Kristin Hannah: Wohin das Herz uns trägt

Kristin Hannah-ban eddig még sosem csalódtam, most sem. A gyermekpszihológus Julia Cates karrierje romokban hever, amikor a nővére, akivel nincs túl jóban és aki szülőhelyük, Rain Valley rendőrparancsnoka, felhívja, h segítsen nekik. Találtak ugyanis az egyik fán egy kislányt, karjában egy kölyökfarkassal, a gyerek nem beszél és úgy viselkedik, mint az állatok.

Julia elkezd foglalkozni a vadóc kislánnyal, akit senki nem keres, akiről sem a dnse, sem a fogai alapján nem derül ki, kicsoda és aki tele van félelemmel és dühvel. Bár továbbra sem beszél, lassan sikerül vele elsajátíttatni néhány alapvető szokást és kezdi a bizalmába fogadni Juliát. Egyre jobban megszeretik egymást, lassan Alice, ahogy a nővérek nevezik már 1-1 szót is mond és gyorsan tanul. A múltjáról és arról, mi is történt vele, továbbra sem tudunk semmi. Amikor Julia aztán adoptálni szeretné a kislányt, hirtelen felbukkan egy férfi, aki az elmúlt éveit börtönbe töltötte a felesége és a kislánya megölésének vádjával és azt állítja, ő Alice -akit a valóságban Brittany-nak hívnak – apja. Julia pszihológusként egész végig azt kívánta a kislánynak, h találja meg a családja, hisz az segíteni legjobban a további fejlődését, de amikor megtudja, h ki az apja – amit a dns vizsgálat minden kétséget kizáróan igazol – minden porcikája tiltakozik ellene, h átja a kislányt. Főleg, h a férfi leginkább úgy tűnik, arra akarja használni a lányát, h saját ártatlanságát bizonyítsa. Végül a kislánynak kell elvezetnie a felnőtteket a múltjához, h mindenre fény derüljön. A történetet az írónő az egyetlen józan ésszal elképzelhető módon fejezi be, minden más még olvasóként is elviselhetetlen lett volna. Nagyon szívszorító történet, elképesztő olvasni, ki képes ilyet tenni egy gyerekkel? Jó volt viszont nyomon követni a kislány fejlődését, nem csak a beszédben és a szociális dolgokban, hanem az érzelmeiben is. Megrázó, de nagyon izgalmas olvasmány.