Bár az elejétől olvastatta magát, de kb. a 150. oldalig csak időnként álltak össze a dolgok, onnantól kezdve viszont szinte nem tudtam letenni.
A főszerepben 4 ember, 4 beilleszkedésre képtelen magányos, 4 outsider, legalábbis így látják egymást és így látják őket mások, de ahogy jobban megismerkednek és jobban megismerjük őket, kiderül, h a legkevésbé sem azok. Remek karakterek - humoros dialogók, valahol mind művészek, mind zsenik.
Nem nagyon szoktam külön írni a szereplőkről, de most muszáj:)! Francknak kisebb-nagyobb jellemhibái ellenére nyert ügye volt nálam már az elejétől kezdve, a nagymamája miatt, ill. amiatt ahogy foglalkozik vele, minden szabadnapját vele tölti, bár a kapcsolatuk koránt sem felhőtlen, ez a fajta törődés és gondoskodás is szívmelengető, meg aztán ahogy Philibertről beszél: "a mi Phillounk", eh tipikus ’a zord külső, érző belsőt takar’ pasi;).
Camille csodálatos. Nem kívül, hanem belül. Ezen felül még tehetséges is, ráadásul nagyon, szinte mindenben, amibe belefog. És nagyon jó ember.
Philibert egy 18. századi nemes a 21. században, tele furcsaságokkal, dadogással, na meg szeretnivaló tulajdonságokkal, aki szárnyai alá veszi a többi szereplőt, befogadja őket a hatalmas párizsi lakásba, amire „felügyel”, otthont biztosítva ezzel nekik.
Paulette nagyi, kicsit mindhármuk nagymamája lesz, mindhárom fiatalt megnyeri magának és mindhármukat megszereti ő is.
Természetesen nem marad ki ebből a könyvből sem a szerelem, Franck és Camille végig hadakoznak egymással és önmagukkal, de valahol mindketten tudják, ahogy az olvasó is, h a látszat ellenére egymásnak vannak rendelve. A lány egyszer így találja fején a szöget:
Én, aki még egy tojást sem tud főzni, az egész napot a konyhában töltöttem, és te, aki egyébként csak technot hallgatsz, Vivaldira alszol el. Hülyeség a történeted a konyharuhával és a frottír törölközővel. Ami az embereket visszatartja az együttéléstől, az a butaságuk, nem a különbözőségük. (saját fordítás)
A legjobb a könyvben, h minden szereplője nagyon szerethető, tele vannak hibákkal, mégis, vagy talán pont ezért annyira megejtően emberiek, akárcsak mindenki. A 4 véletlenül egymás mellé sodródott emberből igazi család lesz, különb, mint sok olyan, akik között valódi vérségi kötelék van és különb, mint az igazi családjuk. Mielőtt találkoztak mind a négyen boldogtalanok voltak, az életük válságban volt, kilátástalan volt, de vhogy egymást megismerve lassan meglátták az alagút végén a fényt, feladták a magányosságukat, megnyíltak egymás előtt, mertek bízni egymásban és „jutalmul” családot kaptak és igazi perspektívákat.
A történet nem egy sodró lendületű kaland-, vagy romantikus regény, mégis sodor, valami hihetetlen bájjal, kedvességgel, a szereplőivel, a finom poénjaival. Az utolsó pillanatig szinte úgy tűnik, h a főszereplők 2/3-nak újra darabokra hullik az élete, de aztán megkönyörül rajtuk az írónő és az Epilógus a teljes idill, búcsúzóul még felvonultatja minden szereplőjét. Érdekes, mert ezt a happy end-et egyáltalán nem tartottam giccsesnek, megérdemelték:), velük együtt tudtam örülni.
Magyarul Együtt lehetnénk címen jelent meg, de nem nagyon lehet kapni, most épp antikvár példány van, 4000-ért, rablás. Németül 3000 volt.
Film is készült belőle (Egyedül nem megy), már csak Guillaume Canet miatt is muszáj lenne megnéznem;), na meg gondolom Audrey Tautou sem ront rajta sokat;).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése