2017. június 18., vasárnap

Jenny Colgan: Die kleine Bäckerei am Strandweg

A 30-as pár Polly és Chris saját vállalkozása és kapcsolatuk is tönkre megy, ezek után kerül a nő egy kis ár-apály szigetre, egy lerobbant házikóba. Egyrészről erre van pénze, más részről itt akarja kiheverni az elmúlt időszak megpróbáltatásait.


Itt újra sütni kezd, ami régi nagy szenvedélye és hamarosan a fél falut ő látja el titokban kenyérrel, mert főbérlője, az idős és igen házsártos Mrs. Manson, aki az egyetlen pékséget vezeti, nem nézi jó szemmel tevékenységét. De miközben Polly újra magára talál, hirtelen két pasi is lesz az életében és még munkája is akad, beüzemeli a házában található pici pékséget, persze csakis Mrs. Manson felügyelete alatt és sikerre is viszi. Megváltozik, másként lát sok mindent, a régi életével, a kapcsolatával összefüggésben, de azért az új élete sem fenékig tejfel, a happy end előtt még több megpróbáltatás is vár rá.
Eleinte egyáltalán nem tetszett Polly, nem tudtam azonosulni vele, a párbeszédek nem ültek, fura volt, de aztán nem csak a nő, az írónő is egyre jobban magára talált, megkedveltem a főszereplőt és a többieket is. A közepén volt egy rész, ami nagyon elkapott, szinte letenni se tudtam, de aztán már nem tetszett annyira. Van a történetben néhány csavar, de azért összességében elég kiszámítható a cselekmény. Ami viszont nagyon tetszett, h nagyon jól ír a mindenféle kenyerekről, péksüteményekről, ezen felbuzdulva készítettem először focacciát, a könyvben található recept alapján, már kétszer is, fantaszikusan finom, már csak ezért is érdemes volt elolvasnom a regényt;).

2017. június 12., hétfő

Anna McPartlin: Wo dein Herz zu Hause ist

Harri épp 30. születésnapján készül hozzámenni – immáron másodszor - Jameshez, de ezúttal sem sikerül, a nőnek pánikrohama lesz, az esküvő újra meghiúsul. Harri tanácstalan, hisz szeretik egymást Jamesszel, nem ez tehát az ok, de akkor mi? Talán az az érzés, ami gyerekkora óta benne lappang, h úgy érzi, nem illik a családjába?


Gyorsan kiderül, h igaza volt, azért nem passzol a családjába, mert ez nem is az ő családja. Anyja 16 évesen belehalt az erdőben a szülésbe, ikreket várt, az egyik meghalt, a másik, egy lány, Harri életben maradt és titokban került a Ryan családhoz, ahol az anyának, csak kisfia maradt életben, ikerlányát elvesztette a szülés után. Harri és George ikrekként nevelkednek, majd jön a sokk mindenkinek annyi év hazugság után. A regény minden második, rövidke fejezete, a 30 évvel ezelőtti történetet meséli el, Harri anyjának, a 16 éves Livnek a naplóján keresztül – eleinte egyáltalán nem tudtam hova tenni ezeket a dőlt betűs naplóbejegyzéseket, a végén meg már a „jelenben” kiderült, mi történt, ezért nem voltak igazán izgalmasak, csak a közepén voltak ezek jók szerintem.
Nem csak Harri útkeresését követjük figyelemmel, hanem barátnőinek az életébe is bepillanthatunk, akik szintén komoly problémákkal küszködnek. Ez szerintem jellemző McPartlinra, de valahogy most annyira nem tetszett, mert a „sok bába között elvész a gyerek” érzésem volt, persze reálisak a problémák, de szerintem itt nem tudta mindegyik témát igazán jól megragadni. A végén a minden szinten happy end is kicsit hiteltelennek és könnyű megoldásnak tűnt, szóval az írónőnek ez a regény nem tetszett annyira.

2017. június 7., szerda

Michael Gibney: Sous Chef

A cím helyettes séfet jelent, jelen esetben egy new yorki jól menő, de nem a legelegánsabb, vagy legmenőbb Michelin csillagos étterem nyitó séfhelyettesét, aki a könyv mesélője. Kissé szokatlan módon egyes szám második személyben ír végig magáról (Péntekenként nagyjából kilencre érsz be. Miközben áthaladsz a személyzeti bejárón….).


Név nélküli sous chefünk egy teljes napja tárul elénk: a reggeli áruátvételtől, új áruk tesztelésétől, az előkészítésig, a séf utasításainak végrehajtásáig, a napi menü bemutatásán- és a váratlan helyezetek megoldásán át, sok-sok izgalmas helyzet, amikben rögtön lépni kell, amikor másodpercek is döntők lehetnek. Teljes precizitással megismerjük a konyhában uralkodó hierarchiát, az egyes pozíciók mögött megbúvó feladatokat a new yorki étteremben. Sosem gondoltam volna, h milyen világ uralkodik egy konyhában, milyen csend, rend, fegyelem van, mígnem kicsit bepillantást nem nyertem egy nagy étterem konyhájába, majd megismertem egy máshol dolgozó szakácsot. Itt is megjelenik a tekintélyelvűség, a nagy elvárások, a nyomás, a stressz…persze azért szerintem a legtöbb átlagos étteremben ez nem pont így van, mert itt a nyomás és az elvárások leginkább abból fakadnak, h a vendégeknek tökéletes ételeket akarnak szervírozni, nagyon magasak az ételek iránt támasztott követelmények, ami sajnos azért sok helyen szerintem nem jellemző. Olvasva a nap leírását és belegondolva ebbe a soha véget nem érő mókuskerékbe, amikor nincs hétvége, nincs ünnepnap, szabadnap, ott kell lenni reggel, de főleg persze este és éjjel, nagyon kemény munka ez és tényleg talán csak az bírja hosszú távon, aki erre tette fel az életét és akinek szenvedélye a vendéglátás és a főzés.
Nem pont erre számítottam a könyvet illetően, egyrészről érdekes, mert érdekel a téma, de én inkább valami pörgős, gasztro regényt vártam, helyette viszont egy aránylag sótlan dokumentarista éttermi bemutatást kaptam, ami kétségtelenül nagyon informatív és érdekes, de szórakoztatónak csak helyenként nevezném. A könyv egyébként a várólistámon volt.

2017. június 3., szombat

Jodi Picoult: Zerbrechlich

Egy baránőm ajánlotta a regényt, akivel együtt fedeztük fel anno Jodi Picoult könyveit és akihez azért is közel állnak a gyakran – legalábbis részben - tárgyalótermekben játszódó történetek, mint például ez is, mert ügyvéd.


Az írónő tőle megszokott módon, ismét egy nehéz témát választott, az üvegcsontúságot. Nagyon találó elnevezése ez a betegségenek, hisz a csontok ezeknél az embereknél tényleg olyan törékenyek, mint az üveg. Willow ebben a ritka betegségben szendved, még meg sem született, már az anyaméhben 7 csontja eltörött, 6 éves korára már 75 csonttörésnél jár. Ez persze mind anyagilag- (rengeteg különleges felszerelésre van szüksége, orvosi kezelésekre stb.), mind érzelmileg nagyon megviseli a családot, de próbálnak helytállni, szeretik egymást és boldogok. Mindez viszont felbolydul, amikor az anya, Charlotte, aki mindenképpen szeretett volna még egy babát, bepereli nőgyógyászát és egyben legjobb és egyetlen barátnőjét, mert az nem vette észre időben Willow betegségét, amikor még elvetethette volna a babát. A valódi ok a perre azonban a pénz, hisz az anya imádja törékeny, különleges kislányát és azt reméli, megkönnyítheti az életüket és Willow jövőjét egy megnyert kártérítési per. Az írónő többi regényéhez hasonlóan itt is rengeteg kérdés merül fel, pro és kontra érvekkel hadakozik az ember, miközben egyre többet tud meg a családról, az előzményekről, ahogy a történetet váltott perspektívában, mindvégig Willownak címezve olvassa. A komoly, elgondolkoztató témák mellett azért szeretem Picoult könyveit, mert ezeket nem felszínesen, feketén-fehéren tárja elénk, hanem részletesen, több nézőpontból bemutatva.
Bár a kislány betegsége már önmagában is szörnyű, de ezen kívül is szívszaggató sorsokra derül fény, ezek közül engem legjobban Amelia története érintett meg. A lány húga speciális helyzete miatt sokkal kevesebb figyelmet kap, mindig mindent meg kell értenie, meg kell oldania egyedül stb., segélykiálltásai egyre aggasztóbbak.
Picoult újra happy end-be ringatja az olvasót, szépen lassan eloszlanak a viharfelhők a sokat szenvedett család körül, de aztán jön a szívettépő, tragikus befejezés.
Bár megérintett és érdekelt a történet, mégis nagyon hosszan olvastam, sokszor az volt az érzésem, h egy helyben körözünk, a cselekmény nem halad előre, nekem kicsit hosszúnak tűnt.

2017. május 30., kedd

Colleen Hoover: Weil ich Will liebe

1 évvel az első kötet befejezése után kezdődik a második. Layken és Will immáron teljesen egyedül maradtak a testvéreikkel, csak magukra és egymásra számíthatnak. Ezúttal Will a mesélő, ami különösen az elején egyáltalán nem tetszett, töketlen, lányos, szépelgő volt az elbeszélés ugyanis.


Most is az volt az érzésem, h a két szerelmes kapcsolata rögtön révbe ér, ezt elkerülendő és az „izgalmat” fenntartandó beleszőtt a szerző persze azért néhány bonyodalmat a történetükbe. Időnként már olyan érzésem volt, h a barátaikkal kommunában élnek, de az pl. – h anyagias énemet újra szóhoz juttassam – nem derült ki, miből élnek, vagy tartanak fenn két házat, hisz mindketten egyeteimsták, akiknek még kiskorú öccsükről is gondoskodniuk kell. A regény utolsó fele elég érzelmesre sikeredett, egy baleset újra rádöbbenti a szereplőket, h csak ők vannak egymásnak és mivel Lake és Will kapcsolatában már egyébként is felborult a sorrendiség, egy nem hagyományos ceremónia keretében összekötik életüket is.
A második fele jobban tetszett, ennek ellenére úgy döntöttem, egyelőre hagyom a harmadik részt, most inkább valami másra van szükségem, de előbb utóbb sorra kerítem.

2017. május 26., péntek

Colleen Hoover: Weil ich Layken liebe

Sok könyvem van a szerzőtől, ezért úgy gondoltam, ideje lenne végre olvasni is tőle valamit, ezért került fel ez a várólistámra.


A 18 éves Layken idilli élete véget ér, amikor apja hirtelen meghal, majd anyjával és öccsével Michiganbe költöznek Texasból. Itt szó szerint rögtön belebotlik Willbe, a helyes szomszéd fiúba és a fiatalok kapcsolata az első néhány fejezetben meglepően gyorsan halad, egészen addig, amíg kiderül, h Will Layken egyik tanár a suliban, ez mindennek véget vet kettőjük között. Innentől kezdve jön a szenvedés, a lopott percek, a tiltott csókok. Azért közben többször éreztem, h már nagyon kinőttem ebből a 18-21 éves szerelemből, néhány dolog, amin problémáztak közel sem tűnt nekem olyan drámainak, mint amilyen ennyi idősen lehet. A két fiatal élete a szerelmi kalamajka nélkül is tele van tragédiákkal és drámákkal, amiket számomra a szerző időnként kicsit furán kezelt. Vannak benne jó, elgondolkodtató, sőt könnyfakasztó részek is, meg elég gyengék is sajnos. Bár több fontos témát érint, mégis az egész elég felszínes. Miközben olvastam derült ki számomra, h ez egy 3 kötetes sorozat, ilyeneket mostanában már nagyon nem szívesen kezdek el. Az eleje kimondottan tetszett, mire a végére értem, már nem voltam biztos benne, h jó ötlet belekezdeni a 2. részbe, most azt olvasom, még bizonytalan vagyok, sorra kerül-e nálam a harmadik kötet is.

2017. május 20., szombat

Michael Lüders: Aminas Restaurant

Hirtelen felindulásból kezdtem olvasni a könyvet, aztán minél gyorsabban túl akartam lenni rajta. Másra számítottam, a fülszövegbe beleolvasva, nem tudom megmagyarázni, de valahogy a stílusától kiráz a hideg, a nyelvezete, a szereplők tőlem távol álltak. Magyarázat lehet erre a szerző, aki politika- és iszlámtudós és ez tényleg illik az elbeszéléséhez, ami sokszor nehézkes, sete-suta, ez számomra nagyon rányomta a bélyegét a történetre. Ezenkívül én a cím alapján inkább egy kis gasztro kalandozást vártam, vagy legalábbis azt, h többet megtudok Marokkóról és a konyhaművészetéről.


Brémában egy marokkói család éttermet nyit és gyorsan elvarázsolják a vendégeket. Az anya, Amina készíti el a marokkói konyha specialitásait, az apa, Sid Mohamed történeteket mesél a vendégeknek az ifjú korából és mindenki odavan, a rádióban közvetítik, holott a történetek nagyon gázak szerintem…Lányuk, Jasmina is segédkezik az étteremben, ahogy a német egyetemista, Alexander is, aki fülig szerelmes a különleges lányba. Az étterem sikere csúcsán hirtelen muszlim férfiak tömkelege bukkan fel, akiknek nem tetszik ez a jól menő étterem, ami a vallástól függetlenül működik és mindenfélét számon kérnének a családon, fenyegetnek, el lehetetlenítik őket. Bár a könyv 2006-ban íródott, a problémafelvetés, aktuálisabb, mint valaha, viszont a történetbeli megoldása inkább bohózatba illő, amiért kár.