Nem tudom eldönteni, h mi van, mert egyébként nagyon szeretem az írónő stílusát, de most valahogy nem nagyon kötött le, főleg eleinte, úgy tűnt, mintha nagyon lassan döcögtek volna az események, ráadásul, bár a filmet már régen láttam és csak a fő történésekre emlékeztem, az is bőven sok volt, mert más nem nagyon történik 660 oldalon keresztül… Szóval azt nem tudom eldönteni, h az utóbbi évek olvasmányai, meg egyéb élmények átformálták az ízlésemet (kb. 2 éve nem olvastam már Austent) vagy egyszerűen csak ez a könyve ilyen rétestészta… azt hiszem neki kellene ugranom a Büszkeség és balítéletnek vagy az Értelem és érzelemnek. Most úgyis újraolvasásokat tervezek, mert lassan nem férünk el az iszonyatos könyvmennyiségtől:S és :).
Kedves szerelmi történet a konspiráló kerítőnő Emmával a főszerepben, aki egyszer sikeresen segédkezett egy pár egymásra találásában, ezen fellelkesedve tüsténkedik, összeboronálva a környezetében élőket, de rendszeresen melléfog, – szinte – mindig kiderül, h a környezete éles látóbb nála és rendszerint ő az utolsó, aki rájön, h ki, kivel, mikor, miért. A történet végén aztán mindenki megtalálja azt, akit meg kell találni, tehát minden rendben;).
Szóval egy bájos, hamisítatlan Jane Austen regény, tipikus austeni helyszínnel, szereplőkkel, történettel, ami a végére aztán már „olvastatta” magát, de bele kellett rázódni. Az azért érződik, h majdnem 200 éve íródott, időnként elég körülményesnek hat, de hát más idők voltak azok:).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése