A könyv sajnos nem jelent meg magyarul, legalábbis eddig, remélem, h meg fog. Aki szereti a teniszt, vagy a sportot általában, annak szerintem kötelező. Már a cím zseniális és már a cím nem kevés fejtörést okozhatna a magyar fordításnál, pont emiatt, elvégre egyszerre utal igen erőteljesen a teniszre és arra, h egy őszinte vallomást olvashatunk.
Sajnos a világ- és a magyar sajtóba 2 dologgal került be a könyv: a drogozással és a paróka viselettel.
Igen, Andre Agassi tényleg szippantott néhány alkalommal, nem is akármit, metamfetamint . Nyilván nem pártolom az ilyesmit, egy olyan sportolónál, aki milliók kedvence, példaképe még kiábrándítóbb, de…Mert van de. Kiemelve ezt a mozzanatot a könyvből jobban odavág, mint az egész sztorit olvasva. A végső kétségbeesés, a tanácstalanság, depresszió keverékével küzdő Agassi rögtön tudta, h hibázik és hát ugye ki nem hibázik az életben… De azt gondolni, h ettől jobban teniszezett, doppingnak tudni be ezt a botlást, szerintem elég nagy badarság…kb. olyan, mint teljesítmény fokozónak nevezni a kokaint a teniszben (pl. Wilander vagy Hingis esetében), vagy a fűnek tulajdonítani Michael Phelps olimpiai arany gyűjteményét (attól persze még lehet, h szedett/szed ezt-azt, sőt…, de nyilván nem a fű az oka az elképesztő teljesítményének). Ezzel együtt persze egy sportoló ne használjon semmilyen kábítószert, soha, semmikor, semmi szín alatt, se „élvezeti cikként”, se doppingként…csak hát ugye olyan, h tiszta (verseny)sport nem igazán létezik már, sajnos.
Ami a kábítószer fogyasztásnál (kipróbálásnál) nagyobb felháborodásra adhat okot, az talán inkább az, h amikor pozitív mintát produkált, nem ismerte el, h igen hülye voltam stb., hanem hazudott, a hírneve, a karrierje érdekében. Mondjuk ehhez hozzátartozik, h az ATP partydrogként tartja számon ezt a szert, így akkor is csak 3 hónap eltiltást kapott volna, ha bevallja (ebből is látszik, h nem teljesítmény fokozóról van szó), nyilván a megalázó meghurcolást, sárba tiprást elkerülte a hazugsággal. Persze ezt nem lehet szimpatikus húzásnak nevezni (egyiket sem), de összességében a könyvet olvasva én nem ez(ek) alapján ítélem meg Agassit.
És a második is igen, Andre Agassi hosszú ideig viselt a pályán is (!) parókát. Szégyellte, h kopaszodik, ő, akinek a nagy sörénye volt a védjegye, majd az akkori felesége, Brooke Shields rábeszélésére vált meg tőle és kezdte borotválni a fejét. Nyilván ez volt a kisebb horderejű dolog, bár elég meglepő volt olvasni, h időnként jobban el volt foglalva a parókájával, mint a meccsel;).
Persze annyira azért én sem vagyok naiv, nyilván jelentősen meglódította az eladási számokat ez a 2 szenzáció, de így elolvasva kár, h a legtöbb ember csak ezek kapcsán hall a könyvről, mert annyival többről szól…Egy kisfiúról, akinek már a kiságyban ping-pong labdákat kell ütögetnie, aki nem játszhat, mert mindig a házuk mögötti teniszpályán kell harcolnia a sárkánnyal (az apukája által eszkábált adogatógéppel), akiben az édesapja pici korától kezdve a tanítványát, a jövendő világelsőt látja és nem a fiát, aki mindig mindenkinek szeretne megfelelni és segíteni, aki azért iszik, azért visel fülbevalót, azért hord tarka ruhákat, h valaki észrevegye végre, h ezek mind segélykiáltások, h valaki észrevegye végre az embert is, ne csak a tehetséget, a teniszezőt, a sztárt. Egy kisfiúról, aki gyűlöli a teniszt és ezt úton útfélen hangoztatja is, de nincs és soha nem is volt választási lehetősége, semmi máshoz nem ért, semmi máshoz nem tud kezdeni. Egy kisfiúról, aki Grand Slam győzelmek, fényes sikerek, nagy bukások, sérülések és egy házasság után, közel 30 évesen akkor válik felnőtté, amikor végre párra talál a valaha volt legjobb női játékosban, Steffi Grafban és megtalálja önmagát is.
Két kedvenc idézetem a könyvből:
„A tenisz ökölharc, testi érintkezés nélkül.”
„Bárcsak vethetnénk születésünkkor egy pillantást életünk sorsolására és a döntőbe vezető utunkra.”
Nagyon-nagyon-nagyon tetszett Agassi könyve. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Soha nem tartozott a kedvenceim közé Andre, mégis kíváncsi voltam arra, h élte meg ő a sikereket, kudarcokat, botrányokat. Azért is volt érdekes számomra, mert kicsit bepillantást enged a profi tenisz világába, az öltözőkbe, a kulisszák mögé, jó néhány játékosról ír őszintén, olykor meglepő, kiábrándító vagy kemény véleményt. Rendkívül olvasmányos, szórakoztató, helyenként ledöbbentő, vicces, megható...pont amilyen az élet;).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése