2011. február 22., kedd

Toni Morrison: Nagyonkék

Az 1993-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett afroamerikai írónő első regénye volt ez.
A történet főszereplője a 11 éves kislány, Pecola. Barátnője, Claudia a mesélő, általa nyerünk betekintést a lány családjába, ismerjük meg szülei és az ő történetét.


A cím arra utal, h az afroamerikai Pecola kék szemet szeretne – nagyonkéket - , azért, h megfeleljen az amerikai szépségideálnak, h mindenki szeresse, szebbnek és „fehérebbnek” lássák.

Azt gondolta, ez a legfantasztikusabb és leglogikusabb kérés, amit eddig hallott. Itt egy csúnya kislány, aki szépségért folyamodik. A szeretet és megértés hulláma söpört át rajta, de hamar felváltotta a harag. A harag, amiért nincs hatalmában segíteni rajta. Az elébe tárt – pénzzel, szerelemmel, bosszúval kapcsolatos – kívánságok közül ezt érezte a legszívbemarkolóbbnak, a leginkább teljesítésre érdemesnek. A fekete kislányét, aki ki akar kapaszkodni feketesége gödréből, és kék szemmel szeretné látni a világot.

Ez azért nagyon elgondolkodtatott engem, aki kék szemmel látom a világot és semmi jelentőséget nem tulajdonítok neki… Milyen sokszor van, h gyerekként, de akár még felnőttként is, vágyunk valamire, amitől úgy gondoljuk minden megváltozna, jobb lenne, ha soha nem érjük el, örökre reménykedünk, ha sikerül megkapnunk, lassan rájövünk, h mégsem ezt kerestük, h talán túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki.
A könyv központi témája persze mégsem ez, sokkal komolyabb témákat boncolgat, hisz Pecola apja áldozatává válik, az ő gyerekét várja. A történet kicsit emlékeztet a Kedves Jóistenre, például a családon belüli erőszak miatt, valamint itt is a feketék, főleg a nők élete, sorsa a téma és egy fekete kislány kálváriája áll a középpontban ill. van ebben is egy levél, ami a Kedves Jóistennek szól.

A világon mindenki parancsolgatott nekik. A fehér asszonyok: – Csináld meg! – A fehér gyerekek: – Add ide! – A fehér férfiak: Ide gyere! – A fekete férfiak: - Szét a lábad! – Csak a fekete gyerekektől és egymástól nem kellett elfogadniuk parancsot. Elfogadták és saját képükre formálták a parancsokat. Fehér emberek házát vezették és tudták a módját. Ha a fehér ember elverte az ő emberüket, föltakarították a vért és hazamentek, hogy otthon megkapják a magukét az áldozattól. Egyik kezükkel ütötték a gyerekeiket, a másik kezükkel loptak nekik. Ugyanaz a kéz vágta a fát és vágta el a köldökzsinórt, ugyanaz a kéz vágta el a csirke nyakát, ölte le a disznót és bűvölte elő a virágokat a földből, ugyanaz a kar kötötte a kévét, rakta a bálát, zsákot, ringatta a kisbabát.

Őszintén szólva engem ez a könyv annyira nem érintett meg, talán mert nemrég olvastam a hasonló témájú Kedves Jóistent. Annak ellenére sem, h a problémák, amikkel szembesülünk, nagyon is aktuálisak, mindenkit érintőek, mindenhol előfordulóak, olyanok, amikről nem lehet nem tudomást venni: pedofília, kirekesztettség, megkülönböztetés, keserves női sorsok.És annak ellenére sem, h voltak benne elgondolkodtató, megkapó gondolatok (számomra leginkább az idézett kettő)de összességében, nem kaptam kedvet, h többet olvassak az írónőtől.
Miután elolvastam fedeztem fel az 1001 könyves listán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése