Még középiskolás koromban olvastam először, de azóta nem éreztem különösebb késztetést, h újraolvassam, az utóbbi időben viszont annyiszor „találkoztam” vele, h most már „muszáj” volt. Az eleje nekem kicsit döcögősen ment, időm sem nagyon volt, de aztán, ahogy felgyorsultak az események, úgy ragadott magával a cselekmény. Nehéz olyan könyvről írni, amit mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan ismernek, pláne olyanról, amiről olyan sokan, olyan sok mindent, sőt, szinte mindent elmondtak, leírtak már. A téma a szerelem, egy pusztító erejű, mindent elsöprő érzelem, amit még a halál sem képes legyőzni, Heathcliff szerelme még akkor is tombol, amikor Cathy már rég halott, továbbra is bosszúra szomjazik és arra vágyik, h szenvedjen mindenki, ahogy ő. Ez a szerelem, ami a nem mindennapi regény mozgatórugója bemutatja, milyen közel van egymáshoz szerelem és gyűlölet. 2 nemesi család több generációs szenvedése áll a középpontban, de az Earnshow-k és Lintonok sorsának irányítója a „talált gyerek” Heathcliff, aki különös kegyetlenséggel sanyargatja, kínozza családját és mindenkit, aki csak felbukkan körülötte, mindenkit gyűlöl valamiért, mindenkin bosszút kell állnia, s mindennek mozgatórugója, tragikus, beteljesületlen szerelme. Amikor aztán őt is felemészti végül a benne tomboló gyűlölet és szerelem egymást erősítő-romboló hatása, a két család utolsó megmaradt sarja egymásra talál és talán boldogság vár rájuk…
Nem csoda, h a korabeli, 19. századi kritika értetlenül fogadta a művet, szerintem a mai napig vitatott, vannak, akik kult könyvként imádják és akadnak, akik felháborítónak találják és nem sorolják a szerelmi történetek közé Cathy és Heathliff „szerelmét”, aminél talán tényleg indokolt az idézőjel;).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése