Mörk Leonóra: Holdfény szonáta

Annak ellenére, h nem tetszett Mörk Leonóra azon két könyve, amiket olvastam és legutóbb megfogadtam, h ennyi volt, most mégis újra olvastam tőle, így az utóbbi években lassan az általam egyik legtöbbször olvasott szerző lesz. Az újabb esély oka, h kölcsönkaptam ezt a könyvét, ami anno, a fülszövegeket olvasva, leginkább felkeltette az érdeklődésemet. Összességében jó döntés volt, mert a háromból, ez tetszett leginkább. Ennek egyik oka, h a történet java részében a jelenben maradunk, ami szerintem Mörknek jobban áll, jobban passzol a stílusához.

A két főszereplő, az osztrák zongoraművész, Alexander Thiemann, aki igazi sztár, komoly rajongótáborral világszerte és a magyar gyerekorvos, Eszter. A nő nagyon régóta figyeli, követi a művész pályáját és rajong érte, de csak józanul, hisz tisztában van vele, h egy világ választja el őket egymástól. Hirtelen fordulattal a múlt mégis összehozza őket, a sztár Eszter segítéségére szorul és ő persze örömmel áll rendelkezésre és elég gyorsan egy pár is lesznek. Kicsit követjük a kapcsolatukat, ami tetszett – nem csak összejönnek és vége, boldogan élnek, míg… Viszont ez idő alatt lassan a nő számára újra egyértelművé válik, amit eddig is tudott, h két külön világban élnek és ezek alighanem nem kompatibilisek egymással. Eddig még oké, de aztán a minden megoldási alternatíva nélküli happy end, nálam kivágta a biztosítékot:S. És ez sajnos nem az egyetlen eset, h felszínes marad. Így a harmadik könyvét olvasva arra jöttem rá, h az egyik dolog, ami irritál nála, h a szereplői mindig olyan intellektuálisak, kifinomultak, viszont a stílusa nem illik szerintem ehhez, ha így van, nem kell lépten-nyomon azt bizonygatni, milyen műveltek, okosak, nyelveket beszélnek, legalábbis nem úgy, ahogy a szerző teszi, vannak erre más módszerek is;).