2014. szeptember 14., vasárnap

Lori Lansens: A lányok

A regény már pár éve a polcon figyelt, pedig érdekelt és volt is hozzá kedvem, a fülszöveg és a boírtó is felkeltette a kíváncsiságomat, nem is értem miért maradt el mindig. Ebben az évben viszont felkerült a várólistámra és így sorra is került.
Ruby húgom és én, valami katasztrófa vagy csoda folytán, ahelyett, hogy az egyetlen megtermékenyített petesejtből kettéváltunk volna, együtt maradtunk, a fejünk oldalán egy kistányérnyi részen összekapcsolódva. A világ orvostársadalma mint a legidősebb élő craniopagus ikreket ismer minket…
Vagyis közérthetőbben: egy sziámi ikerpár életébe pillanthatunk bele. Rose és Ruby Darlen agyában közös egy létfontosságú ér, így a szétválasztás szóba sem jöhetett, így kell leélni az életüket. 18 éves, felelőtlen, még a szülőszobában is dohányzó anyjuk rögtön elhagyta őket, így kerültek Lovey nénihez, ahhoz a nővérhez, aki épp szolgálatban volt és rögtön megszerette a kislányokat és annak szlovák származású férjéhez, Stash bácsihoz. A gyermektelen házaspár nagy szeretetben nevelte fel a lányokat.


Ahogy közeledik a 30. születésnapjuk és ezzel ők lehetnek a leghosszabb kort megélt craniopagus ikrek, Rose elhatározza, h megírja élete történetét. Igen ám, de lehetséges ez az ő esetében? Ruby szerint nem, így ő is ír hozzá pár fejezetet. Ebből a készülő „kettős” önéletrajzból ismerjük meg az életüket és személyiségüket, ami különbözőbb már nem nagyon lehetne. Rose komoly, szereti a könyveket, a sportot, rengeteg verset ír, mindig jó tanuló volt. Ruby nem jeleskedett az iskolában, inkább csajos, sok sorozatot néz, szeret öltözködni, ezen kívül még az irokéz telepesek élete és leletei a hobbija.
Az életük, a helyzetek, amik elénk tárulnak, elképzelhetetlenek…, de mégsem a szenvedésről szól, nem szánalomra appellál a regény, hanem két nagyon szerethető lányt mutat be, akik próbálnak teljes életet élni, dolgozni, szórakozni, szeretni. Egészen elképesztő, h bár Rose és Ruby nem tudnak egymás nélkül mozogni, sőt létezni sem, mégis önálló egyéniségek és így élik életüket is. A nővérek története nem kevés meglepetést is tartogat, amiket általában Rubytól tudunk meg először, aki az általa írt fejezetekben mindent leír, ami eszébe jut, nyoma sincs nála Rose megfontoltságának, művészi átgondoltságának, ami a fejezeteit időnként kicsit erőltetté teszi.
Magát a témát nagyon érdekesnek találtam, teljesen új volt számomra. Olyan szempontból a megvalósítás is tetszett, h képes volt teljesen önálló személyiséggel felruházni a lányokat, azt, h kinek a fejezetét olvasom éppen, nem csak a másfajta betűtípusból tudtam rögtön, hanem a hangnemből, a stílusból is. Összességében viszont maga a stílus nem épp szépirodalmi, talán kicsit egyszerűbb a megszokottnál – bár így hihetővé válik, h nem egy író, hanem az ikerpár két tagja írta a fejezeteket, ami persze nem így van. A másik dolog, h igazából egy csomó kérdésre nem kapunk választ, kicsit az volt az érzésem, h a regény csak a felszínnel foglalkozik, érdekes lett volna talán, egy kicsit „mélyebbre menni”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése