Mindenki szörnyülködik az életén, a szokásain, meg akarja menteni, az eszükbe sem jut, h attól, h valami szerintük nem normális, még lehet jó a másiknak, bármennyire is más életet él, mint ők, semmi nem kényszeríti erre, azért él így, mert így szeret élni, mert így érzi jól magát. Erőszakkal akarják boldogítani, ők akarják meghatározni, hogyan kellene élnie Alfrednak, de az első perctől kezdve nyilvánvaló, h nem fogják tudni elérni a céljukat.
Persze az önös érdek sem áll távol a barátaitól, Uta magának akarja megmenteni Alfredet, Georg inkább a birtokában lévő műkincseket akarja megmenteni, Dora regényt akar írni életéről, Kyra és a barátja művészi ambíciók kiélésére akarják felhasználni, a többieknek nem fűződik hozzá különösebb érdekük, ennek megfelelően kevésbé lelkesek is. Szóval igazából mindenkinek megvan a maga célja a „mentő akcióval”, de mindenki számára kényelmes megoldás azzal takarózni, h a barátjukon akarnak segíteni.
Nem meglepő módon a dolog rosszul sül el és bár a regény tragikus befejezését közvetlenül nem ők idézik elő, de azért hozzájárulnak.
Az írónő beszélő neveket adott szereplőinek, plusz különlegesség és nagyon jó ötlet volt, h a fordító (Murányi Beatrix) megváltoztatta ezeket a neveket, maradtak németnek tűnők, de ha az ember kiejti őket, máris viselőjük egy jellemző tulajdonságával találja szembe magát. A főszereplő eredetileg Alfred Irgang, a magyar verzióban Tähweig (tévelyg), aztán Uta Aufbau, magyarul Uta Jobbit, vagyis jobbít, Dora Stein, nálunk Dora Jägh – jég, de a kedvencem Hugo Bosart a magyar fordításban Roßartz – rosszarc;).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése