A cél továbbra is, h a lázadók sorra bevegyék a körzeteket, elvágva a Kapitóliumot mindenféle ellátástól, így megbénítva azt. A nép cserébe a bőséges ellátásért és a szórakozásért (Éhezők Viadala) odaadta a politikai felelősségét és a hatalmát – erre voltak a körzetek: h kenyeret és játékokat szállítsanak, amíg ez így működött, tudta uralni a Kapitólium a birodalmát, de a lázadók épp ezt a kettőt veszélyeztetik, már semmiből sincs annyi, mint eddig. A hatalmak egymás ellen akarják használni a két szerelmest és Katniss végül elvállalja, h a lázadók fecsegő poszátája lesz (ez a szó nekem elég fura, számomra ő a Spotttölpel;)), rájön, h az emberek igazi hőst, példaképet látnak benne, figyelnek rá, hatalma van, amit mindenki használni, leginkább kihasználni akar. Akartán kívül került ilyen „pozícióba”, nem magasztos eszme vagy hatalomvágy vezette, mégis mindenki tud azonosulni vele, mert képes arra, amire a többség nem: felvenni a kesztyűt a rettegett elnökkel és félelmetes birodalmával, h megtorolja a családján, barátain és rajta esett sérelmeket, ezzel mindenki tud azonosulni Panemben. Mégis úgy tűnik az új elnökaspiránsnak is útban van a lázadás arca és egy idő után világosság válik,h már elvégezte a feladatát: egyesítette a lázadókat, most már többet használna, ha feláldozná magát, mártírra van szükség, akiért harcolni lehet.
Ebben a könyven is van pár nagy húzás, pl. Peeta sorsa, de akcióból sincs hiány, újra bevetésen vannak a félelmetes mutációk és a Kapitólium egyéb kegyetlenkedései. Talán helyenként sok is volt a drámából, meg a tragédiából – időnként az volt az érzésem, h a kevesebb több lett volna – mert az események úgy pörögtek, h nem is volt igazán idő megemészteni, felfogni őket.
A befejezés bizonyos részei meglepőek, de a történetet végigolvasva mégsem annyira. Collins nem fest irreális, rózsaszín világot a végére. A „szerelmi hármas” kapcsolata nagy változásokon esik át a 3. könyvben és ezt is sikerült szerintem megfelelően lezárnia.
Az egész történet nagyon jól felépített, átgondolt és kivitelezett, remekül kidolgozott, plasztikus szereplőkkel, akiket lehet szeretni és utálni, akikkel együtt lehet érezni és időnként mosolyogni.
3 ember maradt meg bennem a filmből - amit egyébként nem láttam:) – csak a bemutatót ill. képeket: Haymitch, akit Woody Harrelson játszik, Snow elnök – Donald Sutherland és Gale, a fejemben is őket képzeltem el önkéntelenül is, miközben olvastam, szerintem tök jó választások voltak a szerepre:).
Mindhárom könyvben fontos a társadalom kritika, számomra a befejező részben volt ez a leghangsúlyosabb. Nem csak Panemet kritizálja, hanem van néhány utalás a mi világunkra is: az elődökre, akik háborúkat és egy tönkretett bolygót hagytak rájuk, akiket nem érdekelt, mi lesz az utánuk következő generációval - ezzel nehéz lenne vitatkozni. A lázadók célja a köztársaság létrehozása, ami egykor már működött (bár Haymitch szerint csak a könyvekben;)). Nagyon sok olyan dolog jön elő, amikből kitűnik, h ez az egész szörnyűség egyáltalán nem áll távol a világunktól.
Bár ezt is ifjúsági regényként hirdetik, nem igazán értek egyet ezzel, max. a szereplők életkora miatt gondolnám annak, de azért bőven vannak benne elég durva leírások, meg egyébként szerintem tini fejjel, az ember egy csomó fontos momentum, a történet sok fontos aspektusa mellett siklana/siklik el, bár a jelek szerint akkor is működik a trilógia, de mégis sokkal több ez annál. (Persze az is lehet, h tiniként sem megy el ezek mellett a dolgok mellett az ember csak úgy).
Összefoglalva, tetszett, de nem vált a kedvencemmé. Érdekelt, mégsem éreztem igazán letehetetlennek, de bekerült az újraolvasandók közé, hisz tartalmas, izgalmas olvasmány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése