Sally Rooney: Normális emberek

Ez volt a 2. könyvem a sikerszerzőtől, annyira ez sem fogott meg, szóval szerintem ennyi volt ez kettőnkkel.

Connor és Marianne életét követjük nyomon a regényben kb. 4 éven keresztül. A történet elején még mindketten gimisek egy ír kisvárosban. Connort egyedül neveli az anya, a fiú menőnek számít a suliban, a gazdag családból való lány pedig inkább különcnek, akinek nincsenek barátai. Az iskolában „hivatalosan” nem ismerik egymást, hisz az egyikük menő, a másik meg ciki, de Connor anyja révén, aki a lányéknál takarít sokszor találkoznak a sulin kívül, sőt…egy idő után titkos – románcba írnám, de reálisabb, ha azt írom – viszonyba bonyolódnak egymással, amit mindketten mindenki elől titkolnak. Aztán Íroszrág legjobb egyetemére mennek Dublinba, új barátok, ismerősök, szerelmek kúsznak be a képbe, de valahogy ők mindig megmaradnak stabilan egymás életében, ilyan vagy olyan minőségben. Időnként azt gondoltam, hmmm, ha ilyenek a normális emberek (ahogy a címben), mint ők ketten, az elég gáz. Sokszor meg rögtön utána azt, h igazából tényleg ilyenek a normális emberek, mindenkinek megvannak a maga hibái, paranoiái, furcsaságai, jó- és rossz döntései, pont mint Connornak és Marianne-nek. A regény igazából csak a két főszereplőre koncentrál, mellettük mindenki másnak csak epizódszerep jut. Bár a szerző nagyon jó pszichológiai érzékkel mutatja be őket, jellem fejlődésüket, mindazt, amin keresztül mennek, mégsem tetszett igazán. Lehet ebben annak is szerepe, h már nem érzem magaménak a korosztályt foglalkoztató problémákat.