Nele Jacobsen: Ein Sommer im Rosenhaus

Sandra nemrégiben megözvegyült, gyerekei már kirepültek, ő pedig hirtelen úgy dönt, eladja a családi fészket és helyette Usedom szigetén, a Balti tengernél vesz meg egy ősrégi kis házat, egy rózsakerttel. Nagyon vonzza ez a kert, de nem igazán ért hozzá, pedig botanikus, de alig dolgozott a szakmájában. Ráadásul ahhoz, h a házba költözhessen, alaposan fel kell újítani azt. Neki is veselkedik minden fronton a nagy munkának, hamarosan megérkezik a brit rózsaszakértő, Julian, akinek bár elég furcsa és zárkózott a stílusa, de a szakértelme vitathatatlan.

A kert és közös munkájuk gyorsan veszélybe kerül, mert a területen inkább egy személytelen hotelt akar egy beruházó építeni, ami többet is hozna a konyhára és több embernek is adna munkát. Amikor ez mégis meghiúsul, Sandrán a sor, h megvalósítsa a „rózsaturizmus” tervét. Egy véletlen telefonhívás azonban mindent megváltoztat, kiderül, h Julian legalább annyira német, mint angol és főleg, h a kerthez a családja révén kötődik és valójában nem segíteni akar, hanem megszerezni azt. Sandra annak ellenére vet véget együttműködésüknek, h már éppen kezdett volna alakulni köztük valami. Utána viszont azért mindketten rájönnek, h mind privát-, mind pedig szakmai nézeteltéréseiket félre tudják tenni, a teljes happy end érdekében.

Corinna Kohfink: Zitronen zum Frühstück

Jaj, hát… a 40-es Marita részmunkaidőben dolgozik, ideje nagy részében a családját menedzseli. Családját a férje és immáron felnőtt, 20 éves lánya alkotják, akiket nagyon elkényeztetett, mindent ő csinál otthon, a háztartásban, mindent ő intéz, mégsem jó soha semmi. Házassága már rég tönkrement, de beleragadtak mindketten.

Aztán Maritánál burn outot diagnosztizálnak, miközben meghal a nagynénje, az egyetlen ember az életében, aki mindig feltétel nélkül szerette és mellette állt. Nem csak nagy örökséget hagy rá, hanem megbízza azzal is, h utazzon Olaszországba és néhány neki kedves tárgyat jutasson el emberekhez, ill. még különböző kis apró-cseprő dolgokat intézzen el. Marita és Christian házasságában ez az utolsó csepp, de a nő tudja, végleg feladja önmagát, ha nem utazik el, ráadásul az örökség végre anyagi függetlenedést is jelent a férjétől. Új embereket ismer meg, új impulzusok, élmények érik, amik nagyon jót tesznek neki. Közben kezd kikristályosodni a fejében, h mit szeretne, ill. főleg, h mit nem szeretne, méghozzá folytatni a házasságát. Ahogy az már – legalábbis a hasonló regényekben – lenni szokott, máris sorban állnak érte a pasik. Az egyik hódolója, egy olasz férfi, akiről a szerző nem győz áradozni, milyen sármos, micsoda férfi, de ezzel párhuzamosan – már elnézést, de – teljesen ki lett herélve azzal, h egy eszméletlen bugyuta akcentust rákényszerítve beszéltetik, ami valószínűleg nem a szerző sara, de borzasztó volt. Mégsem ez lesz aztán a nagy szerelem, de ahogy a nő élete és kapcsolatai rendeződnek, lassan meglátja azt a férfit is, aki bár már hosszú ideje az orra előtt volt, sokat is segített neki és akiben megtalálja, akit keresett. A vége abszolút csöpögős happy end lett. Nem igazán nyert meg magának sem Marita, sem a története, sok részlete nem volt számomra hihető, ill. sokszor úgy éreztem, mintha valami tanácsadó könyvet hallgatnék, ahol épp lépcsőházi bölcsességeket osztogatnak. Persze azt is el tudom képzelni, ha valaki esetleg hasonló életszituácóban van, akár egy jó pozitív példa, egy kis reménysugár, vagy perspektíva is lehet Marita története.

Stephan Orth: Couchsurfing im Iran

A várólistámon volt a könyv és nagyon örülök, h végre sorra került. Igaz, már több, mint 10 éve adták ki, de mivel nem sok fogalmam volt az iráni mindennapokról, ez nem igazán zavart. A couchsurfing téma szerintem már jó pár éve volt felkapott, bár itthon talán akkor sem. Ez egy hálózat, ahol regisztrálni lehet, ha az ember szeretne felajánlani egy ágyat egy utazó ismeretlennek, vagy akkor, ha ő maga szeretne igénybe venni másnál egyet. Bár ezt a szisztémát soha nem éreztem nekem valónak, kétségtelen, h így sokkal jobban meg lehet ismerni az adott helyet, na meg persze főleg a helyieket. Ez szerintem hatványozottan igaz egy olyan országban, ahol egyébként a couchsurfing be van tiltva, csakúgy mint az alkohol, az államvallás mindenek felett áll, ráadásul az ország külföldiek számára egyáltalán nem könnyen megközelíthető.

Az újságíró Stephan úgy érkezik Iránba – már nem először – h csak vázlatos terve van, hova megy, mit csinál. Leginkább azt szeretné, ha az új iráni ismerősei vezetnék, az ő ötleteiket akarja követni és ezáltal jobban megismerni az országot és lakóit. Egyáltalán nem titkoltan azzal a céllal érkezik, h aztán tapasztalataiból könyvet írjon. Végül 62 napon át keresztül kasul beutazza Iránt, közben a Couchsurfing által 22 vendéglátója van és összesen 8484 km-t tesz meg, főleg busszal, időnként autóval, repülővel, vagy hajóval. Őrült kalandokat él át és megismer egy országot, ami egyáltalán nem illik ahhoz a homályos képhez, ami szerintem a legtöbb ember fejében él. Több tucat perzsa szőnyegen alszik, naponta megszegi a törvényeket, él, ünnepel és gyászol a világ legvendégszeretőbb népével. És közben Irán egy teljesen más oldalát ismeri meg, mert zárt ajtók mögött az élet színes és lázadó, tele van vágyakkal és álmokkal, túlcsordul az életörömtől és a vendégszeretettől. Mert zárt ajtók mögött lehull a csador/a kendő és vele együtt a mindent uraló félelem is az államtól. Persze a kép, amit kapunk biztosan nem teljes, hisz szinte kizárólag olyan irániakkal kerül kapcsolatba, akik tudnak angolul, akik tájékozottak, nyitottak, nyugat orientáltak. Ennek ellenére bár érthető, mégis meglepett, h kb. minden nő, akivel találkozik, képzett, egyetemet végzett, de biztos nem ez az átlagos. Nagyon érdekes az életszemléletük, a szokásaik, a társadalmi nyomás és elvárás, ami mindenkire ránezehezik, miközben az állam mindenhol ott van, mindent lát és kontrollál. A szerző - mivel a saját élményeiről, kalandjairól írt, így azért kialakult róla a könyv végére egy kép - szimpatikus volt nekem és jófejnek tűnt. Egyébként további 4 könyve jelent meg ugyanebben a témában, azokban Oroszországban, Kínában, Szaudi-Arábiában és a már háborúban álló Ukrajnában couchszörföl. Ezeket több más nyelvre is lefordították, magyarra nem. A couchsurfinges könyvei mellett még további, utazásról szóló, de kicsit más jellegű könyvei is megjelentek.

Julie Caplin: Die kleine Villa in Italien

Ez egészen tetszett, talán azért is, mert végre nem volt az az érzésem, h „minden mindennel” összefügg és ismernem kellene már az előző könyveiből a szereplők felét és valami rémlik is, de mivel olyan mély benyomást nem tettek rám, kissé a sötétben tapogatózom.

Lia angol textilművész, aki hirtelen identitás válságba kerül, amikor egy véletlen folytán kiderül, h az apja nem az, akit 30 évig annak hitt, hanem egy híres, olasz filmszínész. El is utazik Olaszországba, h többet megtudjon róla és megismerkedjen vele, de ezt Raf, a férfi nevelt fia ill. menedzsere igyekszik megakadályozni. Az évek során nem Lia az első aki felbukkan, azt állítva, Ernesto Salvatore az apja, ezért Raf már mindenkivel szemben bizalmatlan. Ezt akkor sem tudja elengendni, amikor kiderül, nevelőapja, sőt anyja is tudott a lány létezéséről és tárt karokkal veszik fel a családba, csakúgy, mint közös gyerekeik. Az egyetlen, aki továbbra is gyanakodva figyeli a lányt, Raf, de őt sem hagyja hidegen Lia bája, viszont igyekszik tartani magát. Egy idő után viszont nekik és a hallgatónak (ezt is hangoskönyvként hallgattam) is az az érzése, h a szülők szeretnék, ha ők ketten jobban megismernék egymást és ezzel elillannának Raf kétségei. Ehelyett viszont egyre közelebb kerülnek egymáshoz a sok kettesben töltött program alatt, mígnem az ágyban kötnek ki. Eleinte úgy gondolják, ennek nem lehet jövője, meghát kicsit fura is a helyzet, hisz Lia apja és Raf anyja házasok, ráadásul még egy csomó közös gyerekük is van, a közös féltestvéreik. Mégis, ahogy egyre jobban megismerik egymást, egyre mélyebbek lesznek az érzelmeik. Viszont, ahogy olyan sokszor a szerző ezúttal is még egy végső próba elé állítja őket a happy end előtt. Szerintem ez Caplin jobb regényei közé tartozik, szórakoztató - mindenféle izgalom nélkül persze – és segítségével egy kicsit elmerülhetünk Olaszországban.

Szűcs Péter: Dharma

Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig – ez a könyv alcíme. Ez alapján én leginkább egy családregényt vártam, de nem azt kaptam. Bár 3 generáció történetét olvashatjuk, mégsem egy klasszikus értelemben vett családi törénet.

Először István történetét ismerjük meg, aki 56-ban egy véletlen ruhacserének köszönhetően menekül meg, de pont ezért mindenki azt hiszi, h meghalt. Kihasználja a kínálkozó lehetőséget arra, h új életet kezdjen és New Yorkban köt ki. Eleninte egy szót sem ért, mégis első látásra beleszeret egy brazil szépségbe, akivel aztán több ezer kilométer távolságból leveleznek és esnek szerelembe. Aztán éles váltással következik Tamás és Andrea története, ill. főleg Tamásé és a családjáé. A sztorijuk hamisítatlan magyar történet a 70-es évektől a 90-es évekig. Megelevenedik a Dacia, amire éveket kellett várni; a Linda sorozat; a köpeny és még sok más dolog. A fiatal pár sikeres, menő életet él a rendszerváltás után, kapcsolatuk mégis válságba jut, ezután Tamás bejárja a világot önmagát keresve. A harmadik történet főszereplője Léna, aki egészen addig élvezi gondtalan életét, míg egy születésnapi ajándék mindent megkérdőjelez, amit addig magáról és a családjáról gondolt. Gyökereit keresve Indiában köt ki, így jutunk el az alcímben szereplő Gangeszig. Tényleg szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de valahogy nem igazán sikerült. Nem teljesen értettem a koncepcióját, h mit szeretett volna. Illetve lehet, h engem jobban érdekelt volna csak egy, de jobban kibontott történet, mint 3 felületesen. A várólistáról került sorra a könyv.

Julia K. Stein: Ich und andere uncoole Dinge in New York

A 16 éves Judith, aki eddig életét egy német kisvárosban töltötte, a nyarat New Yorkban tölti, ahova elvileg anyját kíséri el, de ő sokkal inkább a helyi pasijával van elfoglalva, mint a lányával. A tini hirtelen felnőtt életet él a világ egy legcoolabb és legnagyobb metropoliszában. Több fiatalall lakik együtt egy lakásban, gyakornokként egy menő helyen dolgozik, bulizni jár és gyorsan felveszi a lüktető város tempóját.

Szülővárosában Judith inkább egy uncool kiscsaj volt, de úgy tűnik NYC mindenkinek jól áll, hirtelen 2, nála idősebb fiúval flörtöl. Sőt, az egyikükkel ennél jóval távolabb is merészkedik, csak, h rájöjjön, Peter nem teljesen az, akinek hitte. Némi szenvedés után azonban tini főhősnőnk úgy tűnik, megkapja a happy endjét is és a reményt, h visszatér még New Yorkba. Amitől egész végig nem tudtam elvonatkoztatni, az Judith kora. Egyáltalán nem úgy viselkedik és él, mint egy 16 éves, persze tudom, a mai 16 évesek már mások, de ha nem írják el a regény elején a korát, legalább azt hittem volna, h 18-19 éves, aminek mondjuk szerintem több értelme is lett volna. Egyáltalán nem értem, mi értelme volt őt ilyennek fiatalnak aposztrofálni.

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Jó pár éve hallottam már erről, de bevallom, akkor először. Idén felkerült a várólistámra is, plusz motivációként, ami meg is tette hatását;). Kosztolányi első regénye Thomas Mann méltatásával kezdődik – ez nekem már jó pont volt – aki 1923-ban azután írta a levelet, ami a könyv előszava lett, miután elolvasta Kosztolányi kéziratát.

Pontosan és gyorsan képbe kerülünk: Kr. u. 54-ben Agrippina rávette a férjét, a Római Birodalom császárát Claudiust, h „dobja” a saját fiát, helyette tegye meg mostohafiát, Nerot örökösévé, akit viszont nem nagyon érdekel sem a politika, sem a hatalom. Claudius aztán hitvese által már az első oldalakon kiíródik a történetből és Neroból császár lesz. Ő viszont leginkább költő akar lenni, elismerésre szomjazik, amit meg is kap, hisz ki ne dícsérné a császár költeményeit, tehetségét? De valahogy mindig kiderül, h mindenki csak hízeleg és színlel, hisz Nero maximum közepes költő. Nérót gyermekkori tanítója, a filozófus Seneca is önbizalomra és alkotásra buzdítja, bár tisztában van neveltje hiányos képességeivel, aki azonban egyre nagyobb művésznek képzeli magát. A városban álruhásan járó császárnak lelkesen beszámolnak a pályatársak sikeréről és a fűzfapoéta uralkodó kigúnyolásáról. A császár válaszai egyértelműek: száműzés, mérgezés, lefejezés, kivégzés…és nem csak képzelt riválisaival, kritikusaival jár el így, hanem felesége és anyja is erre a sorsra jut. De ahogy az már lenni szokott, egy idő után fordul a kocka, üldözőből üldözött lesz, Nero üldözés és gyűlölet közepette, magányosan hal meg. Az idők során több dolgot is próbáltak belelátni ebbe a történelmi-lélektani regénybe, eleinte Nerot a szintén író, kortárs Szabó Dezsővel azonosították, akivel Kosztolányinak akadt nézeteltérése, míg Senecát magával a szerzővel. Később fasizmus-párhuzamot emlegettek, ezekről persze csak most utólag olvastam, én leragadtam olvasás közben annál, h kicsit felfrissítem az ismereteimet a már-már elfedett (általam) római korról. Ami nekem is feltűnt, h Seneca volt a legérdekesebb szereplő, sokszor Kosztolányi szócsöve, de vele sem bánt kesztyűs kézzel az író. Ő is esendő, köpönyegforgató, gyarló és haszonleső. Nem lett a kedvencem, de örülök, hogy végre elovlastam.