Igazi in medias res kezdéssel a dolgok közepébe vágunk az első fejezettel és ha sok nem is, az nyilvánvalóvá válik már az első néhány oldalon, h valami nagyon tragikus, beteg és melankolikus dolog következik és tényleg.
Az első fejezetből az is világossá válik, h egy Spencer nevű kisfiúval vannak a zűrök, ill. az ő családjával, így a következő fejezeteket ennek a családnak a bemutatására szenteli az írónő, megismerjük a szomorú sorsú Dollyt és szüleit, majd kicsit részletesebben Violet és Cecile Farr-t, tragikus történetüket, szánalomra méltó életüket, érzelemmentes kapcsolatukat, majd az ebből született fiúkat Lumsdent. Persze ahogy a szálak gabalyodnak a két fiatal útja keresztezi egymást, kb. tényleg csak ennyi történik , a naiv, jóhiszemű Dolly beleszeret a szívtelen, érzéketlen, számító Lumsdenbe, vakon hisz benne… és teherbe esik, persze mire ez kiderül a pasi sehol. Az addig normális Dolly a fia születése után teljesen kifordult magából: a kisfiával sem törődik, a kocsmáról nevezi el Spencernek, ahol dolgozik, személyes támadásnak veszi, ha a gyerek hozzá akar érni, fogolynak érzi magát, majd kocsmába jár, pasikat szed fel, egy barátnője törődikSpencerrel egy darabig. Majd elviszi a nagyszüleihez, Farrékhoz Írországba, mert annál, amit a gyereknek az anyja mellett kellett kiállnia, semmi sem lehet rosszabb…,talán csak egyvalami, ha a nagyszüleihez kerül - ahogy később kiderült:(. Akiktől nem hogy szeretet, de egy emberi szót, érintést sem kap. Szívfacsaró Spencer helyzete, akire senki nem kíváncsi, senki nem törődik vele, így nő fel, hallgatásba burkolózva, intézetben, majd nevelőszülőknél, de mindig magányosan.
Szinte csodával határos módon kerül egy családhoz, már félig felnőttként és ott megismerkedik a szeretettel, az elfogadással, mosolyokkal, az emberi szóval. Szerelmes lesz, az élete jóra fordul, de amilyen kegyetlen az élet, ekkor közbeszól.
Ez a könyv jól mutatja azt, ami sajnos a való életben is megesik: mindenkinek van valami keresztje, van akinek nagyobb, van akinek kisebb, van aki meg tud küzdeni vele, van aki nem és nem is akar, itt nagyjából mindenki különc, mindenki élete eléggé elbaltázott és mindezt „tovább örökítik” a gyerekeiknek, mert értük sem hajlandóak küzdeni, és hát Lumsden és Dolly a „jó” példák arra, h mi történik, ha valaki szeretet, törődés, érzelmek nélkül nő fel, na és arra, h ha két ilyen embernek születik egyetlen éjszaka után gyereke. Mindig a gyerek az áldozat, de ahogy felnőtté válik és kezébe vehetné a sorsát, már nem képes rá, áldozattá teszi a saját gyerekét is.
Amióta a blogot írom több kedvenc könyvemet is újra olvastam és bizony néhányszor kisebb „csalódás” ért, mert másra emlékeztem, valahogy szebbre, jobbra. Őszintén megvallva az első néhány oldallal itt is nagyon megküzdöttem, állandóan nagyon elálmosodtam, elaludtam, tartottam tőle, h csalódni fogok harmadszorra a könyvben, végül mégsem így lett. Egy fantasztikus regény, nagyon tragikus, szomorú, szívszorongató, de mégis a vége felemelő, reménykeltő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése