Matthew McConaughey: Zöldlámpa

Csupa jót hallottam erről könyvről, így végül én is beszereztem. Mcconaughey soha nem tartozott a kedvenc színészeim közé, de jó pár filmet láttam a főszereplésével, amik tetszettek. Az utóbbi években szeretem az életrajzokat és bár ez nem – csak – az, akként is lehet olvasni.

A színész 50 évesen elővette élete elmúlt 35 évében írt naplóit és nagy élvezettel forgatta őket, majd úgy döntött, könyvvé dolgozza azokat, méghozzá saját bevallása szerint egy szemléletkönyvvé. Szerintem 2 különböző olvasási módja lehet a könyvnek. Egyrészről, a hagyományos módon írt (gépelt) szöveg a szerző lineáris elbeszélése az életéről, ami nagyon olvastatja magát, tényleg tele van elképesztő történetekkel, nincsenek benne üres járatok. Leírásából megismerjük a családját, szüleit és testvéreit; azt, hogy lett belőle színész; folyamatos megújulásait és a saját családjáról is olvashatunk. Sok-sok személyes emléket oszt meg és jól leírja, h egy egészen másként indult karrierrel hogyan jutott oda, hogy a 2000-es évek elején az aktuális romkom szépfiúnak számított és nem is kapott már más ajánlatokat. Ha Hoollywoodon múlik valószínűleg még ma is ilyen szerepeket játszana, de ő másként gondolta és inkább nem vállalt el semmit, mígnem megtalálták a nekivaló szerepek. Ezt a részt nagyon gyorsan lehet olvasni, mert izgalmas, könnyen olvasható, visz előre, könnyed. Viszont szerintem eléggé megakasztják a mindenféle cetlikre felfirkantott bölcsességek, tanulságok, teóriák, én nem nagyon találtam a 2 dolog között az „összhangot” és bár ezek sokszor támogatták vagy alátámasztották a történetet, nem mindig éreztem így. Ezért én, először végigolvastam a memoár részt és inkább a végén lapoztam át újra a könyvet, áttanulmányozva a „cetliket”, tehát tulajdonképpen ketté vettem a könyvet. A másik verzió az lehet, ha valakinek van ideje és kedve, mindezt párhuzamosan csinálni és az életrajz közben átbogarászni a cetilket is.

Néhány óra alatt a végére is értem ennek a kb. 300 oldalnak, ami velem nagyon ritkán esik meg, de McConaughey elbeszélési stílusa, a sztorijai beszippantottak. Külön tetszett, h egy percre sem jelent meg holmi hoollywoodi sztár, nem vágott fel, nem hozott kellemetlen helyzetbe másokat, nem azzal akart a címoldalakra kerülni, h másokat tüntetett fel rossz fényben vagy osztott meg róluk szaftos sztorikat. Már csak azért sem, mert ez a könyv nem Hoolywoodról szól, nem a sztárokról vagy a színészetről, a filmekről, hanem egy texasi srácról és arról, ő hogy birkózott meg a helyzetekkel, amikbe került. Nagyon egyedi, nagyon őszinte, eredeti.

Gesa Neitzel: Frühstück mit Elefanten

A német lány Berlinben dolgozik televíziós szerkesztőként, de amikor 3 hónapot Dél-Afrikában tölt (!), rájön, h ez az ő világa, erre vágyik, pontosabban ranger – amolyan szafaris túravezető - akar lenni és bele is vág. Na nem meggondolatlanul, 1 évet ad magának, készülődik ténylegesen és lélekben is. Persze egyáltalán nem biztos benne, h élete hátralevő részét Afrikában akarja leélni, lehet, h ez csak egy kis „én-idő”, amire szüksége van, egy adrenalin löket, a szürke hétköznapok után.

Tele bizonytalansággal, de kíváncsisággal meg is érkezik aztán egy botswanai rezervátumba és máris indulhat a kiképzés és a kaland. „Osztályával” mindenhol valami mást tanulnak, ami hasznos lehet a túléléshez: állatnyomokat olvasnak, zebrákkal, elefántokkal, hiénákkal, zsiráfokkal és oroszlánokkal ismerkednek, elsajátítják a túravezetés csínyát-bínját, a tájékozódás fontos tudnivalóit. Nagyon gyorsan– önmagát is meglepve – azt érzi, h ott a helye, oda tartozik és elképzelni sem tudja, h visszatérjen a berlini életéhez. Kiképzése Botswana után Dél-Afrikában folytatódik, sikeresen leteszi a ranger vizsgát, vagyis már autós szafarikat vezethetne, de érzi, h ennyi nem elég. Zanzibáron tölt pár hetet a húgával, majd az egykori német kolóniában, Namíbiában önkénteskedik és elefántok körül segédkezik, majd visszamegy Dél-Afrikába és belekezd egy komolyabb képzésbe (trails guide), amihez immáron gyalogosan és puskával felszerelve kell felfedeznie Dél-Afrika legnagyobb vadrezervátumát, a hatalmas területű Kruger Nemzeti Parkot. A komoly kihívás kétségeket ébreszt benne, de új barátokat szerez és felnő az egyre komolyabb feladatokhoz és végül ezt az akadályt is sikerrel veszi. Olyannyira, h a rezervátumban maradhat, h néhány hónapig ott dolgozzon (back-up-ként), aminél jobbat elképzelni sem tudna. 1 éve éli immáron az életét a fekete kontinensen, sokkal többet ért el, mint amire képesnek tartotta magát, mégis visszatér Berlinbe, de csak egy rövid időre, mert Afrikában nem csak önmagát találta meg, hanem a másik felét is. Ez a könyv 2016-ban jelent meg, a pár azóta is együtt van, Gesának azóta további 3 könyve jelent meg, hasonló témában, míg a barátja, a szintén ranger Frank utazási irodát vezet és túrákat szervez. Egy nagyon érdekes, tőlem nagyon távol álló világot mutat be, jól leírva, jól összefoglalva, magával ragadó módon, szóval tetszett.

Caroline Khoury: Nur ein einziger Tag

Abbie kezét megkéri a barátja, Charlie, akire semmi rosszat nem lehet mondani, kedves, vicces, sikeres, jóképű, de mégis, a nő tudja, h nem az igazi számára. Merthogy valamikor régen, összesodorta a sors egy török fiúval, Ozzal, együtt töltöttek egy éjszakát, de aztán útjaik rögön elváltak és bár reálisan nézve, ez csak egy szép emlék, de amikor a férfi hirtelen újra felbukkan az életében, egyidőben az eljegyzéssel, minimum kétségeket ébreszt a nőben a kapcsolatát illetően.

Lassan kiderül az is, h az a bizonyos 15 évvel ezelőtti első találkozás közel sem az egyetlen volt Ozzal. Az elmúlt másfél évtizedben útjaik újra és újra keresztezték egymást és a kettejük közötti vonzalom soha nem volt kérdés, de az időzítés valahogy sosem volt megfelelő ahhoz, h egy pár legyenek. Nem igazán tetszett és ennek több oka is van. Ugrálunk az időben, a jelen és a számtalan múltbeli találkozás között, ami időnként nagyon zavaró volt, teljesen elvesztettem az „időbeli fonalat”. Másrészről Abbie is az a fajta karakter volt számomra, akiről már sokszor írtam, aki olyan sótlan, semmilyen, mégis mindenki az ő kegyeit keresi, rajong érte stb. számomra érthetetlen módon, bár lehet, h ehhez a felolvasó kissé fura manírjaninak is köze volt, aki számomra szintén egyértelműen negatív bélyeget nyomott az egészre. Szintén kiverte nálam a biztosítékot, h bazi hosszú, még hallgatni is, ráadásul szükségtelenül húzza ilyen sokáig. Ez számomra tényleg az a kategória volt, h megkönnyebbülést jelentett, h a végére értem.

Sofia Lundberg: Das rote Adressbuch

Doris 96 éves és Stockholmban él, nincs senkije - Jenny-n kívül, aki a húga Amerikában élő unokája - nem látogatja senki, pedig a piros jegyzetfüzete telis tele nevekkel, amik egy mozgalmas, tartalmas életről árulkodnak.

A nő életét ezen jegyzetfüzet és a benne szereplő emberek segítségével ismerjük meg. Apja korán meghalt, mivel anyja egyedül nem tudta eltartani a gyerekeket, neki abba kellett hagynia az iskolát 13 évesen, h egy előkelő hölgynél dolgozzon szobalányként. Itt gyorsan „felfedezték” Párizsba került és manöken lett belőle, nem is sikertelen. A II. világháború réme elől hirtelen hozzákerülő húgával menekül Amerikába, de az új életük egészen máshogy alakul, ahogy képzelték/remélték. A lány aztán egy tragédia után veszélyes úton-módon, egy életre megsebezve, de élve kerül újra vissza a háborútól feldúlt Európába, majd végül Svédországba. A boldogság és a saját család, úgy és azzal, ahogy és akivel egyszer elképzelte, sosem adatott meg neki, ezért is érzi kötelességének, h mindenben segítse labilis-drogfüggő unokahúga lányát, Jennyt gyerekként és felnőttként egyaránt. Idős napjai magányában ő jelent számára mindent, a családot, a szeretetet, a külvilágot. Amikor egyik skype beszélgetésük közben lesz rosszul az idős hölgy, Jenny Stockholmba repül, h Dorisszal legyen élete utolsó napjaiban. Ekkor fedezi fel a piros jegyzetfüzetet, amiből megismeri a nő teljes történetét. Nem akarja és nem tudja elengedni Dorist, aki a családot jelenti neki, az anyát és a nagymamát egyben, de tudja, nincs más választása. Végül még sikerül lehetővé tenni számára egy életen át vágyott találkozót, ami után az idős hölgy boldogan hajthatja örök álomra a fejét. Nagyon szép történet, annak ellenére, h tele van szenvedéssel és tragédiával. Izgalmas a megvalósítás módja is, mert bár a kétsíkú elbeszélés megszokott, de itt a múlt a jegyzetfüzet egy-egy személyhez kapcsolódó bejegyzése által elevenedik meg.

Náray Tamás: Volt egyszer egy varrodám

Elöljáróban le kell szögeznem: abszolút elismerem mindazt, amit Náray elért, sikereit, kvalitásait stb., pont ezért kicsit nehezen tudom összeegyeztetni vele ezt a könyvet. Ahogy már az előzmény kötetnél is írtam, ez sem állt össze számomra igazán regénnyé, inkább történetek füzére volt. Bár van benne valami „sztori”: már Spanyolországban él egy ideje, innen repül New Yorkba és a repülőn találkozik egy régi magyar ismerősével, neki meséli el, mi is történt, miért hagyta el Magyarországot, de leginkább szisztematikusan azt sorolja fel, h mi nem tetszett/tetszik neki Magyarországon, milyen sérelmek érték.

Tényleg történtek vele bicskanyitogató dolgok, nagy igazságokat fogalmaz meg, izgalmas bepillantani a kulisszák mögé, sok érdekes, tanulságos, ledöbbentő történet van benne, meg általában olvastatja is magát a regény, DE amikor a „saját” és főleg más szájába adja a mindenféle okosságait, ideológiáit, hosszú távon, az nagyon fárasztott. Ami még inkább, azok a kollégái „beszélgetései” voltak az ő zsenialitásáról, éleslátásáról, emberségéről egy szóval tökéletességéről. Ha ilyen beszélgetést hallanék róla, vagy ilyet hallanék róla valaki mástól, azzal nem lenne bajom, de így, h ő írja és ráadásul nem egyet, hanem folyamatosan, azt finoman szólva sem tartottam elegánsnak. Összességében nagyon kettősek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert egyrészről tetszett – bár nem tudom a „miértet” olyan konkrétan megfogalmazni, mint a kifogásaimat - de nem tudtam szabadulni a gondolattól, h egy olyan kaliberű művészhez, mint amilyen ő, méltatlan az a „fröcsögés”, amit helyenként rendez.

Julie Caplin: Das kleine Chalet in der Schweiz

A cserfes Mina szeret főzni a barátainak, mindig pörög és a nagy szerelemről ábrándozik, amiről azt hiszi, már meg is találta Simon oldalán. Ám amikor az egy éves évfordulójukon megkéri (!) a barátaik előtt a pasi kezét, jön a fájdalmas felismerés, Simon, nem hogy nem akar a férje lenni, de viszonyba keveredett a nő legjobb barátnőjével.

Mina elkeseredésében hanyatt-homlok menekül a keresztanyjához Svájcba, aki ott üzemeltet egy kis chalet. Még meg sem érkezik, már a vonaton találkozik „élete újabb nagy szerelmével”, de ezúttal nem akar elsietni semmit, annak ellenére sem, h Luke is a keresztanyja, Amelie vendége. A fiatalok szépen lassan ismerkednek, de Mina úgy gondolja, hiába vonzza őt mágnesként a férfi, nem lenne jövője a kapcsolatuknak. Miközben egyre jobban megismeri Amelie chaletjét, a vendégeket és a kis svájci falu lakóit és mindennapjait, egyre inkább érzi, h neki is itt van a jövője, de a kérdés az, Luke-kal vagy nélküle? Persze, ahogy az lenni szokott, azért ez nem olyan igazán nagy kérdés:;), szóval nem történik semmi váratlan. Caplin hozza a szokásokat, aranyos szereplők, szép és érdekes helyszín, na meg persze happy end.

Karen Swan: Winterwundertage

A karrierista, sikeres és luxushoz szokott vállalati tanácsadó Alex december elején érkezik a kis skót szigetre, Islay-re, h újra sikerhez segítse a helyi whisky gyártót. Feladata viszont finoman szólva is nehéz, mert a családi vállalat CEO-ja, a jóképű és önfejű Lochlan, szóba állni sem akar vele, pláne nem együttműködni.

Ráadásul a kis vidéki sziget nem éppen az, amihez a nagyvilági Alex szokott, de meglepő gyorsan alkalmazkodik, beilleszkedik, barátokat és jóakarókat szerez. Itt sem marad el a Swannál már megszokott „nagyzolás”, (ami viszont meglepő módon nála nekem mindig tetszik) a nő jet set életének és a pasi arisztokratikus világának keveréke érdekes, a hétköznapi embernek új és izgalmas. Ami viszont nem tetszett, h nagyon túl van bonyolítva, tele van „csavarral”, de megmondom őszintén, ezek egy idő után számomra követhetetlenek voltak, ill. már nem is akartam követni őket. A szerzőnél már megszokott módon, ez is egy 600 oldalas regény, emlékeim szerint a régebbi könyveiben ezt még simán meg tudta tölteni tartalommal, most már nem nagyon, kissé izzadságszagúra és erőlködösre sikeredett ez is szerintem. Az elejétől kezdve 2 történetet olvashatunk 100 év különbséggel, amik szépen lassan összeérnek, de ezt is szinte teljesen feleslegesnek éreztem. Ráadásul – bár az egész az adventi időszakban játszódik és karácsonykor végződik – a karácsonyi hangulat is eléggé elsikkad.

Boldog új évet!

Új év, új remények, új olvasmány élmények! Mielőtt belevetném ezekbe magamat, jöjjön a szokásos összegzés az elmúlt évről. 2021-ben kereken 100 bejegyzés született, már ez is rekord és lesz még néhány. 97 könyvnek értem a végére, ez tizeneggyel több, mint előző évben és ez is abszolút rekord. Ebből 75 volt németül és 22 magyarul, újra erősödött tehát a német dominancia az előző évhez képest (66-20). A rekordok leginkább a hangoskönyveknek köszönhetőek, hiszen idén ugyanannyit olvastam hagyományos könyv formátumban (11), mint tavaly, hárommal kevesebb ekönyv került sorra, mint 2020-ban, vagyis „csak” 48, viszont 14-gyel több hangoskönyv, összesen 38, ami megdobta a számokat. Amíg tart nálam a home office, valószínűleg ez a tendencia is folytatódni fog.

A tavalyi 7 magyar szerző után idén csak öttől olvastam, ezt átlagosnak mondanám magamnál. Továbbra is megfontolva haladok, az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán, a tavalyi 4 után idén csak kettőt sikerült olvasnom innen, így tartok most 114-nél. Az utóbbi évekhez hasonlóan 2021-ben is több sorozatot olvastam, hallgattam. Az évet mindjárt Christelle Dabos A tükörjáró sorozatának 4 részével kezdtem, amit nagyon szerettem. Nyáron hallgattam meg a Spotify-n Katharina Herzog Farben des Sommers sorozatát, ez az egymáshoz szinte egyáltalán nem kapcsolódó 4 rész már jóval kevésbé tetszett. Aztán jött a The Secret Book Club 3 része hangoskönyvként, majd decemberben Sarah Morgan Manhattan sorozatának utolsó 3 részét hallgattam meg (5-7.), ezek ismét jobban tetszettek. 2021-ben sem olvastam olyan könyvet – az előző évekhez hasonlóan – ami felkerült volna az abszolút kedvencek közé, de azt hiszem, ez nem csak az olvasott könyvekkel, hanem az én elvárásaimmal is összefügg, szóval persze azért olvastam olyan regényeket, amik tetszettek. Ilyen volt például az Unortodox Deborah Feldmantól, Delia Owens bestsellere, az Ahol a folyami rákok énekelnek, a furcsa jövőt előrevetítő Die Kandidatin, az Észak-Koreából menekülő lány megrázó története, a Schwarze Magnolie, David Safier nagyon szórakoztató Miss Merkelje és Ellen Sandberg regénye a Die Schweigende is. Az abszolút kedvencek listához Helen Russel dániai élményeiről írt könyve volt a legközelebb, ezt nagyon szerettem. Ahogy minden évben, úgy 2021-ben is szívesen olvastam utazós könyveket, egy újabb részt az Ein Jahr in ….. sorozatból (Párizs), hasonló koncepciójú könyveket Dél-Afrikáról, Kínáról és New Yorkról, „használati útmutatót” Izraelhez és Palesztinához stb. Erős nőkről, érdekes személyiségekről olvastam önéletrajzokat (Maria Sharapova), regényéletrajzot (Audrey Hepburn) ill. naplókat (Janikovszky Éva, Festetics Mária), továbbra is szeretem az ilyesmit, szóval 2022-ben is várható a sok utazós olvasmány mellett néhány életrajz is, sőt újraolvasásokat is tervezek. 2021 legolvasottabb bejegyzése a blogomon – nem túl nagy meglepetésre - Orvos-Tóth Noémi nagy sikerű könyve, az Örökölt sors lett, ezt követték Helen Russel dán élményei, majd a Könyörület Toni Morrisontól, az Unortodox, az 5. helyen holtversenyben áll Gárdos Péter Hét mocskos napja ill. a Tükörjáró sorozat befejező, negyedik része.