Heather Fawcett: Emily Wildes Enzyklopädie der Feen

A 30 éves Emily cambridge-i tudós, a tündérek szakértője, sőt a világ egyik legjelentősebb drüadológusa, legalábbis kétségtelenül azzá válhat, ha megjelenik tündérenciklopédiája, aminek már csak utolsó fejezete hiányzik. Ebből az apropóból érkezik kutyájával a fagyos Hrafnsvikba, Norvégiába.

Bár Emily kiváló tudós és kutató, de az emberekkkel nem boldogul olyan jól. Pont ezért nem akar barátkozni a falu lakóival, dolgozni érkezett és ennek megfelelően is viselkedik. Ez itt viszont gyorsan ahhoz vezet, h magára haragítja az embereket, hisz ebben a zord környezetben, a túléléshez szükségük van egymásra. Mindent összekuszál riválisa és kollégája, az elképesztő sármos és mindenki által imádott Wendell Bambleby felbukkanása, akiről Emily sejti, h nem teljesn az, akinek kiadja magát és aki azonnal az ujjai köré csavarja a falu lakóit és persze beleavatkozik mindenbe, Emily munkájába is. Olyannyira, h a nő több kompumisszumra is kényszerül, belemegy, h együtt dolgozzanak, belekeveredik a kutatott szerzetek gonosz játszmáiba és még az életét is kockára kell tennie. A regény aztán hoz néhány nem várt – szerelmi - fordulatot is. Bár a szerző itt is egy teljesen új világot épít fel, amit én szoktam szeretni, de ezúttal a legjobban Emily és Wendell karaktere és az ő szócsatáik tetszettek. Az 1900-as években játszódó tündérmesének már folytatása is van, ráadásul már magyarul is olvasható (Emily Wilde atlasza a Másvidékről), én maradok a német verzió hallgatásánál, amibe rögtön bele is kezdek.

Olen Steinhauer: Der Tourist

Jó régóta várakozott olvasásra ez is, a Várólistámon volt a helye, amiről most sorra is került. Az elején kicsit nehezen tudtam követni az időbeni ugrásokat, aztán ez abbamaradt, utána könyebben ment. Bár azt nem állítanám, h 100%-ig „érettem” és tudtam követni a rendkívül konspiratív történetet. Ritkán olvasok ilyesmit és ahogy azt írni is szoktam, ilyenkor tetszenek ezek a kalandozások.

Milo Weaver turista volt, vagyis a CIA olyan különleges ügynöke, aki a világot beutazva, kérdezés nélkül hajtotta végre főnökei parancsait. Egy idő után viszont belefáradt, belefásult ebbe, családot alapított és egy nyugodtabb, íróasztalos munkát kapott a CIA-nál. 6 év relatív nyugalom után viszont újra terepre megy és végre elfogja azt a bérgyilkost, akivel évekig játszott macska-egér harcot. A „Tigris” vallomása viszont feje tetejére állítja Milo életét, ráadásul a szeme láttára lesz öngyilkos, van, akinek már ez is gyanús és az ex turistát gyanúsítja. Amikor azonban egykori kolléganőjét is holtan találják, nem sokkal azután, hogy Milo felkereste, végképp menekülnie kell. Ezzel megkezdődik az utolsó megbízatása, amit saját magáért csinál: h megmentse az életét, ki kell derítenie, mi is folyik a CIA-nél. Bár annyira nem hosszú könyv, nekem nagyon annak tűnt, ráadásul szerintem az egészhez képest a vége kicsit össze van csapva, nem sok mindent tudunk meg, a hogyan továbbról.

Barbara Leciejewski: Die Nächte, die Tage und das ganze Leben

Ez volt a 3. könyvem az írónőtől. Az első tetszett a legjobban, az volt a legfrissebb könyve, a 2. már kicsit kevésbé, az egy régebbi írása volt és ez tetszett talán a legkevésbé a 3 közül, ez a legrégebbi regénye. Szerintem ez nem véletlen, úgy maradt meg az első általam olvasott könyve (Fritz und Emma, egyébként már magyarul is megjelent) az emlékezetemben, h az átlagosnál egy jobb történet, az átlagosnál jobban megvalósítva ill. megírva. Ennél a könyvénél talán a történet bizonyos elemei átlagon felüliek, de a megvalósítása nem. Valamiért, nehezen megfogható nekem is, miért, nem állt össze igazi egésszé, igazi regénnyé ez nekem.

Fanni csapongó éveit éli, semmi és senki mellett nem tud hosszabb ideig megmaradni. Sokféle munkát kipróbál, míg állandó bevételét – alkalmi munkák mellett – erotikus kisregények írásával szerzi. Két legjobb barátnőjével épp egy fesztiválon van, ahol hangot ad véleményének, h barátnőivel ellentétben nem hisz a jóslásban, jövendölésben és támad egy jó ötlete, h bizonyíthatná be, h ez az egész hülyeség. Egy random sráccal járul a jósnő színe elé, azt akarják elhitetni a nővel, h járnak, szeretik egymást stb. Meglepetésükre a jósnő szóhoz sem engedi jutni őket, csak tanulmányozza őket, a tenyerüket, az általuk húzott kártyákat, miközben a szkeptikus Fanni önmaga legnagyobb meglepetésére nagyon jól érzi magát, nem csak a sátorban, hanem – a random – Horst oldalán is. Majd a jósnő azzal lepi meg őket, h ilyet még sosem látott, az ilyen nagyon ritka, de mind a tenyerük, mint a kártyák arról tanuskodnak, ők bizony sors ikrek (németből vett szó szerinti fordításom). Bár elsőre ez nekik is hihetetlennek tűnt, de valahogy annyira „beleszerettek” a gondolatba, h hirtelen mindketten menthetetlenül szerelmesek lettek a másikba. Ez járt nem kevés bonyodalommal, sőt szinte a következő évük csak a bonyodalmakról szólt és az egymás iránti – plátói - epekedésről. Nagyon sok minden történt mindkettőjükkel ebben az évben, de nekem ez olvasóként túl sok is volt. Túl sok témát, történést használt fel az írónő a „véletlenek” konstruálásához, amiket aztán sutba is dobott rögtön, az olvasó meg nem győzte kapkodni a fejét. Volt egy ilyen érzésem, h ezt a könyvet csak az magyarázhatná meg, ha ez egy korai zsenge és tényleg az. Így már jobban értem a kiforratlanságot, a kapkodást itt-ott. Ennek ellenére az írónő újabb könyveire még biztosan benevezek, van neki jópár.

Andreas Neuenkirchen - Junko Katayama: Matjes mit Wasabi

A könyv szerzőpárosa egy német-japán házaspár. Nem túl meglepő módon a középpontban az interkulturális különbségek állnak, amikre közös életük során a pár rácsodálkozik.

Rengeteg szó esik az ételekről és az ezekkel kapcsolatos, felfogásbeli különbségekről. Összességében sokszor lyukadnak ki oda, h ami Japánban a rizs, az Németországban a kenyér, az abszolút kedvenc, megkerülhetetlen élelmiszer. Közös életük során mindkét országban élnek, megismerik egymás szüleit, országát, szokásait, nyelvét. Bepillantást nyerünk az esküvőjükbe és a babavárásukba is, ezek az események sem szűkölködnek felfogásbeli- és egyéb különbségekben. Alapvetően érdekes és szórakoztató, de ahhoz képest, h ténylegesen egy német-japán pár írta, mégis valahogy elmarad a várakozásoktól, talán mert túlságosan is csak a felszínt kapirgálja.

Taylor Jenkins Reid: Neun Tage und ein Jahr

Több könyvet olvastam már a szerzőtől és eddig mindegyik tetszett, ez is. Másfél héttel az esküvőjük után Ben hirtelen felindulásból bringára pattan, h hozzon a feleségének a cukros, színes reggelizőpehelyből, amit szeret és soha többet nem tér vissza. Meghal egy balesetben.

A nő még a férje családját sem ismeri hisz nem egész fél éve ismerték egymást, amikor összeházasodtak. A történet 1 évet ölel fel és 2 idősíkon zajlik. Felváltva olvashatunk a múltról januártól júniusig, Elsie és Ben megismerkedéséről ill. a jelenről, a tragikus baleset után júniustól decemberig. A múlt eseményei mindig a jelen történéseire reflektálnak, azokat helyezik egy kicsit más megvilágításba. Nagyon érdekes, megható és magával ragadó történet, amibe belefacsarodik az olvasó szíve. Jócskán akad benne meglepetés, nem várt fordulat is és bár persze nem happy enddel, de a reménnyel zárul, h a legnagyobb tragédia után is képesek vagyunk felállni és újra kezdeni.