Stella éjszakás nővér egy hospice-ban, itt próbál segíteni az életük utolsó napjait élő betegeken, ha már nem segíthet a férjén, aki, amióta afganisztáni szolgálata alatt elveszette az egyik lábát nem önmaga és kapcsolatuk romokban hever. Éjszakánként sok beteg az utolsó órájában megkéri Stellát, h írja meg utolsó levelét, ezek közül is jó néhányat olvashatunk. Sokan a gyerekeiknak, unokáiknak, házastársuknak írnak, de sokan vannak, akik a halál előtti pillanatban olyasvalakit választanak utolsó levelük címzettjének, aki talán nem játszott olyan fontos szerepet az életükben, mégis egy gesztus, egy találkozás, egy rövid affér örökre beléjük vésődött. Sokszor találtam ezeket a leveleket elgondolkodtatónak és megkapónak.
Másik főszereplőnk, Hope, ő mukoviszcidózissal született, de a szülei még akkor adták neki a Hope (Remény) nevet, amikor még nem tudták, h nincs remény. A huszonéves lány egy csóktól szinte életveszélybe került és mikor a hospice-ban egy tini meghal, rádöbben, h élveznie kell az életét.
Stella és Hope a hospice révén ismerik egymást, de Hugh, a könyv harmadik főszereplője sokáig nem kapcsolódik hozzájuk. A harmincas férfi, egy múzeumban dolgozik, egyedül él, csokornyakkendőt hord, összeismerkedik a szomszédaival, egy fiatal, fiát egyedül nevelő anyával és gyorsan valamifelé megmagyarázhatatlan kapocs alakul ki közöttük, ami reménnyel tölti el a jövőt illetően. Aztán kap egy Stella által írt levelet haldokló anyjától, akit 10 éves kora óta halottnak hitt, ez felforgatja az érzéseit és az életét.
A regény első fele meglehetősen depresszív, mindhárom főszereplő élete mélyponton van, de ahogy aztán kezdjük megismerni őket kezd a sorsuk is jobbra fordulni és mindhármuknak az emberi kapcsolatok, a szerelem segít, de nem a rózsaszín cukormázas fajta. A vége kifejezetten pozitív kicsengésű lett, de nem kimondottan happy end, mert az ezekben a történetekben soha nem volt benne a pakliban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése