Petra Gabriel: Ein Jahr auf Kuba

Már többször írtam, h nagyon szeretem a német Ein Jahr in… sorozatot, de eddig célirányosan olyan részeket vásároltam, ahol már jártam és nagyon tetszett; ahova el szerettem volna jutni, ill. ahova készültem éppen utazni. Kuba egy picit mindegyik és egyik sem, nagyon érdekelne, de nem nagyon látom realitását sajnos, h egyszer eljutok, pedig a könyv után csak még inkább kedvet kaptam.

Olyan szempontból is egy picit más volt ez, mint az általam olvasott eddigi részek, h itt nem derült ki, milyen okból érkezik a szerző, Petra az országba, másrészről pedig, mint ahogy kb. 4-5 hónap elolvasása után kiderült, ő már nagymama, 63 éves, tehát jóval idősebb, mint általában a sorozat szerzői. Ahogy aztán a Wikipédia készségesen elárulta – ha már a könyvből nem derült ki - a szerző írónő, számos könyve jelent meg, ill. ami az én benyomásom volt, h aránylag tehetős német nyugdíjas eltölt 1 évet Kubában, mert szeretné és mert megengedheti magának, irigylésre méltó.
Ahogy mindig, ezúttal is hónapokra bontva olvashatjuk annak az egy évnek a krónikáját, amit Kubában, Havannában töltött. Ezúttal szerintem jól sikerült az egyensúly az ő privát dolgai és az ország felfedezése, érdekességeinek leírása között. Számos új, meglepő, vicces és elgondolkodtató információval lettem gazdagabb erről a karibi országról, amiről szerintem mi általában elég keveset tudunk.
A szerző eleinte azért elég sokat nyavalyog (persze menetrendszerűen említésre kerül a kenyér és annak silány minősége – nem is a németek lennének;)), ami meg is lepett, mert egy kubai társas út után dönt úgy, h 1 évre ide költözik, tehát az elhatározás saját, de aztán észrevétlenül belesimul a környezetbe és egyre inkább tetszik neki, átadja magát a hely sodrásának. Bár az emberek bőrszíne különböző, mégis ugyanolyan elbánásban részesülnek a szerző tapasztalatai szerint; Kuba vallásában is színes, a 19. században 50 000 afrikai rabszolgát hurcoltak ide, pl. Elefántcsontpartról, Nigéiriából, Kongoból; a déligyümölcs ott az alma:-); szilveszterkor éjfél után az emberek a felmosóvizet kiöntik az ablakon, nincs tüzijáték, ilyesmi. A lázadók 1959 január 1-én győztek Kubában, ez egyfajta új időszámítás kezdete is, ami mind a mai napig létezik, minden hivatalos dokumentumon, minden újságon a dátum mellett az is fel van tüntetve, h épp a forradalomtól számított hányadik évben vannak; Havanna utcái úgy néznek ki, mint az 50-es évek amerikai filmjeiben: Pontiac, Buic, Cadillac – a forradalom előtt érkeztek még ezek az amerikai autók, utána már nem; a szocializmus azért még mindig sok mindenben látszik, sok dolog nem kapható, ill. pl. a két ünnep között a turisták ellátása a nagy hotelekben prioritást élvez, így a lakosságnak nem sok jut. Az, h az egészségügyi ellátás világszinten is kimondottan jó és a gyógyszergyártás a turizmus előtt az ország első bevételi forrása, alaposan meglepett, de persze még számos érdekességet tartogatott a könyv a karibi szigetországról, ahol bár az élet nem fenékig tejfel, de mégis minden az élet szeretetéről és a jókedvről szól.