Náray Tamás: Zarah

Jó pár éve megvettem már a Zarah trilógia első két részét, de valahogy elriasztottak a vaskos kötetek és az, h nem hallottam róluk túl jót. Most viszont felkerültek a várólistámra és neki is kezdtem az elsőnek. Összességében tetszett és örömmel kezdtem bele rögtön utána a második részbe, de azért volt benne nekem néhány furcsaság. Én két részre osztanám a történetet, az egyikben a címszereplő, Zarah életével ismerkedhetünk meg, német családja tragédiájával a náci időkben, az ő szinte csodával határos megmenekülésével és túlélésével, de aztán meglehetősen gyorsan áttevődik a hangsúly egyetlen lánya, Jozefa történetére. Ő szerelmek, nagy érzelmek, csalódások között vergődik, majd sorsa hirtelen nagyon tragikus fordulatot vesz, ezzel zárul az 1. rész.

A másodikban eleinte újabb és újabb szereplők bukkannak fel, új helyszínekkel megspékelve és az ember sokáig nem nagyon tud összefüggést találni a látszólag különálló történetek között. Szépen lassan kiderül, h Zarah 30 éve eltűnt unokáiról olvastunk immáron sok-sok fejezeten át, akiket a szerző egy kisebb műkincs krimi keretében végül majdnem össze is hoz, de még mielőtt az igazán nagy egymásra találások bekövetkezhetnének, véget ér az első kötet. A könyv jó 700 oldalas. A történet szerintem jól fel van építve, izgalmas, olvasmányos, időnként meglepő, néhányszor persze azért kiszámítható is. A több, mint 700 oldal szerintem azért sok, mert helyenként teljesen feleslges, semmitmondó párbeszédekkel van tele. Náray stílusában van valami, amit nem is tudok megfogalmazni, valami egyedi, kifinomult, ami pozitív, meg olvasmányos is, de mégis valahogy életidegen nekem és talán összességében manapság és valahogy ez belengte az egész regényt. Náray tökéletes főszereplőiről nem is beszélve…Nagyon bukik a fekete-fehér karakterekre, de amilyen tökéletes, már-már emberfeletti karektereket csinál a főszereplőiből, az már tényleg egy kicsit sok, bár emlékeim szerint nem új nála. A regényben az egyik „féltve őrzött titkára” - a 2. unoka kilétére - is egyszerűen csak úgy rá lehet jönni, jóval azelőtt, mielőtt egyértelművé válik, ha az olvasó meggondolja, ki a „legtökéletesebb” a szereplők közül. Eleinte az is meglepett, h egy magyar szerző teljesen külföldi történetét olvasom, ami persze miért is ne lehetne, nem vont le és nem is adott hozzá számomra a történethez. A könyv 2. felébe ráadásul ide-oda még a magyar vonalat is belecsempészi egy kicsit.