Christina Dalcher: Vox

Időnként szívesen olavsok disztópiákat és amikor rátaláltam Spotify-n erre, máris belekezdtem.

Egy elképesztő világ tárul elénk, amire remélhetőleg soha nem kerül sor. Amerikában egy keresztény-fundamentalista kormány van hatalmon, ami úgy dönt, a nők csak napi 100 szót beszélhetnek és ezt egy csuklójukon viselt „karperec” méri ill. szükség esetén áramütéssel szankcionál. Ezenfelül nem dolgozhatnak, nem tanulhatnak, csak a háztartásra és a gyereknevelésre koncentrálhatnak. A főszereplő dr. Jean McClellan, a neurolingvisztika elismert szakértője is így tengeti napjait és kénytelen eltűrni nem csak a szótlanságot, hanem azt is, h közben az állam fiait kényére-kedvére „neveli”. Egy elképesztő, torz és abszurd világ tárul elénk, de sajnos sok olyan dolog van benne, ami már vagy még – talán – nincs is messze. A fordulatot Jean életében az hozza meg, h az államnak hirtelen szüksége van szakértelmére, olyannyira, h ő diktálhatja a feltételeket és nem csak ő, hanem kislánya is visszakapja ezáltal a „hangját”. Megmondom őszintén, h bár az alapkoncepciót nagyon izgalmasnak találtam, innentől kezdve eléggé elvesztettem a fonalat. Egyrészről hirtelen nagyon hangsúlyos lesz egy váratlan szerelmi szál, ami valahogy nem illett számomra az egész történetbe, másrészről a tudományos részét nem nagyon tudtam követni. Valahol olvastam, h a szerző egy novelláját dolgozta át, az adta ennek a regénynek az alapját, hát sajnos ez nem sikerült túl jól. Elnagyolt, érthetetlen, átgondolatlan maradt sokszor, kár érte, ebből szerintem többet ki lehetett volna hozni. Először csak e-könyvként jelent meg magyarul, de Uram és parancsolóm címmel már nyomtatott verzióban is kapható.