Először Elfriedével ismerkedünk meg, az idősödő színésznővel, ill. Blundellékkel, az Elfride számára vonzó Oscarral és nejével a nem makulátlan Gloriával, akit aztán „ki is (ny)ír” Pilcher gyorsan, ezzel utat engedve az érzelmek szabad folyásának;). Aztán jön Sam története, 6 év New Yorkban, inkluzíve egy tönkrement házassággal, majd visszatérés Angliába. A harmincas, gyönyörű Carrie Ausztriából tér vissza a szigetországba egy szerelmi csalódás után, h ott feje tetején találja a családját és a romok alatt 14 éves unokahúgát, Lucyt.
Minden fejezet főszereplője más-más szereplő, lassan bontakozik ki, hogy hogyan is állnak összefüggésben egymással. Aztán ez az 5 ember verődik össze egy skóciai házban a karácsonyt megelőző időszakban. Az már az első pillanatban kiderül, h szerelem várható minden szinten.
Tele van olyan párbeszédekkel, amik enyhén szólva is idilliek, nem tudom ki beszél így, abszolút életidegen volt számomra, a tökéletes figuráiról nem is beszélve, ezek idővel egyre idegesítőbbek voltak. Szóval tökéletes(en semmitmondó) párbeszédek tökéletes emberek között, hát…
Nagyon hosszú…nyújtja, mint a rétestésztát, időnként teljes fejezetek nem szólnak másról, mint hogy hideg van, ezért mit vett fel az adott szereplő, teát tett fel, hol itta meg, boah…a hosszú-hosszú leírások persze előfordulnak más könyvekben is, de Pilchernél olyanok, h akár én is írhattam volna, vagy bárki, teljesen hétköznapi. Időnként uazokat a jelentéktelen eseményeket - ráadásul több szereplő szemszögéből is - olvashatjuk, ami még rendben is lenne, ha volna bármi jelentőségük, de nincs. Gyakran jelentéktelen apróságoknak szentel oldalakat, máskor igazán komoly problémákat 2 mondattal elintéz.
Az egész tényleg fárasztóan idilli, de egy idő után kimondottan szórakoztató lett, jókat röhögtem az idill hegyeken és az olyan szófordulatokon, amiket szerintem élő ember – legalábbis ilyen mennyiségben biztos - nem használ. Szép lenne, ha az életben is ilyen egyszerűen menne minden, halál-, gyász-, fájdalom feldolgozása, örökség, ölbe hullott pénz, szerelem, kicsit olyan mesevilágot fest Pilcher. Persze az is igaz, h nem lenne rossz, ha legalább a dolgok fele így működne, az emberek fele ilyen lenne, de ez inkább ideál, illuzió. Amolyan tündérmese ez, ahol mindenki jó és minden jól sül el, sőt még annál is jobban, de az élethez nem sok köze van, sokan szeretik, nekem ez már túl sok, nem az én világom.A borítónak semmi köze a könyvhöz, pont ez a korcsoport az, ami egyáltalán nem szerepel a történetben, fogalmam sincs milyen megfontolásból választották az elejére ezt a fotót.
A Kagylókeresők után is egyértelmű volt, h nem fogok túl sokat olvasni tőle, most már az is, h ennyi bőven elég volt Pilchertől, időnként még sok is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése