavalkád volt ezáltal, h főleg az elején csak kapkodtam a fejem, nehéz volt követni. A végére jobban összeállt a kép és kimondottan élvezetes olvasmány kerekedett a regényből a kezdeti szenvedés után, kíváncsian várom, h a záró kötet hogy folytatódik.

2019. május 31., péntek

Marlen Haushofer: Die Wand

Néhány éve hallottam erről a regényről először, kb. amikor megfilmesítették, azt hittem a könyv is akkor jött ki, most meglepve láttam, h az még 1963-ban íródott.


A regény a 40 éves névtelen hősnőnk egyes szám első személyben íródott elbeszélése, aki az unokatestvérével és annak férjével egy hétvégére a hegyekbe utazik a vadászházukba. Este az unokatestvéréék elmennek egy vendéglőbe és mikor a főszereplőnk reggel felébred, még mindig nincsenek otthon. A keresésükre indul, szembetalálkozik a kutyájukkal és előbb-utóbb mindenhol falakba ütközik. Úgy tűnik történt valami, ami a láthatatlan, üveg falakon kívül – ami körbeveszi a vadászházat - az élet csíráját is eltüntette, úgy tűnik csak ő és a falon belül élő állatok maradtak életben.
Így kezdődik a női Robinson Crusoe története, aki aztán évekig él a civilizációtól teljesen elvágva, egyedül. Egy tragikus esemény után, a történteket mintegy feldolgozandó dönt úgy, h megírja az egyedül töltött idő krónikáját, ez tulajdonképpen a regény, ami akkor ér véget, amikor elfogy a papírja. Tetszett ez a leírás, a lelkében végbemenő folyamatok, a gyakorlati dolgok, ahogy hasznosítja a rendelkezésére álló dolgokat, ahogy megoldja nem csak a saját, hanem az állatai étkezését is.
Ami viszont nagyon nem tetszett, h teljes homályban marad, hogy került oda a fal, mi történt a külvilággal és az is, hogyan fejeződik be névtelen hősnőnk története. Ránk bízza, mi történt, ennek megfelelően számos interpretáció született, van aki erős társadalom kritikát lát bele, mások a feminizmust, mindenki saját magának értelmezheti így az eseményeket.
A regény magyarul is megjelent A fal címmel.

2019. május 22., szerda

Paul Archer&Johno Ellison: Drei Freunde, ein Taxi, kein Plan

3 angol barát, akik az egyetemet éppen befejezték egy „black cab”-bel vagyis egy tipikus angol taxival akar eljutni Londonból Sydney-be. A meglepő célkitűzésnek nincs igazán oka vagy magyarázata, egyszerűen csak megtetszik nekik az ötlet és elhatározzák, h Guinness rekordot kerekítenek belőle. Persze ha lúd, legyen kövér, az egyenes út Londonból Sydneybe se lenne éppen rövid, de egy magára valamit is adó taxis nyilván a lehető leghosszabb utat választaná, így tesznek ők is és útba ejtenek konkrétan minden olyan országot, ami kicsit is érdekli őket és ahova szerettek volna eljutni.


A tervezést és felkészülést nem vitték túlzásba, e-bay-en(!) vettek egy taxit, azt kicsit felkészítették a túrára, igyekeztek szponzorokat szerezni és máris indulhatott a móka. Nyugat-Európa országai után Skandináviába és az Északi sarkkörhöz, majd Oroszországba mentek. Aztán következett – a teljesség igénye nélkül- Irán, Kína, Nepál, a Mount Everest, India, Thaiföld, az ausztrál Outback, számos veszélyes szituáció, sok érdekes kaland, vicces történet és sok-sok újdonság a különböző országokról és kultúrákról. A 3 srác végigbulizta a világot, rengeteg új ismerősre, barátra tettek szert, sokszor couchsurfingeztek, összesen több, mint 100 embert vittek magukkal hosszabb-rövidebb távokon, néha -20 fokban, máskor meg +60 fokban küzdötték át magukat a világon. Bár Sydney volt a cél és ezt vártam már én is nagyon, erről konkrétan semmit nem ír, mert addigra már hála egy tehetős szponzornak annyira azzal vannak elfoglalva, h Hannah-val, a taxival az USÁ-ban folytassák a kalandozást, így is lesz, megvalósul a visszaút is Amerikán, Izraelen és a Balkánon át.
Majd 450 nap, 50 meglátogatott ország és mindössze csak 6 büntetőcédula után visszaértek Londonba, ahol minden kezdődött. A taxióra 69 715 km után több, mint 79 ezer fontot mutatott, 20 ezer fontot gyűjtöttek a Vörös Keresztnek és végül két Guinness rekordra is futotta ( a leghosszabb taxiút és a legmagasabb pont (Tibetben 5225m), amit valaha egy taxival közelítettek meg).
Az út közben – ahogy ez ilyen mamutprojekteknél szokás – folyamatosan blogoltak is, alapvetően ebből született a könyv is, amit a 3 srácból kettő írt. Érdekes volt végigkövetni őket a keresztbe-kasul a világon, de valahogy nem igazán ragadt magával, nagyon sok időre volt szükségem, míg végre a végére értem. Jó volt, de annyira nem az én stílusom.

2019. május 16., csütörtök

Anna McPartlin: Die letzten Tage von Rabbit Hayes

A lányát egyedül nevelő Rabbit rákos és lassan az utolsó stádiumba ér. Az utolsó 9 napját követi nyomon a regény, amiben ő és a számára fontos emberek, a családja és a barátai szemszögéből ismerjük meg a tragikus jelent, de fel-fel villan a múlt is.


Rabbit élete nem volt soha fáklyásmenet, nem hasonlított rózsaszín lányregényre, de a tragédiák és néhány rossz döntés dacára boldog élete volt. Amikor eljön a búcsú ideje, az őt szerető emberek mind megjelennek az ágyánál, így átérezhetjük a szülők, testvérek és barátok tragédiáját, a közös vívódást, h mi legyen a 12 éves Juliettel, aki még mindig vakon bízik az édesanyja felépülésében.
Egy igazán szívszorító történet, búcsú az édesanyától, a lánytól, testvértől és baráttól. McPartlin ezúttal sem kíméli hőseit, cukormáz, illúziók és sablonok nélkül szövi sorsukat, a 4. könyve után ezt továbbra is az írónő egyik jellemzőjének érzem, ahogy a jó stílust, a komoly problémák tematizálását és a jól kidolgozott szereplőket is.
Ezúttal hangoskönyvként hallgattam meg McPartlin művét.

2019. május 11., szombat

Ulrika Renk: Die Australierin

Ez egy trilógia első része, amivel már régóta kacérkodtam, idén feltettem a várólistámra, h végre sorra is kerüljön. Mióta 2 éve sikerült eljutnom Ausztráliába és teljesen lenyűgözött a kontinens, nagyon érdekel és szívesen olvasok róla.


A történet Hamburg mellett kezdődik, ahol a kis Emilia cseperedik. A családja, apja és nagybátyja hajóépítéssel foglalkozik, jómódú család, de a szülei élvezik a természet közeli, egyszerű életet Hamburg közelében, míg a nagy hamburgi tűzvész elpusztítja a nagybátyjáék házát és azok is hozzájuk költöznek. Majd egy családi, üzleti döntés után Emilia szülei Angliába költöznek az öccsével, Juliusszal egy évre, de Emmát a nagybátyjáéknál hagyják, h folytathassa Németországban az iskolát. Az évek telnek, a nagynéni előkelő ifjú hölgyet nevel Emiliából, aki az évek során elhidegül továbbra is Angilában élő szüleitől és lassan eladósorba kerül.
Családja akarata ellenére a híres író, Lessing egy rokonához, egy hajóskapitányhoz megy hozzá és bár tisztában van vele, h ő nem fogja tudni neki a megszokott hamburgi pompát adni, mégis a szívére hallgat. Miután a családja hallani sem akar róla a frigy után, a férjével megy hajózni, gyorsan teherbe is esik és a háborgó tengeren ad életet a kislányuknak, Emilynek. Bár a fiatal házaspárnak tetszik a közös kaland, de mindketten aggódnak, hogyan tovább, ha nagyobb lesz a lányuk…A változó világban jó lehetőségek adódnak Ausztráliában, a 19. század végén még mindig új, felfedezendő kontinensen. Sydneybe költöznek, ahol aztán sorra jönnek a gyerekek, de a család eleinte még nem adja fel a hajózást, Emilia a gyerekekkel együtt sokszor elkíséri a férjét az új vizekre. A hamburgi évek és az első hajós kaland után a szerző már nem meséli olyan részletesen a történetet, inkább akkor kapcsolódunk vissza újra, amikor a főszereplők 2. lánya, Minnie kerül hasonló helyzetbe, mint anno az édesanyja: beleszeret valakibe, akinél a szülei jobbat szánnak neki, ő is a szívére hallgat, de az ő sorsa nem alakul olyan jól, mint Emiliáé.
Tetszettek az Ausztráliáról felvillantott részletek, az őslakosok szokásai, ezekről szívesen olvastam volna többet is. Összességében sokkal jobbnak találtam a részletes elbeszélést, ne igazán értettem, miért kellett bele egy kb. 20 éves ugrás. Ami meglepett, h az utószóból kiderült, h a történet alapja valós, egy olvasója kereste meg vele a szerzőt, aki persze azért élt a művészi szabadsággal. A trilógia további 2 része Emilia gyerekeinek és főleg unokáinak sorsáról szól.

2019. május 4., szombat

Laura Barnett: Variációk egy párra

Érdekes a koncepció, a főszereplő Eva, zsidó szülők gyermeke, akinek egyetemista élete egy pillanata megváltoztatja az életét ill. 3 különböző variáció villan fel, hogy folytatódhat Eva élete. Az egyik variációban együtt marad jóképű színész barátjával, az ígéretes tehetséggel, Daviddal, a másikban elhagyja azonnal Jimért, de amikor rájön, h az ex-étől terhes visszamegy hozzá és a felesége lesz, a 3. variációban pedig Jim felesége lesz.


Ezek után ezt a 3 alapfelállást követjük éveken át, pár évente kapcsolódunk vissza a történetekbe, gyakran pl. egy kerek születésnap vagy egy haláleset révén, ami a szereplőkre minden variációban hatással van. Evának előbb-utóbb mindegyik konstellációban lánya születik (majd két variációban utána fia is) és előbb utóbb mindegyik helyzetben boldogtalan…de mindegyik történetben fontos szerepet játszik az életében Jim. Elgondolkodtató, h egy-egy jelentéktelennek tűnő döntés, esemény mennyire meg tudja változtatni az ember életét, pontosan ezzel játszik el az első könyves szerző, ezt szövi egy életen át tovább. Bár a regény első felében kicsit nehezen tudtam követni a 3 „különálló” történetet ugyanazokkal a szereplőkkel, de aztán a második felére már túllendültem ezen és nem jelentett problémát. Az egyedi ötlet remek megvalósítással is párosult szerintem.
Összességében egy egészen más könyvet kaptam, mint amit a borító és a cím sugallt, nem egy mézes-mázos romantikus sztori, hanem egy nagyon emberi, hihető történet, tele hétköznapi problémákkal és hősökkel, ami mély és elgondolkodtató, nagyon tetszett, a potenciális „újra olvasandó” listába került. A könyvet nem sokkal a megjelenése után vettem meg, felkerült az idei várólistámra, így került végre sorra.

2019. április 29., hétfő

Susanna Ernst: Immer wenn es Sterne regnet

Hangoskönyvként hallgattam ezt a regényt és a végén örültem ennek, azt hiszem sajnáltam volna rá az olvasási időt, így legalább közben mást is csináltam;).


Jeremy sikeres ügyvéd és nagy nőcsábász, de már épp megszelídülne, mikor a barátnője hűtlen lesz hozzá. Mary évek óta visszahúzódóan él, a legjobb barátnője férjébe volt szerelmes, aki meghalt, rájön, h változtatnia kell az életén. Mivel a barátaik is így gondolják, hamarosan a két főszereplő egy „vak” speeddating keretein belül találkozik és mikor végül meglátják egymást, jön a sokk. Még gyerekkorukból ismerik egymást, a srác csúfolta a lányt, amikor 12 évesek voltak, évekig macerálta, rémálmokat okozva neki, de már akkor sem voltak közömbösek egymás számára. Jeremyre is rátörnek az emlékek és miután véletlenül meghall egy beszélgetést, amiből kiderül, h Maryben mennyire éléneken élnek továbbra is a negatív emlékek vele kapcsolatban, elhatározza, h elmegy Idahoba Maryhez és bocsánatot kér tőle. Többször is elmegy a nőhöz, de odáig nem jut, h beszéljen is vele, helyette inkább féltékenykedik és ábrándozik és kvázi elkezdi követni. Hosszas huza-vona után végre összeakadnak és megbeszélnek mindent, egyre inkább megismerik egymást, amikor a nő által talált régi szerelmeslevelek nyomába erednek. Olyan, mint a rétestészta, csak húzza, húzza, iszonyat sokat filózgatnak, eléggé fárasztó, ráadásul a szálak a múltból egyre jobban összekuszálódnak, bejön a képbe a reinkarnáció stb. Végig reménykedtem, h lesz valami – számomra – elfogadható és megmagyarázható „megoldása” a történetnek, de úgy tűnt, a végére a szerző is már annyira belegabalyodott, h nem tudott kijönni belőle:S.
3 különböző személye, 2 pasi és egy nő felváltva olvasta a regényt, elég felejthetően.

2019. április 25., csütörtök

René Stauffer: Roger Federer – Die Biografie

A svájci német szerzőnek már megjelent egy könyve 2006-ban Federerről – ami persze Federer rajongóként megvan - majd ez pár év múlva kibővített kiadásban került újra piacra. Mikor olvastam, h április elején újabb könyve jön, gondoltam, egy újabb frissített kiadásról van szó, de kiderült, h nem, időközben annyi minden történt a svájci teniszzseni körül, h már nem volt elég a kiegészítés, így gyorsan megrendeltem.


Az első 10 fejezet a 2017-es nagy visszatérésről szól, de csak az év eleji ausztráliai eseményekről. Először azt hittem, az egész könyv csak a 2017-2018-as nem kevés történést és sikert dolgozza fel, de aztán miután szinte csak említés szintjén letudta a sokad virágzás két fontos évét, elkezdi kronológiai sorrendben mesélni Federer történetét. Megismerkedünk a szüleivel, a gyerek és tini Rogerrel, akinek már egész kicsi korától a tenisz határozta meg az életét és tulajdonképpen egy percre sem volt kérdéses az útja. Nekem ez a rész tetszett a legjobban, mert részletes, sok idézettel, újdonsággal. Nyomon követjük az ugrást a felnőttek, a profi tenisz világába, az első versenyeit, győzelmeit, kudarcait, majd az első 2003-as wimbledoni sikert, de itt már közel sem olyan részletes az egész és minél inkább előrehaladunk a karrierjében, annál inkább szinte csak a számszerű eredményre koncentrál, elmaradnak a személyes benyomások, a sztorik, maradnak a száraz tények. Ráadásul utána sorra veszi a 4 Grand Slam tornát, átveszi Roger ottani eredményeit és kiemel 1-1 játékost, akivel különösen sokszor csapott össze ott, így olvashatunk pl. a párharcokról Agassival, ill. Nadallal. A GS-ek után jön a bázeli torna, a hazai pálya Rogernek a szülővárosában, majd a Davis Kupa, ami különböző szerepeket játszott a karrierje során az életében. Aztán egy-egy fejezetben bemutatja Mirka, a feleség szerepét, az edzőit, az egyéb segítőket, a gyerekeit. Van szó a szponzorokról, aztán az utolsó fejezetekben már végképp sok a tömjén, kicsit cél nélkül.
Federer 20 éves karrierjét kronologikus sorrendben végigkövetni, minden történésre kitérve nem könnyű feladat, így azért be kell látnom, h nem volt rossz ez a konstelláció, de azért még reményekedtem, h egyszer megjelenik egy több kötetes Roger Saga;) - titkon bízom benne, h Rogertől- ami nem elégszik meg csak az eredmények mondatokba foglalásával.
A szerző jó kutatómunkát végzett - persze évek óta követi Federert a svájci média egyik képviselőjeként - így sok mindenkivel beszélt a svájciról és egyébként is jó érzékkel szúrja be Mirka, a szülők, vagy más releváns személyiségek egy-egy mondatát, de itt is maradt egy kis hiányérzetem és abban reménykedek, h lesz egyszer egy könyv, ahol a főszereplő és életének főszereplői leülnek beszélgetni a szerzővel és akkor talán teljes(ebb) lesz a kép.
Mindenesetre furcsa, h egy még aktív – igaz 38 éves – teniszjátékosról biográfia címmel jelenik meg könyv, különösen úgy, h valószínűleg pár év múlva jöhetnek a teljes karriert megéneklő könyvek, kicsit így azért „húzzunk le gyorsan még egy bőr róla” feelingje van a dolognak.

2019. április 21., vasárnap

Elli C. Carlson: All die kleinen Dinge

Ninának nem sok szerencséje volt bizonyos értelemben eddig az életben. Minden vágya az volt, h egy hotelben dolgozzon, majd azt vezesse, de már a tanulmányai alatt keresztbe húzta a számítását a szerelem. Ráadásul nem a megfelelő emberbe szeretett bele, aki aztán várandósan faképnél hagyta és onnantól kezdve egyedül kellett előteremtenie mindent a lányának, Miának.


Szobalányként dolgozik szállodákban, de mégis boldog, mert remek barátai vannak és a lánya a büszkesége, boldogsága. Nehéz helyzetbe kerül viszont, mert kilakoltatják és az exe újra felbukkant, mint a hotel új vezetője, ahol Nina dolgozik és közös múltjukra való tekintettel azt ajánlja neki, mondjon fel, mielőtt kirúgja. Ekkor azonban egy csapásra megváltozik minden, amikor kiderül, h a nő megnyerte a lottó főnyereményt, 90 millió eurót! Elképzelhetetlen változáson mennek keresztül, de Nina nem felejti el a barátait, akik mindig mellette álltak, őket is gazdaggá teszi. Persze a sok pénzre szagot fognak az újságírók és a szerencsevadászok is, de ennek hála Nina viszontlátja azt a pasit is, aki egy pár másodperc alatt elrabolta a szívét. Gyorsan kiderül, h ennyi pénz inkább bonyodalmat jelent és a boldogságot nem garantálja és végül Nina vagyon nélkül lesz boldog, mert az olyan gyorsan megy, mint ahogy jött.
Aranyos történet, sok újdonságot nem hoz, egyszer olvasós.

2019. április 16., kedd

A.J. Cronin: Réztábla a kapu alatt

Ezzel a könyvvel a tarsolyomban egyszer már megtettem 17 ezer km-et, de olvasásra csak most került sor;). A legrégebbi, gyerekkori barátnőm kedvenc könyve, minden évben elolvassa, ezzel nekem is felkeltette az érdeklődésemet és a várólistámra is felkerült.


Andrew Mason frissen végzett orvosként kerül segédorvosnak egy bányászfaluba, de gyorsan kiderül, h az orvos nem tud praktizálni egy szélütés miatt, így minden feladat rá hárul, az orvos fösvény és buta feleségének irányítása alatt. Jól végzi a munkáját, tisztességes, a betegei meg is vannak elégedve, de munkaadója a végletekig kihasználja. Sok tapasztalat és munka után új állást szerez és összeházasodik Christinnel, a tanítónővel és már máshol kezdenek új életet. Mansonék dolga egyre jobban megy, Andrew karrierje felfelé ível, ismeretségi körében egyre több lesz a tehetős orvos és a velük való kapcsolat őt is kezdi megváltoztatni. Már egyre kevésbé szakmai céljai vannak, sokkal inkább anyagi célokat tűz ki magának és már az sem minden esetben számít, milyen úton-módon éri el ezeket.
Andrew nagyon meg volt elégedve önmagával. Halad. Egyik csatát a másik után nyeri. Most már nem gondolt semmi másra, csak a sikerre, és észre sem vette, hogy ez a siker szöges ellentétben áll mindennel, amit eddig hitt és vallott.
Egyre inkább kezd hasonlítani és hasonlóan praktizálni azokhoz az orvosokhoz, akiket eleinte megvetett és bár ez neki nem tűnik fel, Christinnek annál inkább, kapcsolatuk megromlik. Aztán egy eset varázsütésre kijózanítja újra Andrewt és hirtelen lehull a lepel a szeméről, ráébred, h tisztességtelen volt orvosként és férjként is, azonnal megváltozik, de már késő, a sors kiméri rá a kegyetlen büntetést.
Andrew Mason a tökéletes ember, erkölcsös, vág az esze, mindig tudja, mi a teendő, nekem egy kicsit már túl sok is volt az elején, de aztán jött a nem várt fordulat, ami egyrészről unszimpatikussá, másrészről viszont esendővé és emberivé tette az addig tökéletesnek tűnő Mansont. Összetett történet, ami azonban az erkölcsi problémákat eléggé leegyszerűsíti és a szereplők karakterét is fekete-fehéren ábrázolja, de mégis szerintem a téma és a történések miatt minden idők egyik legsikeresebb bestsellere vált a regényből.
A szerző egyébként főhőséhez hasonlóan skót származású és orvos, ezért a regény önéletrajzi elemeket sem nélkülöz.

2019. április 11., csütörtök

Toni Jordan: Neun Tage

Ahogy Toni Jordannál mindig, ezúttal is Melbourne-ben vagyunk, ez már eleve jó kezdés nekem, bár aztán akárhol is lehetnénk.
3 generáció történetével ismerkedünk meg, a regény 9 fejezete, egy-egy különböző szereplő szemszögéből mutatja be az eseményeket ill. egy-egy sorsfordító napot, erre utal a cím is (Kilenc nap).


A II. világháborúban Ausztráliában sem könnyű az élet, ebbe pillantunk be a tinédzser ikrek, Francis és Kip ill. nővérük révén. Majd megismerjük Kip ikerlányait, akik különbözőbbek már nem is lehetnének és az egyikük későbbi családját is. A kilenc sorsfordító nap leírása nem lineáris, így lassan áll össze a kép, de sajnos nem teljesen. Sok kérdőjel maradt a fejemben, sok minden nem derül ki. Miért és hogy alakul a sorsa – a várakozások ellenére - jobban Kipnek, mint Francisnek? Hogy lett Annabell Kip felesége? Mi hozza el a pálfordulást Kip egyik lányának, Stanzinak az életébe? Túl sok megválaszolatlan kérdés, túl vontatott történetvezetés….
Ez volt a harmadik könyv, amit olvastam Toni Jordantől, talán ez tetszett a legkevésbé. A szerző írásai magyarul nem jelentek meg.

2019. április 4., csütörtök

Jojo Moyes: Nachts an der Seine

A közkedvelt írónő kisregényét hangoskönyvként hallgattam meg.


Az angol Nell Párizsba készül a barátjával, de a dolog mégsem úgy alakul, ahogy tervezte. Pete nem ér oda a vonathoz, a lány egyedül utazik, a hotelben a foglalásuk ellenére sincs már hely és végül egy amerikai nővel landol egy szobában, legalábbis, amíg majd Pete-tel együtt nem keresnek mást, de aztán a pasija minden magyarázat nélkül sms-ben lemondja az egészet. Nell először haza akar menni, amilyen gyorsan csak lehet, el sem tudja képzelni, mit csinálna egyedül egy idegen városban. Végül mégsem adja fel és a véletlen is a kezére játszik, két jegyhez jut egy Frida Kahlo kiállításra, elmegy egyedül, ott találkozik Fabiannal. A titokzatos fiú elvarázsolja Nellt és felnyitja a szemét, vele mer spontán lenni és egy tökéletes éjszakát töltenek Párizsban, barátokkal, tánccal, nagy beszélgetésekkel és közben igazán közel kerülnek egymáshoz. A rövid kis történet nem végződik happy enddel, de alapvetően nyitott a befejezés…

2019. március 30., szombat

Johannes Klaus: The Travel Episodes

Ez pontosan az, aminek a cím sejteti – érdekes epizódok utazásokból, a csavar a dologban az, h elsősorban nem a szokásos turista célpontokon vagyunk, hanem pont ott, ahol az átlagos tuirsta utazása véget ér, például Szudánban, Alaszkában, Iránban.
A köetet egy sorozat része, már 3 rész jelent meg, ez a 2. és nyáron jön a 4., de persze nem összefüggőek a kötetek és a történeteket is különböző emberek jegyzik.



Az új és az idegen nem csak a világ másik végén található, hanem mindenhol, ahol az ember nyitott szemmel és éberen éli át a világot és a csodáit.
Ez egy nekem tetsző „mottó” lett volna, de aztán szerintem a történetek általában nem ennek szellemében íródtak. Nagyon különbözőek, vannak rövid, pár oldalasak és jóval hosszabbak is, a legtöbbel nem sikerült összemelegednem, talán mert az általam annyira szeretett útleírásokat szinte hiába kerestem itt, ez alatt az utazás élményekkel teli, színes, érdekes, szórakoztató leírását értem. Meg hát azért az is látszik, h ezek az emberek utazók – vagy még inkább a többség kalandor:S - de ez nem feltétlenül jelenti azt, h jól és élvezetesen tudnak írni. Sokszor nem is tudtam útleírásként értelmezni az írásokat, mert az országok is olyan egzotikusak és általában veszélyesek, h inkább akciódúsra és thrillerszerűre sikeredett néhány írás.Ez pont azt a tendenciát propagálja, ami a világban már jó ideje nagyon dívik és amit én annyira nem kedvelek: menj minél messzebbi, hajmeresztőbb helyre…Kicsit az volt az érzésem, h egymást akarták túllicitálni páran, h az utazásuk veszélyesebb, őrültebb, eszetlenebb legyen, mint a többieké, vagy h az övék legyen a leg…leg…leg, számomra sok esetben érthetetlenül felelőtlenek: Nem ajánlják az Afganisztánba utazást? Akkor ott a helyünk, induljunk rögtön; Veszélyes ez a szakasz Kongóban? Szuper, pont ezt kerestük – nem tudom ezt mással magyarázni, mint talán csak azzal, h az utazásban is vannak már adrenlin junkie-k, akiknek mindig több és több kell, egyre inkább a veszélyt keresik, aminek nem sok köze van az adott ország megismeréséhez. Többen a szerzők között is csak oda jegyet váltottak valahova és már hónapok óta utazgatnak, sőt valaki már 5 éve…már hosszú évek óta igazi tradíciója kezd ennek kialakulni a világban. Volt egy család, aki 4 gyerekkel feladta az egzisztenciáját, eladta a házát, ők is csak egyirányú jegyet vettek Bangkokba h világkörüli útra menjenek, egy másik pár a néhány hónapos fiával túrázik Norvégiában, a kocsiban alszanak, hideg van mindig is mindenhol…jááááj, az ilyenektől agylöbböt tudok kapni, akik olyan szabadok, eltáncolják a nevüket és mindenről meggyőznek, h az a helyes. Szóval őszintén szólva általában inkább felhúztam az egészen magam, minthogy tetszett, vagy szórakoztatott volna.

2019. március 24., vasárnap

Jimmy Rice&Laura Tait: Das Beste, das mir nie passiert ist

Volt egy pár év, amikor hirtelen több hasonló témája regény is született: egy életen át tartó barátság férfi és nő között, ami akár több is lehetne, de az időzítés valahogy soha nem stimmel. Szerintem ez a könyv is akkor született.


Alex és Holly a legjobb barátok kamaszéveikben, bár mindketten a másikról ábrándoznak, nem lesz közöttük semmi, majd az élet elsodorja őket egymástól, évekig nem találkoznak. 29 évesen sodorja össze őket újra az élet, akkora Holly már egy marketing cég asszisztenseként dolgozik és titkos kapcsolata van a főnökével, de többet remél egy afférnál, Alex pedig épp Londonba kerül tanárnak. Eleinte mindketten meg vannak győződve róla, h ami volt, elmúlt, a kamaszos lángolásnak már rég vége. Gyorsan újra jó barátok lesznek, sok időt töltenek együtt és rá kell jönniük, h a szerelem nem múlt el…Persze ugyanazt a sémát követik, mint anno, most sem merik nyíltan vállalni az érzelmeiket, amit néhány kitérőhöz vezet az életükben, de a végére azért csak összejön a várva várt happy end.
Aranyos könyv, kellemes olvasmány, szimpatikus szereplőkkel, akiknek szurkol az ember, de úgy igazán nem tudott megragadni és beszippantani.

2019. március 18., hétfő

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Kb. ezer éve nálam lévő kölcsönkönyv, ami idén a várólistámra is felkerült, egyébként 2015-ben Pulitzer-díjat is nyert.
A történet eleinte 2, majd 3-4 szálon fut. Az egyik főszereplő az árva német fiú, a természettudományok iránt érdeklődő Werner, aki mindig is ügyesnek bizonyult, ha valamit szerelni kellett, az árvaházba viszik az emberek az elromlott rádióikat és Werner megjavítva. Majd először egy katonai iskolába, aztán 16 évesen frontra kerül, illegális rádióadásokat fülel le. A másik főszereplő, a francia Marie-Laure kisgyerek korában megvakul, de édesapja, az egyik párizsi múzeum lakatosa mindent megtesz, h a lánya mégis teljes életet éljen, mikor a háború eléri Párizst, a nagybátyjához menekülnek vidékre, itt futnak aztán össze a szálak.


Párhuzamosan olvashatjuk a két gyerek, majd fiatal életének epizódjait, rövid 1-2 oldalas fejezetekben. Sajnos a történet elbeszélése nem lineáris, ugrándozunk az évek között, amit időnként zavarónak találtam. Engem Marie Laure sorsa jobban megfogott, de Wernert is szimpatikusnak találtam, pont ezért hasonlik meg az olvasó, mikor mindkét fiatal Saint Maloban van és tulajdonképpen „egymás ellen” harcolnak, mert mindkettő szerethető egyéniség, jó ember, két külön oldalon. De aztán az író megkönyörül az olvasón, nem kell választanunk kettőjük között…
Tetszett, h a regény végén még egy kis kitekintés is van, h mi lett a szereplőkkel 30 évvel később. Sajnos az ő sorsuk esetében is bebizonyosodik, h a háború szörnyűségei nem múlnak el a harcokkal, hanem végigkísérik az életet.

2019. március 13., szerda

Adam Johnson: Das geraubte leben des Waisen Jun Do

Ez a könyv akár a várólistámra is felkerülhetett volna, olyan régen kacérkodtam vele és most, mikor hosszú idő után újra hallottam róla és megint megállapítottam, h érdekesnek tűnik, gyorsan bele is fogtam, mielőtt újra meggondolhattam volna magamat.


Észak-Koreában vagyunk, a világ egyik legzártabb és legtitokzatosabb országában, már csak azért is érdekelt a történet, mert nagyon keveset tudhatunk erről a helyről. Jun Do egy árvaházban nevelkedik, de ő nem árva, apja az árvaház vezetője, anyját nem ismerte, mert évekkel ezelőtt elvitték/hurcolták Pjenjanba, a fővárosba. Az árvákból lesznek a katonák és bár Jun Do nem az, de mivel az árvaházban nőtt fel, az állam akként kezeli, azt tesznek vele, amit akarnak. Először emberrabló lesz, majd jutalmul angolul tanulhat, ezt a tudást hasznosíthatja a következő megbízatásánál, egy halászhajóra kerül és a tengeren kell lehallgatnia a többi hajót. Itt aztán van kalamajka bőven, a mellkasára tetoválják Sun Moon, az ország körülrajongott színésznőjének képét, megharapja egy cápa, majd jutalmul bekerül egy Texasba tartó delegációba. Az amerikai kiruccanás viszont nem sül el túl jól és hősünk gyorsan egy munkatáborba találja magát. Ez az első rész is már összetett, nehéz olvasmány volt, ami egy kicsit zavart az elején, h sok mindent csak odavet, de meg sem kísérli a magyarázatot, szóval vagy teljesen naprakész az ember Észak-Koreából, vagy még a hosszú könyv mellett utána is olvas a dolgoknak, h mindent megértsen, vagy hagyja az utánaolvasást, de akkor meg nem érti meg teljesen a történetet. Jun Do szimpatikus srác, megvan a magához való esze és a józan esze is és a regény első felében sodródik az árral, ezért kicsit road trip jellege is volt a könyvnek.
A 2. részben már több elbeszélő van és egy olyan fordulat, amit ép ésszel nehéz megérteni és felfogni: Jun Do hirtelen átveszi a rettegett, véreskezű Ga parancsnok szerepét/helyét/életét és ezáltal a mellkasára tetovált Sun Moon férje lesz és a diktátor Kim Dzsongil - vagy ahogy a könyvben általában hívják, kedves vezető, vagy a világ legsármosabb személyisége;) – jobb keze és nagy ellensége. Elképesztő szemfényvesztés, rettegés, nyomor az egyik oldalon, csillogás és luxus a másikon, rengeteg hazugságok, a dolgokat úgy csavarják, ahogy nekik éppen jó, időnként kabaréba és paródiába torkollik a regény. A szerző, bár járt Észak-Koreában, de a regény ennek ellenére sem feltétlenül alapul tényeken, inkább egy burleszkre hajazó fantáziadús kalandregény Amerika mítikus ősellenségéről. Annak ellenére, h időnként brutál, szórakoztató is tudott lenni.

2013-ban Pulizter-díjjal tüntették ki a regényt, 2014-ben magyarul is megjelent Az ellopott élet címmel, ami talán kifejezőbb/pontosabb a németnél (Az árva Jun Do ellopott élete), fura a magyarban, h teljesen szokatlan módon a címlapon nagy betűkkel az angol cím olvasható ( The Orphan Master's Son) és csak egészen miniben alatta a magyar.

2019. március 7., csütörtök

Mia B. Meyers: Bucket List: Zurück ins Leben

Amikor Noah 30 évesen egy ritka betegségben hirtelen meghal, nem csak a barátnője, Amy és a családja számára omlik össze a világ, hanem gyerekkora óta legjobb barátja, Kyle számára is. Néhány héttel a temetés után aztán felbukkannak Noah levelei, amiket utolsó napjaiban írt a számára két legfontosabb ember, Amy és Kyle számára, hogy segítsen nekik visszatalálni az életbe.


Azt találta ki számukra, h valósítsák meg ők a bakancslistáját, mindazt, amit mindig is szeretett volna, de nem jutott rá ideje. A kívánságai, vagyis az együtt teljesítendő feladatok általában nem túl eredetiek, pl. egy dinner in the dark vacsora, adakozás, tetoválást kell készíttetniük stb. A közös élmények hatására a szeleburdi, szétszórt Amy és a pedáns, nőcsábász, Kyle új oldalról ismerik meg egymást, együtt lábalnak ki a kilátástalanul fájdalmas időszakból, segítenek egymásnak újból lábra állni. Nem meglepő módon aztán persze egyre gyengédebb érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt – az annál meglepőbb volt számomra, h ezzel főleg Kyle-nak van problémája – viaskodnak az érzéseikkel, a bűntudattal, de végül újra Noah az, aki jól időzített leveleivel helyre teszi a dolgokat.
Őrületesen nehéz helyzet lehet ez, de őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogyan működik aztán egy ilyen kapcsolat, bár az is igaz, h ők az a két ember, akiket „nem zavar”, ha a kapcsolatukban ott van az a bizonyos harmadik, jelen esetben Noah. Mindenesetre néhány momentum meglehetősen bizarrnak hatott számomra.

2019. március 3., vasárnap

Katrin Koppold: Hochzeitsküsse und Pistolen

Olvastam már egy könyvet a szerzőtől és annak pont a könnyedsége, humora tetszett, most is erre számítottam és erre vágytam, sajnos nem kaptam meg.


Cathy egy kis angol faluban él és az évét a helyi rendőrrel, Simonnal kötendő esküvőjének szervezése töltötte ki. Hirtelen nem csak az ő, de az egész falu élete felbolydul, amikor a legjobb barátnőjével máfél héttel az esküvője előtt rátalálnak a helyi postás, Ms. Finch holttestére. Simonnak fel kell derítenie az esetet, különben lőttek a nászútjuknak, ezért aztán Cathy is nyitva tartja a szemét és a fülét, konspirál, kíváncsiskodik és arra jut, h a faluban mindenki gyanús és hirtelen úgy tűnik, mindenkinek van valami takargatnivalója, még a vőlegényének is. A végére persze kiderül a titok és happy enddel zárul ez a kicsit fura történet, ami egyszerre akar krimi és love story lenni és emelett még jópofa is, sajnos egyik sem igazán sikerült.

2019. február 26., kedd

♥ Kindle Paperwhite 4.

2011 nyarán vettem az első Kindle-ömet, majd alig másfél év múlva, 2012 decemberében a Kindle Paperwhite-ot, amit jó 6 évig használtam, maximálisan elégedetten. Elrepült ez a 6 év, meg is lepődtem most, h már ilyen régen használtam, imádtam, nem volt vele gondom. Az állítólagos bőr tok kezdte megadni magát - a műanyag része - tavaly nyáron vettem egy újat, de csak sima műanyagot. Az utóbbi hónapokban tűnt fel, h egyre gyakrabban kell tölteni (heti 1x még mindig csak) ill. volt néhány funkció, ami nem működött egy ideje jól (aktualitás, szerző vagy cím szerint sorba rendezés) és miután a fejébe vette, h tele van, töröljek és már azt sem tudta megjegyezni, hol tartottam épp az olvasott könyvben, utána néztem, mi a helyzet az utódokkal. Erre természetesen – na jó, pár könyvet azért töröltem is – rögtön megjavult, de így legalább majd új gazdára találhat.
Ha már lúd, legyen kövér, a legújabb Paperwhite-ot néztem ki, ez az Amazon szerint a 10., mások szerint a 4. generációs Paperwhite könyvolvasó. A német Amazonon keresztül rendeltem meg 120 euroért január végén (kb. 2 hét múlva véletlenül láttam, h akcióban 90-ért árulták, szóval érdemes kivárni az árleszállítást, mert elég gyakran szokott lenni) és 40 euroért (!!!) egy újabb - Amazon szerint bőr, mindenki szerint nem bőr - piros tokot hozzá.


A főbb technikai paraméterei „javultak”, az előző generációhoz képest, pláne az enyémhez képest, ami első generációs volt még, de igazából nekem mezei, laikus olvasóként a különbségek elenyészőek, alig láthatóak (sokkal nagyobb volt anno másfél év után a különbség a két készülék között). Az új tömege már csak 182 gramm, vastagsága az eddig 9,1-ről 8,2 milliméterre csökkent (ez a toknál fontos). A háttértár 8 gigabájtra nőtt, aminek én örültem, de a két legnagyobb újítás, hogy Audible integrációval is rendelkezik, így egy külön megvásárolható Bluetooth headset segítségével képes hangoskönyvek lejátszására is, valamint, h vízálló, az IPX8 besorolásnak hála 1 méter mélységig bírja a fürdetést, ezt nem szándékozom kipróbálni.


És akkor egy kicsit a triviális – vagyis nekem is feltűnő;) - változásokról az előző könyvolvasómhoz képest:
- mint a telefonokon, kijelzi már, h az akku hány %-on van
- nem csak a könyvbe belépve, hanem már előtte is mutatja a cím mellett, h hány %-nál tart az ember, de megmaradt a könyvek „pontokkal” kifejezett hosszúsága is ill. ott a jelölés, h hol tartasz a könyvben, vizuális típusoknak
- a drót hozzá fekete az eddigi fehér helyett
- sok kis apró újdonság van, pl. ki lehet választani a betűtípust, a sorközt, álló vagy fekvő tájolást stb.
- sajnos a tok belső része is piros, ez biztosan jobban és gyorsabban fog koszolódni, mint az eddigi sötétszürke; további változás, h a tokon Amazon van az eddigi Kindle felirat helyett, kár
- heppem, h nagyon sok könyvet tartok a Kindle-ön és albumokba rendezgetem őket, ez könnyebben ment, mint 6 éve, de persze még így is időigényes volt, meg azért a végére kicsit belassult
- amikor én már befejeztem a könyvtáram rendezgetését, a Kindle még egy darabig magában el volt foglalva ezzel, ezt megint azon láttam, h gyorsan merült, 24 óra alatt, minimális olvasással 100%-ról 55%-ra tornázta le magát, de ez elvileg normális, ha a memória dolgozik, azóta normalizálódott a dolog
- nekem az egyik legszembetűnőbb újdonság, h az eddigi fekete keret eltűnt, ez már a képernyő része, nincs már „perem” a képernyő és a „keret” között
- fura, h bizonyos dolgoknak más a nevük, mint az előzőnél (mindkettőt németül használom)
- ha pár óráig nem használtam és kinyitom (a tok itt is automatikusan kikapcsolja az olvasót) jön az ébresztő funkció (aufwachen), így egy picivel több időbe telik, míg újra olvashat az ember, mint a réginél
- számomra a menü és a funkciók elérése bonyolultabbnak tűnik, a használata egy picit komplikáltabb, holott nem tud igazából többet, mint az előző, tehát nem lehet azzal magyarázni szerintem
- imádtam az eddig Kindle-ök „szamárfülezés” funkcióját, h az ember a jobb felső sarkot megérintve tudta „behajtani az oldal sarkát” ezzel könyvjelzőt téve az adott oldalra, ennek a megújítása nekem személy szerint nem tetszik, pár pillanattal tart csak tovább, ha egyáltalán, de jobban kizökkent az olvasásból, de valószínűleg majd megszokom; fura még, h egy külön doksikban gyűjti a könyvjelzőket


Összességében ahhoz képest, h a két verzió között eltelt 6 év, ami a technikai kütyüknél elvileg nagyon sok, nem sok különbséget érzékelek mezei olvasóként a két eszköz között, szóval szerintem annak, aki meg van elégedve a Paperwhite-jával, nem érdemes váltania. Ahogy azt az első Paperwhite-om esetében is írtam, a lécet amazonék nagyon magasra tették az elejétől kezdve és mivel a Kindle – hála isten – továbbra is az olvasásról szól, nem lehet évenként valami óriási újítást kitalálni és várni, tehát a „csalódottságom” relatív, inkább úgy mondanám, h az új könyvolvasóm nem jelent minőségi változást, de erre nem is volt szükség. Ahogy itt a blogon is látható, én az első perctől kezdve nagyon szívesen olvasok a könyvolvasón és mára oda jutottam, h ha könyv és e-könyv között választhatok, biztos, h az utóbbit választom, mert egyszerűen praktikusabbnak találom, szóval maradok a lelkes Kindle rajongók táborában.

2019. február 21., csütörtök

Rowan Coleman: Einfach unvergesslich

Olvastam már a szerzőtől, tetszett is, de nem került a kedvencek közé, viszont nagyon jó értékeléseket kapott ez a könyve.


A főszereplő Claire-nek van egy nagy lánya, mikor megismerkedik a nála fiatalabb Greggel, szerelmesek lesznek, közös lányuk születik, összeházasodnak, majd egy év múlva kiderül, h a negyvenes Claire-nek Alzheimere van, ahogy anno az apjának is.
Ez általában inkább az idősek betegsége és bár persze az ember nagyjából tudja, miről van szó, a leépülés döbbenetes, ill. talán még inkább a folyamat. Sorra felejti el nem csak bizonyos tárgyak nevét, hanem a funkciójukat is (pl. vezetés közben hirtelen nem tudja, mire való a kormány), nem tud mit kezdeni a számokkal és lassan a betűk is összefolynak a szeme előtt. Pont a férje az, akitől legelőször eltávolodik, akit nem tud hova tenni, de esetenként a saját lányát sem ismeri fel, miközben kisebbik lánya a legjobb játszó pajtása és szövetségese lesz a maga 3 évével. Már ez is épp elég téma lenne egy regénynek, de Coleman nem elégszik meg ezzel, hanem a nagy lányt, Caitlint is súlyos döntések elé állítja és úgy tűnik még több szerelmi szálat is igyekszik becsempészni a regénybe. Először annyira nem ragadott magával az egész, megterhelőnek, nyomasztónak éreztem az olvasását, de aztán ahogy megismerjük a szereplőket, ahogy kezdi felvetni az egyre fajsúlyosabb kérdéseket, úgy szippantott be a történet. Van benne jó néhány torokszorító rész és a végén egy zseniális csavarral igazán meg is tudott lepni, nagyon megérintett ez a regény.

2019. február 17., vasárnap

Lori Nelson Spielmann: Und nebenan warten die Sterne

Két nővér, sokan azt hiszik, ikrek, bár 5 hónap van közöttük (az egyiküket adoptálták) és különbözőbbek mind külső- mind belső tulajdonságaikban nem is lehetnének. A szüleik elváltak, a lányok anyjuknál, az ambiciózus, munkamániás ingatlanügynök Erikánál élnek és mindketten az első egyetemi éven vannak túl Bostonban.


A nyári szünet után vonattal mennek vissza, de ekkor megtörténik a tragédia, a vonat kisiklik és bár csak az egyik lány, Kirsten volt a vonaton, ő viszont meg is hal. Annie nem tudja elfogadni és elhinni a nővére halálát, hónapok múltán is hisz benne, h Kirsten él és a segítéségére van szüksége. Lassan a jelek Erika számára is arra utalnak, h a lánya nem halt meg, miközben rá kell jönnie lassan, h az elmúlt évek kemény munkája, amit a lányaiért tett, épp a bensőséges kapcsolatukat tette tönkre. A visszahúzódó, félénk és csendes Annie Párizsba megy, h ott keresse a testvérét, túllép saját árnyékán, új embereket ismer és szeret meg és lassan egyre kevesebb szó esik Kirstenről, éli az életét. Erika is próbál megváltozni, próbál visszatalálni a régi önmagához.
Nagyon érdekesen írja le a lelki folyamatokat, anya és lány őrlődését, a hitet, h a szeretett gyermek/testvér még él és a felismeréseket. Erikának és Annie-nek külön-külön kell megvívnia a saját csatáját és elkezdeni a Kirsten nélküli életét. A regény bizonyos részeiben én is elbizonytalanodtam, h mi is lett Kirstennel, bizonytalanságban tartotta az olvasót Spielmann, de reméltem, h a dolgot azért majd racionálisan lezárja és nem lesz a történet befejezése nyitott, így is lett, nem hagy megválaszolatlan kérdéseket, ez tetszett.

2019. február 14., csütörtök

Jilliane Hoffman: Mädchenfänger

Lainey 13 éves, a nővérével állandóan gondok vannak, a szülei elváltak, anyjuk alig törődik vele, sokkal inkább a mostoha apjától származó öccsével, elköltöznek, sulit vált, nincsenek ott a barátai, a tanulmányi eredménye leromlik, de mindez nem számít, mert épp megismerkedett a neten egy 17 éves szőke herceggel, aki azt hiszi, a lány 16 éves és aki néhány „profi” fotó után találkozni akar vele. Így is lesz, mire a férfi autójában a lány rádöbben, h a férfi nem a 17 éves Zack, már késő.


Az anyja pár nap múlva jelenti a lány eltűnését és az ügyben Bobby Dees különleges ügynök kezd nyomozni, aki saját maga is érintett, az ő 16 éves lánya is nyom nélkül eltűnt 1 éve, azóta az élete, a házassága romokban hever, csak a munkájának él.
Az ügybe bekapcsolódik a sajtó és lassan kiderül, h az egész sokkal szövevényesebb, sötétebb és kegyetlenebb, mint bárki gondolta volna, sorra bukkannak fel az embertelenül megkínzott, halott tinik és úgy tűnik a rendőrség mindig 1 lépéssel a „lányfogó” után van. Izgalmas, fordulatos, sőt helyenként még hátborzongatóan félelmetes is, ráadásul a végén még meg is tudott lepni.
Csak most láttam, h van egy második rész is a történetnek, vagyis a szerzőnek egy másik regénye, amiben szintén Bobby Dees nyomoz hasonló ügyben. Bár az írónőnek több könyve is megjelent magyarul, úgy láttam ez sajnos nem.
Én hangoskönyvként hallgattam meg a regényt, németül Andrea Sawatzki, ismert színésznő olvassa, valami zseniálisan, ha nem tudom, eszembe sem jutott volna, h egyetlen ember olvassa, a legjobb felolvasás volt, amit eddig hallottam.

2019. február 10., vasárnap

Sophie Kinsella: Prada, Pumps und Babypuder

Tavaly 4 kötet boltkórost bírtam, most nekiveselkedtem az 5. résznek, de pár oldal után már tudtam, miért függesztettem fel Becky Brandon kalandjainak olvasását. Ez a nő annyira infantilis, idióta, felszínes és eszetlen, h az már fáj, legalábbis így kezdődik minden rész, aztán - hogy azért legyen aki végig bírja olvasni a könyvet (:D) - Kinsella mindig helyre teszi főhősnőjét és engedi emberi énjét-, valamint jó tulajdonságait is megvillantani.


Becky kisbabát vár, 20 hét múlva születik majd a trónörökös, ami főhősnőnk szemében egyet jelent az újabb ész nélkül vásárlásokkal. A dolog akkor válik „izgalmassá”, amikor Becky beerőszakoskodja magát a sztárok nőgyógyászához, a gyönyörű Venetia Carterhez, akiről kiderül, h a férje, Luke exbarátnője. Becky először igyekszik jófej lenni, de aztán már nehéz nem észrevenni, h Venetia nyomul Luke-ra, ráadásul minden jel arra utal, h a vörös démon megbabonázta a józan, jófej Luke-ot, de ezek még csak feltételezések, ezért Becky még egy magánnyomozót is ráállít a férjére, bár azért azt még ő is érzi, h ez azért kicsit túlzás. Ahogy beindulnak az események, egyre inkább előtérbe kerül Becky emberi oldala és háttérbe a vásárlásfüggő divat őrült, ami ezúttal is jót tett a sztorinak.
Sok negatívumot lehet Rebeccára mondani, de tényleg szereti Luke-ot, aggódik érte, gondoskodik róla, bár szerintem a kapcsolatukat összességében már a sokadik részben sem sikerül úgy igazán megfoghatóvá tenni, mert azért helyenként nem érti az ember, h a dúsgazdag, okos, jóképű és tök normális Luke-ot mi köti a nem kicsit lökött Rebeccához, de persze inkább a kissé örült Becky, mint a vörös végzet asszonya Venetia. Most ismét szükségem van egy kis „szünetre”, de a még meglévő 1-2 részt biztosan elolvasom.

2019. február 6., szerda

Kenize Mourad: Szultána

Az egyik barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, neki évek óta nagy kedvence, nekem nem lopta be magát annyira a szívembe.
Elvileg igaz történetről van szó, a szerző alapos kutatómunkát végezve édesanyjáról, egy török hercegnőről, szultánáról írta a regényt.


Az első részben, a főszereplő, Zelma gyermekkorában a török szultán udvarában vagyunk, ő egy szultán unokája, aki néhány hónapig volt trónon, azóta a szultánok a családjából elég sűrűn váltották egymást. A világ változóban van az I. világháború közben, után, a birodalom széthullik és az uralkodó család arra kényszerül, hogy elhagyja Törökországot. Anyjával és bátyjával Bejrútba mennek, itt nyilvános iskolába jár, a kislányból tinédzser, majd fiatal nő lesz, anyagi helyzetük megromlik, bár még mindig büszke szultána az anyja és ő is, de pozíciójuk ebben az idegen országban már megváltozik. Anyja férjet keres neki, így kerül a húszas évei közepén a lány Indiába, h a szintén muszlim Badalpur rádzsa felesége legyen. A férje fiatal, jóképű, okos és művelt, Angliában tanult, a házasságuk mégsem boldog és sikeres, de 2 év után Zelma gyermeket vár és Badalpurban örülnek, h végre örökös születik. A boldogtalan nő ekkor a biztonságosabb Európa felé veszi az irányt, h majd ott szüljön, de közben kitör a 2. világháború és az első hónapok párizsi fényűzését felváltja a nélkülözés, majd a nyomor.
A számomra egzotikus helyszínek tetszettek, rengeteg újdonság volt benne nekem történelmileg és úgy általában a Török Szultánságról és Indiáról, érdekes és időnként hajmeresztő, ahogy leírja a nők helyzetét, feladatait, kötelességeit, a hihetetlenül szigorú szabályokat. Zelma nem lopta be magát a szívembe a nagy büszkeségével, konokságával, az igazságérzetével a 0 alázattal, meg az állandó nyafogásával.
A szerző Zelma lánya, aki nem ismerte az édesanyját, de saját bevallása szerint nagyon alapos kutatómunka után írta a könyvet, ennek ellenére, úgy gondolom, azért jócskán hagyatkozott a fantáziájára is. Az ilyen életrajzi, vagy életrajzi ihletésű könyveknél szerintem elég nehéz reálisnak maradni, időnként is az volt az érzésem, h a szerző túlidealizálja sosem ismert édesanyját. Nemrég jelent meg a 2. kötet, amit Kenize Mourad életéről írt a lánya, valószínűleg azt is kölcsönkapom, ebben az esetben biztosan elolvasom, mert az ő élet története is nagyon kalandosnak ígérkezik.

2019. február 1., péntek

Fabio Volo: Lust auf dich

Immáron a 4. könyvet olvastam az olasz szerzőtől, eddig a Noch ein Tag und eine Nacht volt tőle az abszolút kedvenc és bár ez így is maradt, ez szorosan a nyomában van.


A harmincas Elena már nem boldog a férjével, Pauloval, de eszébe sem jut elhagyni, változtatni a dolgokon. Nem is veszi komolyan az egyik kollégája félreérthetetlen pillantásait, de lassan rájön, h tetszik neki, h valaki végre újra észreveszi, h tetszik valakinek. Az észérvei ellenére viszonyba bonyolódik a pasival és bár egy hosszabb affér egyáltalán nincs tervben, mégis az lesz belőle. Kizárólag a férfinál találkoznak, alig tudnak egymásról valamit, de jó ideig úgy tűnik, ez a helyzet mindkettőjüknek elég. Elena egy új, érzéki, szenvedélyes, bevállalós nőt fedez fel magában és új énje egyre jobban tetszik neki. A kontraszt a férje és a szeretője között egyre nagyobb lesz, már csakis a pásztorórák és a pajzán sms-ek éltetik. Valami viszont megváltozik, a pasi egyre jobban behálózza, Elena kezd féltékeny lenni, kombinálni, felrúgja a házasságát, talán mert azt reméli, már megtalálta azt a férfit, akivel folytatni szeretné, de biztos, hogy a szeretője is ezt akarja?
Volo nagyon szemléletesen írja le Elena életének és részben személyiségének változását is. Nőknél szerintem aránylag gyakran előfordul, h a futó kalandként induló, kizárólag szexre épülő kalandba hirtelen a nagy szerelmet és a közös jövőt látják bele. Elene ebben a regényben hatalmas mélységeket és magasságokat él meg, míg végül talán révbe ér, de Volo itt sem ringat minket illúzióba. Érdekes volt, h bár az összes szereplőnek van neve a történetben, a szeretőnek nincs, mégis ő az aki felforgatja a főhősnő életét és akaratlanul is kirángatja a tönkre ment életéből, ezzel – bár fájdalmak árán – még az újrakezdés lehetőségével is megajándékozva Elenát.
Volo továbbra is nagyon ért ahhoz, h olyan történeteket meséljen el, amik megérintik az embert, tetszett és elgondolkodtatott ez a könyve.

2019. január 27., vasárnap

Derek B. Miller: Ein seltsamer Ort zum Sterben

A könyv a várólistámon volt, ennek ellenére olyan nagy elvárásaim, várakozásaim nem voltak vele szemben, így alaposan meglepett. Meglepett, mert egy nagyon összetett, nagyon mély, nagyon elgondolkodtató, fantasztikus regény!


A 82 éves amerikai zsidó, Sheldon Horowitz mindenkit túlélt, feleségét, fiát, a barátait, egykori harcos társait, akikkel az amerikai tengerészgyalogosság mesterlövészeként vett részt a Koreai háborúban. Amikor megtudja, h a norvég férjével Oslóban élő unokája, Rhea kisbabát vár, enged a hívásuknak és hozzájuk költözik. Sheldon nem csak fültanúja lesz az oslói társasházban, ahol unokájával és annak férjével él, egy veszekedésnek, hanem amikor segíteni próbál anyának és fiának és beengedi őket a lakásba, már a részese is. A koszovói Enver nem kegyelmez gyermeke szerb anyjának és a Sheldonnal a szekrényben megbúvó fia füle hallatára öli meg a nőt. Innentől kezdve megkezdőik a hajsza, a rendőrség a tettest akarja, a tettes a fiát akarja, Rhea a nagyapját akarja, míg Sheldon a fiút akarja megmenteni.
Nagyon sok minden kapcsolódik össze ebben a regényben, a zsidóság, a koreai- és a vietnámi háború, a délszláv háború, a jóléti és jóhiszemű norvég társadalom. A helyszín bár a norvég főváros, de a főszereplő egy amerikai és a délszlávok, a koszovóiak, szerbek és albánok is fontos szerepet játszanak. Mindenkiről megtudunk valamit, felbukkan néhány mellbevágó emlék, soha nem múló veszteség és fájdalom, a vak bosszú. Nagyon nehéz írni erről a könyvről, de érdemes elolvasni, mert nagyon sokat meg lehet tudni belőle egyrészről ezekről a háborúkról, másrészről a háborúban részt vevő férifakról és a dolog emberi oldaláról is.
Az amerikai szerző egyébként élt Magyarországon, Izraelben és Angliában is, de már jó ideje Oslóban él. Könyve először norvégul jelent meg 2010-ben, azóta számos nyelvre lefordították, magyarra sajnos nem.

2019. január 20., vasárnap

Szabó Magda: Csigaház

Nagy kiváltság egy már halott írótól valami újat olvasni, így azonnal felkaptam a fejem Szabó Magda eddig ki nem adott Csigaház c. kisregényére. Ezt még versei előtt írta – ezzel megcáfolva, h költőként kezdte pályáját - a füzeteket azonban valószínűleg nem felejtette el, folyamatosan javítgatta őket, de kiadni soha nem akarta. Elgondolkoztató ez, ő hosszú évtizedekig nem adatta ki, halála után megtalálják a kéziratot és kiadják…nem biztos, h jó döntés volt szerintem. Mivel nem változtattak rajta és az írónő nem kiadásra szánta, persze nem lehet egy „kész” regényt várni, pláne a szárnyait próbálgató Szabó Magdától, nekem mégis kis csalódás volt.


Egy bécsi panzió, a Csigaház lakóinak életébe pillanthatunk bele 1939-ben, az Anschluss után. Ide menekül egy szerelmi négyszögből a budapesti Júlia, barátnőjéhez, Tonihoz, aki a panziót vezeti. Egy-egy epizód erejéig megismerünk néhány lakót, de csak nagyon felületesen. Nekem egy ilyen rövid könyvhöz túl sok volt a szereplő, sokáig nem is igazodtam ki, ki kicsoda és olyan érzésem volt, mintha csak egy néhány napra kukkantanánk be az életükbe, a problémáikra, kérdéseikre nem kapnak választ a dolgaik nem oldódnak meg, mire véget ér a kisregény.
Az írónő megvillantja már a rá oly jellemző stílust, a lélektani fejtegetéseket, a ki nem mondott problémákat, de a Csigaház inkább egy irodalmi kuriózum, mint remekmű. Kb. 150 oldal nagy betűkkel, sok-sok egész oldalas fotóval az eredeti kéziratról.

2019. január 16., szerda

Marie-Helene Steghöfer: Ein Jahr in Schweden

Olvastam már ugyanebből a sorozatból - több másik mellett - az Ein Jahr in Stockholmot, kíváncsian vártam, mi ez. A szerző ezúttal Göteborgban tölt egy évet a férjével és pár hetes kislányával, nem tudom, miért nem a város neve szerepel a címben, mint általában. Az eddigi összes általam olvasott részben a könyv írója ment ki valamilyen okból külföldre, ezúttal viszont a szerző férje dolgozik több évig a göteborgi egyetemen, mi az első évbe pillanthatunk bele.


Ahogy ebben a sorozatban mindig, itt is 12 fejezetre, vagyis az év 12 hónapjára oszlik a könyv. A szerző, Marie-Helen nagyon német és az elején nagyon szarkasztikus, ami egy kicsit fárasztó. Sok dolgot kritizál, ami elég németes;) és amik tetszenek neki, azokról meg eleinte ironikusan ír, nem nagyon tudtam hova tenni ezt a számomra elég kellemetlen stílust. Az első pár hónap után aztán jobb lett a helyzet, utal rá, h talán egy kis szülés utáni depresszióval is küzdött, ill. az állandó hideggel és sötétséggel, hisz decemberben költöznek Göteborgba és azzal, h a férje sokat dolgozik és egyedül van Alma babával. Idővel egész jól és humorosan ír, akkor már nem volt problémám a személyével.
Szimpatikus, h a kezdeti nehézségek után igyekeznek integrálódni, tanulják a nyelvet – ami nem is olyan egyszerű -, megkóstolják a specialitásokat, svédekkel ismerkednek, kirándulnak, próbálják megérteni és követni a szokásokat. Persze a németek állandó, fő problémája, a kenyér itt is előjön, bár itt nem is csodálom, a svéd édeskés kenyér tényleg határeset:S. Elég sokat ír a nyelvről, amit érdekesnek találtam, a svéd egy észak germán, a némettel tehát rokon nyelv, ennek ellenére azért sok buktatója van, sokszor ugyanannak a szónak egész más jelentése van a két nyelven. Többen is megbotránkoznak, h a svédek az átvett francia ill. angol szavakat svédül írják (pl. biljett, tajming, dejt, fajt), engem inkább megmosolyogtatott, mert ez a magyarnál is először furcsák a külföldi tanulóknak (vicc, szendvics, meccs), ebben hasonlóan járunk el a svédekkel. Talán, amit egy kicsit hiányoltam, h bár Göteborgban élnek, a városról aránylag keveset tudtam meg, pedig az érdekelt volna.

2019. január 13., vasárnap

Eva Stachniak: Der Winterpalast

A történelmi regény elbeszélője a lengyel származású Warwara, aki árva lányként küzdi fel magát az orosz cári udvarba Erzsébet cárnő komornájának, de közben a kancellár kémje is. Gyorsan megtanulja, h az udvarban semmi és senki nem az, aminek tűnik és hogy senkiben nem bízhat. Bevezet a cári udvar kulisszái mögé, ahol a kis- és nagystílű játszmák zajlanak, mindenki a másik háta mögött ármánykodik, mindenki ki akarja játszani a másikat és csak arra vár, h hátba szúrja.


Szeretők, intrikusok és kémek adják egymásnak a kilincset és Warwara egyetlen barátnője a vele egy idős német Sophie hercegnő, akiből gyorsan Katharina nagyhercegnő lesz, a következő cár felesége. A regény középpontjában is ő áll, kezdetben a szende lány, aki a cárnőt buzgón támogatja, jóhiszemű, nem akar hibázni, de aztán ő is beletanul a dolgokba, 3 gyermeke születik, 3 különböző férfitól és feltehetőleg egyik sem a férjétől, a minimum hóbortos nagyhercegtől. Katharina jól keveri a kártyát és amikor oly sok elszenvedett sérelem után lehetősége nyílik rá, h ő ragadja magához a hatalmat, nem késlekedik, majd még több, mint 30 évig ül a trónon és a történelembe Nagy Katalinként vonul be.
Remekül leírja a 18. század Orosz Birodalmát és bár helyenként kicsit kacifántos lesz a történet, ennek ellenére tetszett ez az orosz törtélem kb. 20 évét felölelő történelmi olvasmány.

2019. január 9., szerda

Michelle Obama: Így lettem

Különösebben soha nem érdekelt vagy hypoltam az Obama házaspárt, mégis, amint hallottam Michelle önéletrajzáról, rögtön tudtam, h el szeretném olvasni. Az utóbbi években egyre inkább érdekelnek az életrajzok, de mégis aránylag keveset olvasok, mert kevés olyat találok, ami igazán érdekel, ahol számomra releváns személyekről van szó, de úgy éreztem, ez olyan.


Teljesen lineárisan mesél az egykori first lady az életéről, a gyerek- és fiatalkoráról, a tanulmányairól, ezek alapján Michelle Robinson egy nagyon lelkiismeretes, törekvő, belevaló lány volt, húszas évei közepére elérte, amire vágyott, egy munkahelyet, ahol jó karrierépítési lehetősége volt, jó fizetést, kocsit, de lassan rájött, h mindez, amiről mindig álmodott, amiért mindig küzdött, nem teszi boldoggá. Mind a munkáját, mind a jogász hivatását tévútnak érezte a maga számára és igyekezett valami mást találni, valamit, aminek nagyobb hasznát érzi, ami boldoggá teszi. Nagyon érdekesen és tanulságosan írja le a vívódás időszakát, a dilemmáit, mert hát mindennek van előnye és hátránya.
…utáltam jogászkodni. Nem erre a munkára termettem. Üresnek éreztem magam tőle, hiába végeztem jól a feladatomat. Nyomasztó volt mindezt beismerni, tekintve, hogy mennyit küzdöttem érte, és mennyire eladósodtam miatta. Annyira hajtott a teljesítménykényszer és a késztetés, hogy mindent tökéletesen csináljak, hogy nem vettem észre a jeleket, és rossz irányba kanyarodtam.
Az események akkor pörögnek igazán fel az életében, amikor megismerkedik Barack Obamával, ezzel a mind külsejében, mind élettörténetében, gondolkodásmódjában, mentalitásában különleges fiatalemberrel. Michelle Obama meglepően őszintén ír a kapcsolatuk alakulásáról, a férje rendhagyó leánykéréséről, közös vívódásaikról, különbözőségeikről. Aztán jönnek a gyerekek, a férje politikai ambíciói, a hétköznapi problémák egy hétköznapi család életében, majd a kampányok és aztán legnagyobb falat, az elnökválasztási kampány. Itt is a vívódását találtam nagyon érdekesnek, h bár támogatja a férjét, mégis fél, h széthullik a családjuk, h mi lesz a gyerekekkel, de nem meri a saját családját Amerika elég állítani, mert hisz benne, h a férje az, aki „megmentheti” az országot. Kíváncsi voltam – szerintem a többséggel együtt – mit ír a first ladységéről, hogy élte meg a változásokat, a szabályokat, lehetőségeket, a kritikát. Érdekes volt olvasni a Fehér Házról, mint otthonról, a családi életük alakulásáról, arról, h egy-egy váratlan vásárlás vagy vacsora nem csak a titkosszolgálat jó néhány emberének napját borította fel, hanem annak a városét is, ahol épp erre sor került. Bár ír a politikáról, de inkább csak a sarkalatos dolgokról és a saját szívügyeiről, amikkel first ladyként igyekezett hozzájárulni a férje sikeres elnökségéhez. Ezeken kívül megható-megkapó történeteket emel ki, abból a sok találkozásból, amire 8 év alatt alkalma volt, ill. két olyan híres emberrel való találkozását, akiket a legjobban csodál és tisztel: II. Erzsébet királynővel és Nelson Mandelával. Végig hangsúlyos maradt viszont az életében Amerika első asszonyaként is, h ő elsősorban anya, aki anyatigrisként védi a gyerekeit és minden helyzetben azt mérlegeli, mi lenne nekik a legjobb, de nem lóg rajtuk majomszeretettel, nem kényezteti őket a végtelenségig, hanem – legalábbis a könyvet olvasva úgy tűnik – sikerült egy jó középutat találnia, értelemmel és érzelemmel nevelni őket.
Tetszett az önéletrajza, mert nem éreztem sem álszerénynek, sem nagyképűnek, tisztában van magával, a jó tulajdonságaival, az erősségeivel, gyengeségeivel, az elkövetett hibáival, számomra ez egy őszinte vallomásnak tűnt, ami ráadásul jól van megírva és olvasása közben egy bölcs asszony képe rajzolódik ki, akiből méltán lett példakép. Fontos még, h bár az életében sokszor és sokféleképpen játszott szerepet a bőre színe, de nem csinált mártírt magából, bizonyára származott ebből kellemetlensége vagy akár hátránya is, de mindennek ellenére elérte a kitűzött céljait, előre jutott és ezt mindig, minden fórumon hangoztatta is, példakép akart lenni ilyen szempontból is, h lássák a fekete közösség tagjai is, így is lehet, ezt is el lehet érni, nem kell és nem is szabad harc nélkül feladni. Csak ajánlani tudom az utóbbi évek egyik legkarizmatikusabb nőjének könyvét, nem csak nőknek.

2019. január 4., péntek

Karen Swan: Winterglücksmomente

Főhősünk, Nettie ezúttal kicsit eltér a szokásos Swan főszereplőktől, akik gyönyörűek, okosak, sikeresek és jet set életet élnek. Nettie inkább tesze-tosza, nem jut előre a munkájában és a magánéletében sem. Ám amikor egy véletlen folytán egy hatalmas nyuszi jelmezben csúszik le egy szó szerint nyaktörő, jeges pályán és ezt megússza néhány kék-zöld folttal, egy csapásra ismert lesz – na nem ő, hanem a #bluebunnygirl - bár erre a legkevésbé sem vágyott.


Ráadásul azért, h megtarthassa állását és még nagyobb hírverést csináljanak a jó ügynek, a karácsonyig hátralévő tizenvalahány nap mindegyikén vállalkoznia kell valami hajmeresztőre a kék nyuszi kosztümben. Az egyetlen jó dolog az egészben, h az őrjítő rocksztár, Jamie Westlake is felfigyel rá és követi twitteren, aztán személyesen is összefutnak. Bár az őrült és vakmerő kék nyuszi mögött megbújó lány kiléte szigorúan titkos, Jamie rájön és Nettie hamarosan azon kapja magát, h lépten-nyomon egymásba botlanak, nem is annyira véletlenül. Úgy tűnik, megállíthatatlanul robognak a happy endjük felé, de rá kell jönniük, h két teljesen különböző világban élnek. Ráadásul Nettie életében van egy sötét folt, ami miatt úgy érzi, sosem lesz már boldog, de karácsony előtt egyre sűrűsödnek az események és végül minden némileg csöpögős és giccses véget ér.
Kis csalódás volt ez a könyv, talán az első a szerzőtől, amire nem ismertem volna rá. Ez lehetne pozitív megjegyzés is akár, de ez esetben nem az. Swan a gazdagok és szépek csillogó életét képes volt eddig tartalommal, érzelmekkel, barátságokkal és olyan személyiségekkel megtölteni, hogy az ember zsebében nem nyílt ki a bicska. Ezúttal viszont egy sokkal hétköznapibb világba kalauzol, ami még nem lett volna probléma, az már sokkal inkább, h ezúttal nem tudta élettel és tartalommal megtölteni se a történetet, se a szereplőket, akik tőle szokatlan módon nagyon „jól fésültek”. Bár több témát és problémát igyekszik tematizálni, inkább csak felszínes próbálkozások ezek, amik ellenére a történet meglehetősen lyukas marad. Ráadásul - bár karácsonykor játszódik – de ennek sincs túl nagy szerepe, ellentétben az eddigi karácsonyi Swan regényekkel.

2019. január 1., kedd

Boldog új évet!

Újra vége egy évnek, így jöhet a szokásos összegzés! 2018-ban 80 könyvet olvastam, hárommal többet, mint előző évben. Ebből 63 volt németül és 17 magyarul, egy picit csökkent tehát a német dominancia a tavalyihoz képest (64-13). A megoszlás idén úgy nézett ki, h ebből a 80 könyvből 61 volt ekönyv, 9 hagyományos- és 10 hangoskönyv, ez utóbbi biztos, hogy rekord nálam és szerintem fenn is fog állni pár évig;). Szintén rekordgyanús, hogy 2018-ban 7 különböző magyar szerzőtől olvastam, elmarad viszont az előző évektől azon könyvek száma, amiket az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról olvastam, ezúttal csak kettőnek értem a végére, így tartok 106-nál:-), nem hiszem, h a következő évben itt változást érnék el.


Ahogy az elmúlt években, úgy 2018-ban is több sorozatot olvastam, kezdve Elena Ferrante immáron 4 részből álló ciklusával, ebből egyelőre még csak a trilógiát olvastam, de abszolút tervben van a záró rész is. 4 részt hallgattam meg Erin Watt Paper Princess sorozatából, bár ennek még vannak további részei, számomra ennyi elég volt. Nem úgy, Sophie Kinsella boltkóros regénysorozatából, amiből szintén 4 rész került sorra, az akkor elég is volt, de a maradék részek is tervben vannak. Az előző évhez hasonlóan 2018-at ismét Sarah Morgan egy trilógiájával zártam, ezúttal Puffin Islandra „utaztam” a 3 rész erejéig. 2018-ban egy abszolút kedvencem lett, Kristin Hannahtól a Wie Blüten im Wind ragadott nagyon magával, de emellett persze több olyan olvasmányom volt, ami tetszett ill. nagy hatást tett rám, mint pl. a jövőbe tekintő Qualityland, Stepheine Meyer Vegyésze, Mhairi McFarlene és Petra Hülsmann egy-egy könnyed regénye és Linda Schipp elgondolkodtató emlékezetvesztős könyve a Memories to do.
2018-ban is akadt bőven utazós olvasmány, újabb két rész az Ein Jahr in… sorozatból (Lissabon, Tokio), Verne 80 nap alatt a Föld körülje és annak modern kori változata a Hoepner fivérekkel, akiknek egy másik nagy kalandját is olvastam, csakúgy, mint Bettina Pohlmann családi világ körüli útjának krónikáját. Amiben elmaradtam a várakozásaimtól, azok az életrajzok voltak, amiket bár szívesen olvasok, 2018-ban nem nagyon találtam kedvemre valót, csak egyet olvastam (Coco Chanel), de már betáraztam 2019-re, így ez biztosan másként lesz az új évben.
2018 legolvasottabb bejegyzése éppen a Coco Chanelről szóló könyv, ezt Náray Tamás első regénye követte, a Paper Princess sorozat 4. része lett a 3. legolvasottabb - feltételezem, mert még nem jelent meg magyarul - ezt pedig a 2018-as kedvenc Wie Blüten im Wind ill. Mhairi McFarlene regénye követte.