Lioba Albus: Zusammen ist man weniger gemein

Nemrég hallgattam meg az első könyvet a szerzőtől és nagyon tetszett a stílusa, a felolvasása és az is újdonság volt és valahogy üdítően hatott, h az idősebb generáció a főszereplő.

Itt is így van, leginkább 60+-osok a főhősök, szegről végről vagy egyáltalán nem ismerik egymást, de a sors pont egyszerre szúr ki velük, kénytelenek összeköltözni, 3 nő és 1 pasi, amíg átvészeli ki-ki a maga magánéleti/pénzügyi viharját. Szép lassan megismerik egymást és mi is őket, mindegyikük múltjába bepillantást nyerünk. Az életük aztán jó néhány nem várt fordulatot vesz, nem csak egymás legjobb barátai és bizalmasai lesznek, hanem igazi közösséget kovácsolnak a társasház lakóközösségéből is, szembe szállva a kirekesztéssel. Bár ez is tetszett, de közel sem annyira, mint a másik könyve. Egyrészről túl hosszúnak találtam, másrészről túlságosan idealizáltnak. Utóbbi számomra eléggé elvette a történet realitását, mert sajnos a világban nem ez tapasztalható általában, h mindenki önzetlenül segít mindenkin, szomorú, de ez a realitás. Itt mindenki majd’ túlcsordul a jóságtól és a jóindulattól, ami – lássuk be, sajnos – nem túl emberi. Ezt a két dolgot leszámítva tetszett, mert jól mutatja meg, h ma már 60 fölött sem csak nagymama/nagypapa lehet az ember, lehetnek kreatív gondolatai, akár új karrierbe is kezdhet, rátalálhat egy új szerelem, vagy akár egy affér is és ideális esetben mindezt egy jó adag élettapasztalattal már jobban tudja menedzselni, mint korábban.

Barbara Leciejewski: Versuchen wir das Glück

Ez a második könyvem a szerzőtől és bár az első jobban tetszett, ez sem okozott csalódást. Helene második házasságában él, épp csalfa férjét kíséri ki az állomásra, amikor összefut Ludwiggal, az első, igazi, egyetlen szerelmével. Ebből az apropóból ismerjük meg kettejük közös múltját, mindazt, ami közöttük történt, majd a sok-sok egymás nélkül töltött év történéseit is.

25 év telt el azóta, h egy pár voltak és őrülten szerették egymást, mégis egyetlen délután elég ahhoz, h minden visszajöjjön. Minden szóval, gesztussal, gondolattal újra közelebb kerülnek egymáshoz és az eltelt évek megtanították őket értékelni azt, amilyük volt és amit akkor, fiatalon olyan meggondolatlanul eldobtak maguktól. A végén még belengi egy kis balsejtelem a történetet, h talán mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy remélték és ahogy az olvasó is remélte, de aztán a szerző mégis a happy end mellett dönt, de ezzel nem volt bajom, mert nem az irreális, cukorszirupos, sokkal inkább a realisztikus fajtából való.

Náray Tamás: Zarah

Jó pár éve megvettem már a Zarah trilógia első két részét, de valahogy elriasztottak a vaskos kötetek és az, h nem hallottam róluk túl jót. Most viszont felkerültek a várólistámra és neki is kezdtem az elsőnek. Összességében tetszett és örömmel kezdtem bele rögtön utána a második részbe, de azért volt benne nekem néhány furcsaság. Én két részre osztanám a történetet, az egyikben a címszereplő, Zarah életével ismerkedhetünk meg, német családja tragédiájával a náci időkben, az ő szinte csodával határos megmenekülésével és túlélésével, de aztán meglehetősen gyorsan áttevődik a hangsúly egyetlen lánya, Jozefa történetére. Ő szerelmek, nagy érzelmek, csalódások között vergődik, majd sorsa hirtelen nagyon tragikus fordulatot vesz, ezzel zárul az 1. rész.

A másodikban eleinte újabb és újabb szereplők bukkannak fel, új helyszínekkel megspékelve és az ember sokáig nem nagyon tud összefüggést találni a látszólag különálló történetek között. Szépen lassan kiderül, h Zarah 30 éve eltűnt unokáiról olvastunk immáron sok-sok fejezeten át, akiket a szerző egy kisebb műkincs krimi keretében végül majdnem össze is hoz, de még mielőtt az igazán nagy egymásra találások bekövetkezhetnének, véget ér az első kötet. A könyv jó 700 oldalas. A történet szerintem jól fel van építve, izgalmas, olvasmányos, időnként meglepő, néhányszor persze azért kiszámítható is. A több, mint 700 oldal szerintem azért sok, mert helyenként teljesen feleslges, semmitmondó párbeszédekkel van tele. Náray stílusában van valami, amit nem is tudok megfogalmazni, valami egyedi, kifinomult, ami pozitív, meg olvasmányos is, de mégis valahogy életidegen nekem és talán összességében manapság és valahogy ez belengte az egész regényt. Náray tökéletes főszereplőiről nem is beszélve…Nagyon bukik a fekete-fehér karakterekre, de amilyen tökéletes, már-már emberfeletti karektereket csinál a főszereplőiből, az már tényleg egy kicsit sok, bár emlékeim szerint nem új nála. A regényben az egyik „féltve őrzött titkára” - a 2. unoka kilétére - is egyszerűen csak úgy rá lehet jönni, jóval azelőtt, mielőtt egyértelművé válik, ha az olvasó meggondolja, ki a „legtökéletesebb” a szereplők közül. Eleinte az is meglepett, h egy magyar szerző teljesen külföldi történetét olvasom, ami persze miért is ne lehetne, nem vont le és nem is adott hozzá számomra a történethez. A könyv 2. felébe ráadásul ide-oda még a magyar vonalat is belecsempészi egy kicsit.

Ali Harris: Der erste letzte Kuss

Jaj, hát ezzel sem nagyon tudtam megbarátkozni. Nem is lett volna rossz, Ryan és Molly szerelmének, kapcsolatának sok-sok éven át nyúló bemutatása, de…minden egyes fejezet más évben játszódik, tök máskor. Egyfolytában ugrálunk előre, hátra…minek? Mit ad ez a történethez? Miért kell ez? Nagyon idegesített, főleg, h semmi értelmét nem láttam. Összejönnek, szétmennek…együtt vannak most egyáltalán, vagy nem? Egy idő után már érdekelni sem nagyon tudott.

Kb. a felére derül ki – legalábbis nekem - h Molly és Ryan a házasságig is eljutott, majd az is, h a jelenben már nincsenek együtt. Molly egy csalódás után próbálja immáron Ryan nélkül felépíteni az új életét, minden jel arra utalt nekem, h szétmentek, elváltak. Aztán itt jött a fordulat, hisz kiderült, h miért nincsenek együtt már, mi választotta szét őket, a sok-sok érzelmes leírás, gondolat azért az én kemény szívemet is meglágyította. A végén még egy kis bepillantást is kapunk Molly több évvel az események utáni életébe, ami jót tesz az olvasó lelkének is. Szóval a végére azért megérintett, de ezzel együtt is úgy gondolom, nekem jobban tetszett volna az állandó időbeni hármasugrások nélkül.

Charles Dickens: A Jarndyce-örökösök

Az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán ill. az idei várólistámon is szerepel a regény. Angol címe Bleak House, ami magyarul Örökösök címen jelent meg. Ez a regény szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán. Ebből a híres könyvből, ami a cselekmény bonyolultsága és a mű terjedelme miatt nem lehet ifjúsági olvasmány, készített Ottlik Géza egy összevont és rövidített változatot, ez a Jarndyce-örökösök. Ez elég szokatlan szerintem, én ezt a „rövidített, egyszerűsített verziót olvastam” csak, ennek ellenére egy plusznak könyvelem el az 1001 könyv listámon.

Még ezt az „egyszerűsített” verziót is rettentő sokáig olvastam, mert nagyon hosszú és összességében nem könnyű olvasmány, sok-sok szereplővel, de alapvetően kevés történéssel, ami nem a legjobb, legkövethetőbb kombináció, legalábbis nekem. Mindezek ellenére meglepett, h mennyire olvasmányos, bár az eleje kissé még érthetetlen, de egy ilyen hosszú könyvnél és főleg klasszikusnál nem meglepő, h a ráfutás eltart egy darabig. Igazi Dickens regény, igazi dickensi sajátosságokkal, hóbortos szereplőkkel, rejtélyekkel, csavarokkal és némi moralizálással. Elvileg egy borzasztó régen húzódó örökösödési per áll a történet középpontjában – ahogy a cím is mutatja - az köti össze a szereplőket is. Több szálon futnak az események, én leginkább Eszterre koncentráltam és az ő történetére, amiben szintén van néhány váratlan fordulat. Szerintem ez a regény fő szála, amiből még nagyon sok kisebb ágazik el, de ezt a sok szereplőt, szerteágazó történést nem minden esetben tudtam követni, pont ezért számomra elég meglepő, h ez már az egyszerűsített kiadás, hát akkor milyen lehet az eredeti!?

Anna Kupka: Skandal am Chalet am See

Ez a Chalet am See sorozat 3. része. Lucy és Alex újra egy pár, ráadásul a nő jóga chalet-ja hamarosan megnyílik, szóval minden a legnagyobb rendben. Gondolná a gyanútlan olvasó, hallgató, de persze nem. Lucy hirtelen komoly ellenérzéseket kezd táplálni első vendégei iránt, akik még meg sem érkeztek, de tényleg annyira gyerekes, banális a problémázása, h az már nevetséges.

A szerző kreativitása eléggé gyenge volt itt, mert minek akar az vendégházat nyitni, minek dolgozik ezen már jó ideje, ha nem akar idegeneket a házában. A két düsseldorfból érkező pár első blikkre jó benyomást kelt, még a két különböző pártot képviselő házaspár, Helmut és Henriette is. Idővel azonban Lucy egyik angol barátnőjének feltűnik, h valami nincs rendben a párokkal és több jel is erre mutat. Aztán egy rendőrségi razzia a chalet-ben végképp bebizonyítja, h valóban nem stimmel valami. Persze az egész legnagyobb áldozata Lucy – saját maga szerint – annak ellenére is, h csak sajnáltatja magát, meg rimánkodik, mindent a barátai intéznek helyette, szóval csak a szokásos. A szerző aztán a végére tartogat a rendőrségi üggyel kapcsolatban még egy csavart, ami lehet, h egy kicsit már sok volt. Ez a rész egyébként még aránylag rendben volt, megint a „főhősnő” verte ki nálam a biztosítékot, de nagyon, Lucy önmagát felülmúlóan bugyuta, ami ez első részben még kevésbé, a másodikban már eléggé szembetűnő volt, de itt a harmadikban már borzasztó.

Arno Strobel: Die App

2 éve olvastam már a szerzőtől egy könyvet, ahogy az, úgy ez is egy thriller. Nem sűrűn olvasok ilyesmit és alapvetően nem is nagyon szeretem, de ha mégis a kezembe kerül, általában – már csak a változatosság miatt is – tetszeni szokott. Most is így volt, bár maradt bennem némi hiányérzet.

Míg az orvos Hendriket egy sürgős esethez hívják éjjel a kórházba, menyasszonya, akivel 1 hét múlva házasodnának, nyom nélkül eltűnik. Mivel magával vitt egy bőröndöt, a rendőrség nem hajlandó nyomozni, ők úgy értelmezik, elhagyta a férfit. Gyorsan kiderül, nem Linda az egyedüli eltűnt az utóbbi időben a környéken és az is, h valamilyen módon a házukban lévő smart home system „felelős” az eltűnésekért. Tovább fokozza – az olvasóban – a feszültséget, h időnként dőlt betűs, rövid fejezetekben olvashatunk az eltűntek perspektívájából néhány gondolatot, ami inkább csak sejtet, mint felfed bármit is. Közben Hendrik kétségbeesve próbál valami nyomot találni, ami Lindához vezeti, nem tudja, mit gondoljon, kiben bízhat, de gyorsan rájön, leginkább senkiben. A végére azért szerintem az olvasóban is elég jól kikristályosodik, h mi is zajlik itt és kik a felelősök és bár a sztori izgalmas és hátborzongató, mégis valami hiányzott belőle nekem, talán egy csavar, valami igazi meglepetés a végére.