2021. augusztus 28., szombat

Janikovszky Éva: Naplóm 1938-44

Kölcsön kaptam ezt a könyvet és igazából már azon is vacilláltam, h kölcsönkérjem-e, nem voltam biztos benne, h érdekel, mert a 12 és 18 éves kora közötti naplói ezek a későbbi írónőnek. Ennek megfelelően elég szkeptikusan is kezdtem olvasni és az elején úgy éreztem, beigazolódott, amitől tartottam: egy 12-13 éves fruska „fecsegése” a naplójának, olyan, amit nem feltétlenül kell olvasnia az embernek.
Aztán némileg változott a véleményem, hisz a napló által jól végigkövethető Éva fejlődése, témáinak, gondolatainak, stílusának megváltozása. A későbbi műveiből ismert iróniával jellemez barátokat, ismerősöket, egyre jobb stílusban és egyre olvasmányosabban ír, miközben gyerekből nővé érik. Meglepő volt számomra, h a napló legelejétől kezdve, vagyis már 12 éves korától a fő témái: a fiúk, pasik, férfiak, a szerelem és a szerelmei. Annak ellenére, h ezek a feljegyzések egy történelmileg sötét időkben íródtak, a háborúról kevés szó esik, persze ez is változik valamelyest, ahogy komolyodik és érik a szerző és ahogy a háború eseményei egyre inkább elérik személyesen is. Összességében nem volt rossz, de azt éreztem most is, mint Szabó Magda halála után megjelent „műveinél” is: biztos, h a szerző is ezt akarta volna? Hisz akkor lett volna lehetősége kiadatni, miért csak az örökösök gondolják, h ezt mindenkinek olvasnia kell? Biztos, h ez közérdeklődésre tart számot? Szerintem nem feltétlenül.

2021. augusztus 24., kedd

Julie Caplin: Der kleine Teeladen in Tokio

Immár a 4. könyvét hallgatom hangoskönyvként Julie Caplinnek és bár elég gyorsan megállapítottam a kaptafát (egyszerű kis limonádé történet, de mindig egy izgalmas városban kulisszaként) és összességében egyik sem tetszett nagyon, azért csak belekezdek mindig egy újabba.
Az angol, kezdő fotós Fiona elnyer egy ösztöndíjat Japánba és az itt készített munkáiból egy kiállítás lehetőségét is egy neves londoni galériában. De már landoláskor nagy meglepetés éri, a híres japán fotós, aki a mentora lenne, mégsem ér rá, így ezt a feladatot az angol Gabriel Burnett veszi át. Bár ő sem kevésbé jó fotográfus, viszont Fiona számára kellemetlen a találkozás, hisz diákkorában rajongott a férfiért, amit anno a maga kamaszos esetlenségével a tudomására is hozott, ezzel blamálva saját magát, ez azóta is nagyon kellemetlen emlék az életében. Úgy tűnik viszont, h Gabe nem ismeri fel és legkevésbé sem fűlik a foga a közös munkához. Fiona szerencséjére viszont a japán család, akiknél lakik mindenben segítségére van, egy kis tradícionális teaboltot üzemeltetnek, tea ceremónikát rendeznek és megismertetik vendégüket hazájuk hagyományaival és kultúrájával. Ismét ez volt az, ami tetszett: a Japánról és a japánokról kapott információk, a hatalmas Tokió kettősségének bemutatása, egyrészről pulzáló, modern metropolisz, másrészről ősi, tradicionális japán ceremóniák helyszíne, amik harmóniához segítik a rajtuk résztvevőket. Persze nem túl nagy meglepetésre a kezdeti kölcsönös ellenszenv után Gabe és Fiona egyre közelebb kerülnek egymáshoz és a happy end sem maradhat el, néhány bonyodalom után. Hozza a szokásosat: aranyos szereplők, elég sok mindent meglehet tudni Tokióról, de valahogy nekem kicsit olyan „végtelen történet” érzésem volt, úgy éreztem, sosem érek a végére. Magyarul is megjelent már, Egy csésze tea Tokióban címmel.

2021. augusztus 19., csütörtök

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Többektől hallottam már jókat erről a könyvről és bár a legkevésbé sem vagyok macskarajongó – főleg ők meséltek a regényről – belekezdtem.
A regény tulajdonképpen utazások sorozatáról szól, amit Nana, a macska, gazdájával, Szatoruval tesz meg. Szatoru, bármennyire is szereti Nanát, épp azon van, h régi barátai közül új gazdát találjon neki, mivel tudja, hamarosan eljön az idő, h már nem gondoskodhat róla. Bár egyik régi barát sem bizonyul megfelelő jövendőbeli gazdának, a találkozások által megismerjük Szatoru gyerek – és fiatalkorát és őt magát is. Végül a férfi nagynénjénél, Norikonál kötnek ki, aki bár egyáltalán nem szereti a macskákat, nincs is érzéke hozzájuk, mégis, unokaöccse kedvéért megbarátkozik Nanával. Bár a regény első felében nem derül ki, miért nem tud majd gondoskodni Szatoru Nanáról, mégis szavak nélkül is nyilvánvaló az ok, ami a regény második felére fájó valósággá is válik. Egy nagyon kedves regény, humorral a barátságról és a szeretetről, nekem különösen azok a részek tetszettek, ahol Nana a „mesélő” és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket és a szereplőket, ezek a részek megtörik a Szatoru tökéletességéről szóló oldalakat és nagyon jót tesznek a történetnek szerintem.

2021. augusztus 15., vasárnap

Stefan Maiwald: Meine Suche nach der besten Pasta der Welt

A szicíliai nyaralás előtt valami könnyed, nyári olvasmányt kerestem és hát ez témában is jól passzolt. A szerző felesége olasz, ez volt a könyv egyik apropója, a másik pedig, h – elvből, félelemből nem derül ki pontosan – nem repül, ezért kulináris kalandozásaihoz olyan országot kellett keresnie, amivel kapcsolatban ez nem probléma. Így kerekedett fel Olaszországban, h megkeresse „a világ legjobb tésztáját”.
Sok régióban, városban, faluban jár, de a teljesség igénye nélkül és nem nagyon derül ki, milyen alapon választ. A cím ellenére egyáltalán nem az hajtja, h megtalálja, melyik tészta a legjobb – ez nyilván nehéz is lenne, márcsak a szubjektivitás miatt is – sokkal inkább azokban a régiókban, városokban kutatja a tészta helyi jelentőségét, fogyasztásának szokásait, na meg persze kóstolgatja is őket szorgalmasan. Ahhoz kétség sem férhet, h legjobb helyen jár, hisz az olaszok évi 22 kg tésztát esznek, a dél-olaszok évi 35 kilót (összehasonlításul a németek 8 kg-t és ezzel is a világ élmezőnyében vannak), persze évi 1,3 millió tonna tésztát gyártanak is, szóval aligha akad még egy olyan ország, ahol akkora hagyománya van a pastának. Sok-sok érdekesség derül ki a könyvből, pl. hogy a legkedveltebb az olaszok körében a spagetti; meg hogy nem csak regionális különbségek vannak Itáliában, ami a konyhát illeti, hanem gyakran a szomszédos falvak között is mások a szokások. Puglia régióban – és alighanem még máshol is - vasárnaponként a mai napig szokványos dolog, h a nagymama 6-kor kel, 8-ig elkészíti a tésztát a nagycsaládnak, ami 2-3 órát száradhat a hagyományos ebédig. A tészta saját kezű készítését a szerző is kipróbálja szakavatott segítséggel és bár csak 2-3 hozzávalóra van szükség, a folyamat mégsem egyszerű, hisz számít a levegő páratartalma, a szoba hőmérséklete, sőt még a gyúró kézé is, szóval igazi tudomány ez is. De miért alakult ez így, h az olasz konyha ilyen sokszínű, finom és világszerte nagyon kedvelt? Erre egy lehetséges tudományos magyarázat, h a mai, egységes Olaszország még csak 6 generáció óta létezik, azelőtt a hercegségek, egyes városok között mindig is nagy volt a konkurencia a művészetekben és a kultúrában, de a gasztronómiában is. Az ország hosszanti elhelyezkedése is fontos, hisz emiatt egész más az éghajlat északon, középen és délen, ami egyedülálló a kontinensen. Ehhez jön a sok kis sziget, a szintén egyedi sajátosságaikkal és azok a városok, ahol a hajózás, a kereskedelem fontos volt, mint Genova vagy Velence, itt már nagyon korán jelen voltak az egzotikusabb hozzávalók, fűszerek, amiket a saját konyhájukba integráltak. Persze sok szempontból nincs egyetértés az olaszok között, ha tésztáról van szó, például azt illetően sem, h honnan származik. A szicíliaik, a nápolyiak és a genovaiak is egyaránt azt állítják, h ők „találták fel” a tésztát, Szicíliában az első írásos emlék a pastáról a 12. század középről származik, ez egy nyomós érv lehet mellettük, ahogy az is, h sehol nem esznek Olaszországban annyi tésztát, mint Szicíliában :O. Megismerhetjük a nápolyi margarita pizza történetét és betekintést kapunk egy kis tészta üzembe is, ezáltal kiderül, mi a különbség a nagy- és a kisüzemi tészták között. Bár szerintem a cím eléggé félrevisz, összességében egy olvasmányos, érdekes gasztronómiai utazás tanúi lehetünk, megtüzdelve sok-sok érdekességgel.

2021. augusztus 11., szerda

Tom Liehr: Sommerhit

Nagyon régóta megvolt ez a könyv és amikor a következő olvasmányomat kerestem, megakadt rajta a szemem, elolvasva a fülszövegét bele is kezdtem. A főszereplő, Falk Lutter életét követjük nyomon tinédzser éveitől kezdve jó pár évtizeden át.
A 14 éves szőke, kékszemű, de kissé dagi Falk szüleivel és nővérével az egykori NDK-ban él, majd 1980-ban izgatottan indulnak a Balatonhoz nyaralni. Az előkészületek alatt már a fiúnak is feltűnik, h valami készül és tényleg, a család disszidálni akar. A tervbe viszont hiba csúszik, a határon a nővére, Sonja nem léphet át, valami nincs rendben a papírjaival, így a 16 éves lányt elszakítják a családjától, akik nélküle mehetnek a Balatonra. A szülők itt próbálják eljátszani, h minden rendben, de Falk érzi, h ez nem igaz. Ennek ellenére élvezi, h a szülei nem vele vannak elfoglalva és belekóstol a szabadságba. A szerző persze elsüt pár sztereotípiát a Balatonról és Magyarországról, de gyorsan újra Németországban találjuk magunkat, csak ezúttal már az NSZK-ban, de ide már csak a fiú és édesanyja jutott el, apja visszamegy, h megtudja, mit lett a lányukkal. Falk rengeteg mindenre rácsodálkozik Nyugaton és persze pont ezért, na meg súlyfeleslege miatt és mert ő az NDK-s fiú osztyálytársai gúnyolódásának állandó célpontja lesz. Egy osztálykiránduláson aztán minden elszabadul az egyik tanár öngyilkos lesz és míg a felnőttek értetlenül állnak mindez előtt, a diákok pontosan tudják, mi történt. Fejezetenként ugrunk innentől néhány évet és végigkövetjük Falk átváltozását, akiből Martin Gold lesz, az – okkal - mosolyogni képtelen sztár, akit egycsapásra az egész ország megismer, csak épp egy olyan dallal, amit ő legszívesebben ki se adna. Közben ledől a berlini fal és nem csak az ország, hanem a családjuk is egyesül, apja és nővére történetéből bepillantást kapunk a rendszer kegyetlenségébe, egészen elképesztő, mi zajlott ott – is – a színfalak mögött. A végére a főhős nem csak a happy endjét kapja meg, hanem inkább az „elégtételét”, amin itt sokkal nagyobb hangsúly van. Alapvetően érdekes történet volt, több fontos témát is felvetett, de aztán szerintem ezeket eléggé elnagyolta, ami kár volt. Ráadásul a végére az lett az érzésem, h a főhős egy kicsit „megmondó” ember lett, aki mindenki más fölött áll nem csak anyagilag, hanem főleg erkölcsileg, ami persze lehet így, de valahogy nem volt már olyan szimpatikus a karakter. A címből – abszolút tévesen – arra következtethetnénk, h ez valami nagyon könnyed nyári olvasmány, de nem, sokkal inkább egy történelmi lenyomat és egy kalandos életút talákozása.

2021. augusztus 6., péntek

Stefanie Gerstenberger: Das Limonenhaus

Jó pár évvel ezelőtt kaptam egy német barátnőmtől elég sok könyvet, amiket a költözésük után már nem akart megtartani, alapvetően olyanokat választottam csak, amik érdekeltek, mégis nehezen kerülnek sorra, így legalább egynek minden évben bérelt helye van a várólistámon, idén ennek.
Két mesélőnk van, Lella és Phil, akik egy Szicíliába tartó repülőn egymás mellé keverednek. Lella szicíliai szüleivel és ikertestérével Kölnben nő fel, ahol pizzéráiájuk van, de semmit sem tud szülei múltjáról és arról, miért hagyták el a hazájukat. Leonardo, az ikertestvére bejárja a világot és sikeres szakács lesz, de épp szülei szülővárosában talál rá a szerelem. Mikor kiderül az ifjú pár szülei számára, h ki gyermekük választása, szinte kitagadják őket, anélkül, h megmagyaráznák ennek az okát, de a fiatalok mégis összeházasodnak és kislányuk születik. Sokáig mégsem élvezhetik boldogságukat, mert Leonardo meghal és 3 évre rá a felesége is, az ő temetésére igyekszik Lella, aki az utóbbi években csakis titokban találkozhatott ikerfivérével és annak családjával. Philipp fotós, emiatt érkezik Szicíliába, ill. azzal a hátsó gondolattal, h felkeresse barátnője szüleit, akiket nem ismer. Bár kapcsolata Brigidával meglehetősen sajátságos, mégis meg akarja kérni a kezét, de minden megváltozik, amikor találkozik Lellával. Rögtön valami megmagyarázhatatlan alakul ki közöttük és egy véletlen is segíti őket, h Szicíliába érkezve se tévesszék egymást szem elől. Majd Lella bűntársává teszi Philt, amikor nem bírja nézni, ahogy sógornője családja bánik a 4 éves unokahúgával és „elrabolja”. Innentől kezdve, amolyan road movie hangulata van a könyvnek, ahogy menekülnek és próbálják megoldani a felmerülő problémákat és időnként úgy tűnik tényleg az egész világ ellenük van és csak egymásra számíthatnak. Persze Lella és Phil közben nem túl meglepő módon közel kerülnek egymáshoz és a lány családi titkához is, ami már annyi boldogtalanságot okozott. Jönnek még csavarok, amik azt hivatottak megakadályozni, h a főszereplők egymásra találjanak, de a végén a két főszereplő minden akadályt legyőz. Egyik szereplővel sem tudtam igazán mit kezdeni, nem nőttek a szívemhez, ez rányomta a bélyegét számomra a könyvre, amitől nem voltam elragadtatva.

2021. augusztus 2., hétfő

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Sok helyről hallottam/olvastam már nagyon jó kritikákat a könyvről, végre nálam is sorra került. Kya kisgyermekéveit nagy családban tölti, 4 jóval idősebb testvérével és szüleivel, de szépen lassan mindenki elmegy, otthagyja a kislányt és a lápi viskót, amiben éltek. Kya néhány évig iszákos, mogorva apjával él, de egy nap neki is nyoma vész és a kislány teljesen magára van utalva. Bravúrosan feltalálja magát, kagylót szed és az abból kapott pénzből tartja fenn magát, a viskót és az apja ütött kopott motorcsónakját. Közben még egy barátra is szert tesz, a nála néhány évvel idősebb Tate olvasni és írni tanítja és ahogy telnek az évek felébreszti benne a nőt is, útjaik mégis elválnak. Kya csodálatra méltó módon állja meg a helyét az életben, úgy hiszi a szerelem is rátalál, de rá kell döbbennie, h tévedett.
A szerző a két idősíkú elbeszélést választja, Kya története az 1950-es évek elején kezdődik, a másik, egy erdei rejtélyes gyilkosság utáni nyomozás története és ez a két szál megállíthatatlanul robog egymás felé, h összeérjenek, hisz a gyilkosság gyanúsítottja Kya. Rövid, feszes, feszültséggel teli leírást olvashatunk a bírósági tárgyalásról, amiben az esküdtek végül felmentik a lányt. Utána rátalál a boldogság, megvan a happy end, aminek ezúttal szerintem mindenki örül, de nagyon jó, h itt nincs vége a regénynek, ha csak röviden is, megtudjuk, h alakul Kya további élete és a végére is tartogat az írónő még egy hatalmas csavart. Nem mondhatom, h az első oldaltól beszippantott volna ez a könyv, de tény, h fejezetről fejezetre jobban kedveltem Kyát, szurkoltam neki, majd megszakadt érte a szívem, aztán büszke voltam rá és közben végig kombináltam, h hogy is történt az a bizonyos gyilkosság…Izgalmas, érzelmes, elgondolkodtató könyv, egy kerek, egész történet, amiben nincs üresjárat, nagyon tetszett mégis valami hiányzott számomra belőle, h az abszolút kedvencek közé kerüljön.