Marlene Hofmann: Ein Jahr in Kopenhagen

Egy újabb könyv és egy újabb város az Ein Jahr in… sorozatból számomra Stockholm, New York és Rio de Janeiro után a negyedik. Skandinávia a heppem, Stockholm után Koppenhága varázsolt el leginkább, nagyon szerettem.

Valahogy ez a sorozat nagyon egy kaptafa nekem…persze ez nem csoda, hisz a koncepció mindig ugyanaz: egy német – általában nő, általában újságíró – tudósít egy éven át hónapokra lebontva egy külföldi városból az életéről. Mindig érdekesnek találom az adott városról, országról, népről az új infókat, hogyan élik az életüket, mit gondolnak dolgokról stb., de maga az elbeszélő sosem kerül közel hozzám, pedig az ő életéről van szó, sok személyes dolgot ír le, mert valahogy az egész olyan sótlan. Például itt is, ahhoz képest, h az egyetemmel éppen végzett újságírónő gyereket vár és most költözik össze a barátjával, nem túl lelkes, inkább szenvetelenül veszi tudomásul a dolgokat – legalábbis a könyv alapján úgy tűnik.
A német újságírónő, Marlene dán barátjával együtt költözik Koppenhágába novemberben. Karácsonyra kiderül, h babát várnak, a legkevésbé sem így tervezték, hisz a lány állást szeretne találni a dán fővárosban és szeretnék kipróbálni, működik-e a kapcsolatuk együttélésként is. A különös körülmények ellenére a szereplők életében lezajló változásokról, kétségekről csak ritkán tudósít, fegyelmezetten igyekszik csak Koppenhágára és a dán sajátosságokra koncentrálni, ami persze jól is van így, mert én is ezért vettem meg a könyvet;).
Sok-sok érdekességről olvashatunk, például eltolódott étkezésekről – az egykori reggeli (frokost) most már az ebédet jelöli, a Middag (ebéd) már az esti étkezés, a legtöbb dán, délben csak egy szendvicset eszik ugyanis és csak ha este a család összegyűlik, esznek meleget. A sokak által ismert dán „specialitást” a Smørrebrødet – ami kvázi szendvics - már csak otthon eszik a dánok, elkészítésének komoly „szabályai” vannak, amik kivülállók számára érthetetlenek , persze a túristákra úton-útfélen éttermekben – nem is akármilyenekben tukmálják;).
Koppenhágában több a bicikli, mint a lakos, a lakók fele minden nap biciklivel közelekedik és még a lámpák is úgy vannak a városban belőve, h ha a brinágsok 20 km/h-s sebességgel tekernek, zöldhullámuk van. Mindenki, még a parlamenti képviselők 60%-a is biciklizik, ráadásul a dánok olyan gyorsak két keréken, hogy az embernek az az érzése, az evolúció során speciális lábizmokat kaptak, először még a terhesek és a nyugdíjasok is lehagyták Marlenet.
Szintén érdekes és talán előremutató, h Dániában pár éve gyakorlatilag már minden ügyet lehet online intézni, sőt a legtöbbet személyesen már nem is lehetséges, olyannyira digitalizált minden, h a hivatalok live-chattel is a polgárok rendelkezésére állnak, ha kérdésük vagy problémájuk van:O.
A könyv végén, augusztusban megszületik a lányuk, így bepillantást kapunk a terhes anyák életébe és ellátásába is és a kórházi rendszerbe is egy kicsit. Az 1 év után Marlene marad Koppenhágában és a kezdeti bizonytalankodás után megtalálta a helyét, Nielsszel később össze is házasodtak.
Nagyobbak az interkulturális különbségek két olyan ország között, amik földrajzi- és kulturális értelemben is távol vannak egymástól, persze kisebbek Németország és Magyaroroszág, vagy mint itt Németország és Dánia között, de nem kevésbé fontosak. A sokszor csak nüansznyi eltérések is tudnak időnként igazán nagy kalamajkát okozni, én ezeket valahogy mindig izgalmasabbnak találom, mint a hatalmas különbségeket, most megint megismertem párat.