Ahogy elnézem, jó mocskos kis történet lesz, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal, barátsággal és árulással, fordulatokkal és közhelyekkel. Akár egy szappanopera. Vagy mint a történelmünk.
Ezzel a frappáns összefoglalással kezdődik a regény, ami tulajdonképpen 3 barát története: Isti belevaló focista/cigányzenész, Dávid kicsit tesze-tosza zsidó fiú, Pál pedig grófi sarj. 3 sors, 3 külön világ, pláne az 1930-as évek után. Végigdübörög rajtuk, a sorsukon a magyar történelem, nácik, nyilasok, kommunisták, szovjetek, egyikük sem marad ki, mindegyiküket sújtja valamelyik rezsim, nincs olyan, aki ne járna rosszul: a zsidókat deportálják, megölik, az arisztokratákat kitelepítik, folyamatosan fordul a kocka, a szerencse pár év leforgása alatt. Kepes nagyon jó stílusban, sodró lendülettel, minden modorosság nélkül ír, pont annyit, amennyi kell, nem megy bele lényegtelen dolgokba, nagyon jó arányérzékkel találja meg, mi az, ami elég. A vérzivataros években és utána is Tövispuszta, a fiúk szülőfaluja az egyetlen biztos pont az életükben, ahova mindig, mindenhonnan visszatérnek, itt játszódik a történet nagy része.
Tele van hihetetlen, mai ésszel szerencsére már felfoghatatlan történetekkel, pl. az örökbe fogadott, nem zsidó Elzáról, aki, mikor elviszik őket és az anyja bizonygatja, h nem is zsidó, így fakad ki:
Kérem ne tagadjon meg Anyuka! Ha a lányukká fogadtak, amikor kicsi voltam, akkor most is a lányuk maradok!
Arról a korról, mikor a választási lehetőség az jelentette, h agyonlőjék, vagy agyonverjék az embert, amikor a semmiért „csak” 5 évet adtak, amikor elhangozhattak, ilyen és ezekhez hasonló mondatok:
Hogy vegyétek ki? A kezetekkel! Ha bele tudtátok lőni őket, kivenni is kitudjátok, az anyátok úristenit!
Majd változott a rendszer, de inkább csak elvileg…
Az erőszakszervezetek valamiféle különös ízlésrokonsága folytán ugyanis a kommunista politikai rendőrség a korábbi nyilas főhadiszálláson rendezkedett be.
A regényt, ahogy a történelmünket is, aztán a munkaszolgálat, a deportálás, a letartóztatások, az államosítás, a kitelepítés, ’56, a disszidálás és a kárpótlás alakítja. Közben elhangzik egy mondat, ami ma ugyanannyira aktuális, mint anno.
Menjetek csak, nektek talán ott kinn jobb lesz, de mi Erzsivel maradunk, mert muszáj ezt az országot is valakinek időről időre újra fölépíteni.
Ez a könyv is végigvezet tehát a 2. világháborútól a magyar történelmen, ebben hasonlít Fábián Janka Emma trilógiájához, mégis más és nekem jobban is tetszett, mert a stílusa szerintem jobb: könnyed, intelligens, játékos. Nagyon tudom ajánlani, szerintem az Emma trilógiát is sokan azért szerették, mert a közelmúlt magyar történelméről mesél, ez szintén, de a romantikus maszlag nélkül, úgy érzem jobban megírva.
A történetet nem Kepes alakítja, hisz a magyar történelem elég fordulatos és izgalmas az írói fondorlatok nélkül is, ő csak beágyazza a történelembe a szereplőit, rávilágítva a különböző csoportok sorsára, épp ezért nagy meglepetésekre nem számíthatunk…
Ami új és egyedi, h foglalkozik mindenkivel: magyarokkal, zsidókkal, cigányokkal, nyilasokkal, kommunistákkal, arisztokratákkal – fordul a kocka, nagyon gyorsan és talán azt a konzekvenciát is levonhatjuk, h mindenki szenvedett, ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért. Megint azt tudtam megállapítani, h valami egészen más emocionális töltést ad a regénynek, h a saját történelmünkről ír, h az ember a saját nagyszülei, szülei által mesélt történetekkel találkozik szembe, h tudja, mindez minket sújtott, nekünk kellett megküzdenünk ennyi szörnyűséggel, nehézséggel.
Ami kevésbé tetszett, h a végére elmosódnak a szereplők: sokkal kevesebbet tudunk meg róluk, időnként nehezen volt követhető, h ki kinek a gyereke, unokája, felgyorsul a történet.
Az évszázad regénye, családregény - olvasható a borítón, szerintem igazából egyik sem. Nem családregény, mert ahhoz sok családtagról túl keveset tudunk meg és nem egy, hanem 3 família sorsát követi, számomra nem is az évszázad regénye, bár ezt sok féleképpen lehet értelmezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése