Annika Ziehen: Solotrip

Instán láttam meg a könyvet és azonnal kellett, neki is álltam gyorsan, aztán a lelkesedésem egy kicsit csökkent.
Nem kimondottan tervezek egyedül utazgatni, de tény, h az utóbbi években többször repültem egyedül, voltam magamra utalva külföldön, sok olyan szituációt átéltem probléma nélkül, amikre visszagondolva kicsit rosszul vagyok, mert akármi is történhethett volna, de nem történt. Szóval egy solotripet mára már nem tartok elképzelhetetlennek, mint ahogy a világban egyre többen gondolják így ezt.

A szerző – nyilván – szívesen és sokat utazik egyedül és bár szerintem az utóbbi pár évben ez kezd egyre menőbb lenni, azért itthon még mindig furán néznek az emberre, ha egyedül utazik valahova, érdekelt, h neki milyen érvei vannak emellett. Nem túl sok derült ki a szerzőről, de azért annyi igen, h németként az érettségi után New Yorkba ment, majd Dél-Afrikába, nyilván tökéletes angol nyelvtudással és ha 18 évesen megállta a helyét New Yorkban, könnyebben indul neki az ember – akár egyedül is – a nagyvilágnak. Többször leírta magáról, h introvertált, így nincs baja az egyedülléttel, sőt, az extrovertáltak uralta világban, introvertáltként mindig nagy örömmel olvasok ilyesmit, Annika rögtön szimpatikusabb lett.
Ennek ellenére azért az elején kicsit átverve éreztem magam, egy kalandokkal teletűzdelt útinaplót vártam talán, amik mind bebizonyítják, h egyedül kell nekivágni, ehelyett inkább olyan érzésem volt, mintha valami önsegítő vagy tanácsadó könyvet olvasnék. Aztán persze rátér az utazás részére is, próbál végigvenni mindent, ami miatt az ember nem vág bele egyedül, pl. h ki csinál fotót rólad - ez azért a selfi korszakban elég röhejes, meg kicsit egyébként is - meg egyedül az étteremben stb., de aztán – bár nem túl hosszan – azért rátért a biztonságra és főleg a nőket érintő biztonságra is, ami például engem leginkább elrettent attól, h egyedül vágjak neki a világnak, de nem tematizálja túl a témát. Összességében mégis tetszett, mert sok mindenben magamra ismertem és sok olyan dolgot leír, amik bennem is kavarognak, de talán még nem fogalmaztam így meg magamnak, vagy nem mondtam ki és most itt olvastam. Szimpatikus volt, h ő nem backpacker, meg nem azok közé az ultra menő huszonéves bloggerek közé tartozik, akik a közösségi médiát elárasztják tökéletesebbnél tökéletesebb – és felszínesebb - képeikkel, vállalja magát, a korát, a hibáit és az igényeit, szükségleteit is. Az elején kicsit hiányoltam a történeteket, de aztán egyre több lett ezekből is, sokszor csak utalások, tippek formájában színesítették a könyvet, de így is jó volt. A végén még 3 úti célt is megad, amik szerinte a leginkább alkalmasak arra, h az ember ott kezdje meg egyedüli utazgatásait. New yorki tippjeit még élveztem és tudtam követni, de thaiföldi és marokkói túrajavaslatainál eléggé elvesztettem a fonalat, mindenesetre ezek jó zárásai voltak a könyvnek.