Három főszereplő életét követi nyomon a regény, 3 nagy részre osztva. Az első részben megismerjük Kathet, aki a történetet meséli, kissé önfejű barátnőjét Ruthot és a dührohamairól híres Tommyt – Halisham diákjait. Elég nehezen kezd kibontakozni a sztori, kicsit nehezen állt össze a kép, h tulajdonképpen mi is folyik itt. El van rejtve néhány utalás: donorok, adományozás, gondviselők és az azért már az elején kiderül, h nem az Angliában szokásos internátusban vagyunk, itt valami másról van szó. A 2. rész az intézetet elhagyva mutatja a fiatalokat, közben Ruth és Tommy egy pár lettek, készülnek az igazi életre, ami náluk némileg másként fog kinézni, mint a többi embernél. Keresik az utukat, saját magukat, a lehetőségeiket és a lehetségeseiket. Mindegyiküket valós személyről másolták ugyanis, mindenkinek volt egy modellje, aki élte a maga életét, elméletben tehát megtalálhatták azt, akiről mintázták őket. De kit keressenek? Maguknál 20-30 évvel idősebbeket, normális szülő korabelieket? Vagy saját korabelieket? Esetleg időseket? Elvégre használhattak akár csecsemőket vagy öregeket is, de erről ők semmit sem tudtak, tudhattak. Kb. a könyv felénél kerül elő először a klónozás szó, bár addigra már összeáll a kép, de még így is kissé letaglózó miről is van szó: Azért hozták létre ezeket a gyerekeket, h felnőjenek és szervdonorokká váljanak. A 3. részre ez Ruth és Tommy esetében meg is történik, Kathyből viszont remek gondviselő lesz, aki barátait is segíti, először egykori barátnője mellett van, akivel újraéled a barátságuk, majd Tommy gondviselője lesz, akivel tinivonzalmuk szerelemmé érik. De ezeket az életeket nem azért hozták létre, h boldogok legyenek, hanem azért, h másokat boldoggá tegyenek, feláldozva saját életüket, így baráti és szerelmi kapcsolataik percei is meg vannak számlálva.
Ishiguro nagyon a 3 szereplőre koncentrál, aránylag keveset tudunk meg a világukról, ami azért kár, mert amit felvillant, az engem nagyon is érdekelt volna részletesebben, de a részletek kidolgozásával nem nagyon foglalkozott. Szinte úgy kezeli ezt a lehetséges világot, mintha természetes lenne, mindenki tudná miről van szó, szót sem érdemes pazarolni rá. A klónokat nem klónként, hanem diákként mutatja be, érző embereket ismerünk meg, akiknek lelkük van és ezt be is bizonyítják.
Bár a legelején az áll, h a 1990-es évek végi Angliában játszódik, számomra inkább olyan ’időn kívülinek’ tűnt, abszolút semmi jelentősége annak hol és mikor játszódik. Kicsit meg is lepett, h Halisham valóban létezik, egy Dél-angliai 20 ezres kisváros.
Nagyon tetszett, bár ez nem is a megfelelő szó, a szívembe markolt időnként a történet, úgy, ahogy a 11 éves Kath szívébe markolt Judy Bridgewater dala a Never let me go, (innen a könyv címe) mikor Halishamben hallgatta, hogy miért? Azt el kell olvasni, érdemes.
Nem az a fajta könyv, amit becsuk az ember, aztán rögtön utána máris belekezd egy másikba. Fogva tartott, foglalkoztatott, amit nagyon szeretek, még most napokkal azután, h végeztem vele is fel-fel bukkan a gondolataim között a történet, a szereplők. Mégis valami hiányzott nekem a végéről, vártam vmit, magam sem tudom mit.
Már megfilmesítették, Carey Mulligen játssza Kathyt, Keira Knightley Ruhtot, Andrew Garfield pedig Tommyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése