Christelle Dabos: A tél jegyesei (A tükörjáró 1.)

Pár évente belecsöppenek egy ilyen – általában – ifjúsági fantasy sorozatba, ami aztán be is szippant, most A türkörjáró sorozattal jártam így:). Annak ellenére, h az első rész még 2017-ben jelent meg magyarul, tavaly kb. őszig még csak nem is hallottam róla. Akkor viszont ajánlotta valaki (és áradozott róla), akinek adok a véleményére, így én is kedvet kaptam.

Továbbra is szeretem azokat a regényeket, amik által egy teljesen új világba csöppenek, hát itt ebben nem volt hiány, mindjárt több új világgal is szolgál. Elég szövevényes a sztori, nehéz összefoglalni, de valami olyasmiről van szó, h a világ 21 nagyobb és 186 kisebb töredékre darabolódott szét, az élet ezeken a különböző földszilánkokon folytatódott ezután. Főszereplőnőnk, a fiatal Ophélie az Anima elnevezésű földszilánkon él. Az itt élők, az „animisták”, rendkívüli tulajdonsága, h különleges kapcsolatuk van a tárgyakhoz, pl. újra össze tudnak illetszteni egy eltört csészét, vagy egy elszakadt papírt. A lánynak két különböző ritka képessége is van, egyrészről „olvasó”, vagyis egy-egy tárgy megérintésével megtudja annak történetét, másrészt „türkörjáró”, ha egyszer belenézett egy tükörbe, onnantól kezdve át tud azon kelni, hogy egy másik, számára már ismerős tükörnél kössön ki (leegyszerűsítve). Ophélie, a szüleivel, sok testvérével, bácsikáival és nénikéivel boldogan, gondtalanul, szeretetben nő fel és az animai múzeumot igazgatja. Különlegesen jó „olvasónak” tartják, de addigi nyugodt hétköznapjai egy csapásra megváltoznak, amikor megérkezik ismeretlen, mogorva, lenéző és a lánynál 2 fejjel magasabb;) vőlegénye, Thorn, a Sarkról, vagyis egy másik – nem túl jó hírrel rendelkező - földszilánkról akivel érdekkházasságot kell kötnie, ezzel erősítve a két „állam” kapcsolatát. Váratlanul szinte azonnal útnak is indulnak új otthonukba és a hosszú út alatt sem derül ki sok a titokzatos vőlegényről, azon kívül, h úgy gondolja, menyasszonya a telet sem fogja túlélni a fagyos és veszélyes Sarkon. Ami ott várja, az valóban Ophélie minden képzeletét felülmúlja, a Légvár és lakói, egyik meglepetésből a másikba ejtik a lányt és ezek gyakran elég kijózanítóak. Itt sok különböző család/klán él, akiknek mind-mind különleges képességei vannak és gyorsan kiderül, h ezeknek köszönhetően az ember nem bízhat senkiben és semmiben, még a saját szemében sem, mert itt bizony semmi és senki nem az, aminek látszik. Ophélie viszont felveszi a kesztyűt, kíváncsiságával, ügyetlenségével és éleslátásával sok kalamajkába keveredik, de mindig ott terem a mogorva Thorn, vagyis a vőlegénye, a főkincstárnok, h megmentse. Bár a lány eleinte egyáltalán nem érti, h kerül ő ide, miért őt választották ki a házasságra, hisz se nem szép, se nem gazdag, de lassan-lassan összeáll a kép, h miért is van rá szükség, ami végleg megrengeti- addig sem túl acélos - kapcsolatát Thornnal. Nagyon-nagyon tetszett az 1. kötet, 2 nap alatt kiolvastam – munka mellett, 580 oldal – megszűnt minden más, amikor olvastam és csak pörögtek az oldalak és az órák. Nagyon ritkán esik ez meg velem, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, nagyon élveztem. Ez tényleg egy színes-szagos, nyelvezetében időnként nagyon vicces, helyzetkomikumokban bővelkedő, fordulatos, izgalmas történet. A szereplőket imádtam, talán főleg azért is, mert a két főszereplő, a tél jegyesei, Ophélie és Thorn nem megszokott regényfigurák. Nem szépek, a külsőségeket tekintve nem tökéletesek, ennek ellenére, vagy inkább pont ezért, nagyon megszerettem őket és bár Thorn elsőre nem egy szimpatikus figura, nekem valahogy mégis az volt. Nagy reményekkel és várakozásokkal rögtön neki is álltam a folytatásnak.