Marlo Morgen: Traumfänger

Egy 50-es éveiben járó amerikai doktornő, akinek a gyerekei már felnőttek, belevág egy nagy kalandba és Ausztráliába kezd dolgozni. Beleszeret az országba a sok-sok furcsaság ellenére, vagy talán pont ezért. Feltűnik neki, h alig-alig látni bárhol is ausztrál őslakosokat, bárkivel is akar erről beszélni, mindenki „leszólja” őket, olyan könyveket ajánlanak neki, amikben az alacsonyabb rendűségüket hangsúlyozzák.

Végül a nő mégis belekezd egy programba, ahol főleg félvérek vesznek részt, Ausztráliában nem szokás a szúnyogháló, pedig a sok-sok rovar, hüllő miatt nem ártana, állapítja meg, így egy ilyen hálókat gyártó és forgalmazó kis vállalkozást csinál. Azok a félig őslakosok, akik vele együtt dolgoznak, szorgalmasan és teljesen normálisan élnek. Szokatlan kezdeményezésének híre megy és meghívják egy aboriginal őslakos törzshöz, ami hatalmas megtiszteltetés. Azonban minden másképp alakul, ahogy eredetileg képzelte…több hónapos vándorlásba kezd a törzzsel, mert azok azt mondják, meghallották a nő segélykiálltását:O. Ez egy elképzelhetetlenül nagy megtiszteltetés, h 3 hónapig részt vehet egy rituális vándorláson a hatalmas kontinens szinte érintetlen és kietlen, lakatlan belsejében. Ehhez a szerzőnek jó párszor le kell győzni saját magát és nagy (lelki és fizikai) erőről kell tanúbizonyságot adnia, de az átéltek hatására egy spirituális változáson megy át és átértékeli az életét.
Bár néha nekem túl spirituális volt a könyv, amit nem mindig tudtam igazán követni, ennek ellenére összességében tetszett, mert sok érdekesség és újdonság volt benne számomra ezzel a misztikus néppel kapcsolatban. Például, h bár minden gyereknek adnak nevet a születésekor, de mivel mindenki fejlődik, a név is többször változik, magában hordozza a különleges képességeket, tehetséget és akár a közösségben elfoglalt helyét is az egyes embereknek. Megkapó volt számomra az imádságbeli különbség, a mi kultúránkban mi beszélünk istenhez, az ausztrál őslakosok viszont hallgatnak és arra várnak, h megszólíttassanak, hisz aki mindig beszél, nem hallja az isten(ség) hangját. Brutális véleményt fogalmaznak meg a mai „modern” emberiségről és ha belegondol az ember, szerintem nagyon-nagyon sok igazság van ebben.:

Ők is ismerik az igazságot, de az egy vastag réteg alá van temetve, ami kényelmességből, materializmusból, bizonytalanságból és félelemből áll. Továbbá van náluk még valami, amit cukormáznak neveznek. Ez a cukormáz azt szimbolizálja, h életük szinte minden percét elpazarolják dolgokra, amik felületesek, mesterkéltek, szórakoztatóak és kellemes ízűek vagy kinézetűek. Saját lényük fejlődésére/fejlesztésre csak néhány másodpercük marad.

A könyv meglepetésemre magyarul is megjelent Vidd hírét az Igazaknak címmel.