Kerstin Gier: Saphirblau

A Saphirblau ugyanott folytatódik, ahol a Rubinrot befejeződött, nem is nagyon érzékeltem, h új könyvet kezdtem. A cím itt is a 12. időutazó egyikére utal (mindegyikükhöz egy drágakövet rendeltek), de nem ő a főszereplő, továbbra is Gwendolyn és Gideon történetet követjük nyomon hála az égnek, igazán megkedveltem őket, így örültem, h nem más szemszögből látjuk az eseményeket.


A szereplők véleménye eléggé megoszlik az ellenség személyéről és arról, h mi a cél: h bezáruljon a kör, vagyis mind a 12 időutazó vére bekerüljön a kronográfba, aminek segítségével az időutazásokat végrehajtják vagy pont ennek elkerülésére kellene törekedni. Persze az igazi kérdés – amiről szintén megoszlanak a vélemények – hogy mi történik, ha mindenki vérét sikerül összegyűjteni?
Főszereplőink további izgalmas kalandokba sodródnak, itt azért időnként már aránylag nehéz volt követni a sok időutazást, ki, mikor, hol, hogy kit informált… Gwendolyn már nem csak a saját nagyapjával beszélget, aki akkor még nem is nős;), hanem egy szellemmel, és egy démonnal is, ez utóbbi először eléggé idegesített, de meg kell hagyni volt néhány igencsak jó beszólása, a nem mindennapi eseményeket kommentálva. Mert hogy azokból van bőven: pár nap alatt felkészülés egy 1782-es bálra, menüett (tánc) gyakorlása egy pincében, valahol a 19. században, ahol a zenét iPod-ról Mozart szolgáltatja, a 18. századi szoaré közönségének a kissé spicces Gwendolyn a Macskákból énekel és és és… nagyon gyorsan olvasható, olvasmányos, élvezetes, humoros, remek szórakozást, kikapcsolódást nyújt a 2. rész is. Persze azért vannak benne olyan részek, amik miatt tényleg ifjúsági regény, de ez persze nem baj. A vége ismét izgalmas volt, alig vártam, h belekezdjek a 3. részbe.