A főszereplő, a 9 éves Oskar, akinek édesapja meghalt a szept. 11-ei terrortámadásban. A kisfiú úgy érzi, az apukája a legszörnyűbb halált halta, amit az ember csak elgondolni képes és érthető módon képtelen elengedni őt. Elhatározza, h kideríti mi történt pontosan, mit keresett ott az apukája. Hamarosan rá is bukkan egy kulcsra és úgy érzi ez lehet a történet nyitja, de persze először meg kell találnia hozzá a zárat, ami a legkevésbé sem egyszerű feladat. Ezzel kezdetét veszi egy több hónapig tartó fondorlatos nyomozás, amiben a nem mindennapi kisfiúnak sokan vannak segítségére. Az állandóan találmányokat – és nem is akármilyeneket, mint pl. egy mentőautó, ami olyan hosszú, h minden épületet egy kórházzal köt össze, egy táska amibe ejtőernyő van építve, középen nyitható felhőkarcolók, amiken így egy repülő is át tud repülni stb. – kitaláló Oscar egy csomó dolognak különös jelentőséget tulajdonít a nyomozása közben, az olvasó meg nem tudja, h akkor ez most tényleg fontos, vagy csak a gyerek fantáziál. A végén, mikor 6 hónap után úgy érzi, eredménytelen a keresgélés, megállapítja, h jobban hiányzik az apukája, mint valaha, pedig a cél ezzel pont az lett volna, h ne hiányozzon, hisz ez segít neki, h közel legyen az apukájához. A kissrácnak egyébként nagyon meglepő és megkapó gondolatai vannak, időnként meg a legszívesebben megölelgetné az ember lánya ezt a kölköt:).
De minden második fejezetet meséli csak ő, a maga gyermeki módján, a többiben a nagyszülei nem mindennapi és nekem kicsit nehezen összeálló ill. emészthető történetébe nyerünk bepillantást. Kiderül, h ők Németországból kerültek Amerikába, a drezdai bombázások után és mintha az író némi párhuzamot is húzna a világháborús események és az új kor terrorháborús eseményei között. Hihetetlenül ironikus, h ők túlélték a bombázást, új életet kezdtek az új világban és a fiúk épp egy a bombázásokhoz hasonlatos szörnyűségben veszti életét.
Mikor először lapoztam bele a könyvbe, eléggé meglepődtem a sok üres oldalon, a fotókon, a pirossal kijavított sorokon, de mikor belekezdtem az olvasásba és elértem ezekhez a részekhez, már nem találtam furcsának, sőt tetszett, h mert más lenni, valamit másként csinálni. Volt itt minden olvasás közben…nevetés, sírás, fejcsóválás Oskar naivságán, idegesítő állandó kérdezősködésein, máskor meg a koravénségén.
Mozaikszerűen áll össze a történet, de tetszett, h végül tényleg összeáll és végül kiderül, h igazából nem történt semmi „különleges” egy ffi, egy apa meghalt egy szörnyű tragédiában, de a halálában nem volt semmi misztikus, inkább rossz helyen volt rossz időben, mégis a fiának, természetesen ez volt nem csak a legszörnyűbb, hanem a legmisztikusabb és legkülönlegesebb esemény is, ami feldolgozhatatlan számára. Az embernek eszébe jutnak emberek, akiket csak elfelejtenek, elfelejtünk, pedig többet érdemeltek volna és itt van egy kisfiú, aki képtelen feledni az apukáját és bármire képes érte, szívszorító. Ahogy az egész könyv is felkavaró, megható és különleges.
A cím és a borító is érdekes, utóbbi abszolút illik a történethez, a cím viszont – bár egy, igaz elég irreleváns helyen, szó szerint előfordul – kevéssé kapcsolódik a történethez, másrészről viszont, ha a terrortámadásra gondolunk, a Rém hangosan és irtó közel (ami egyébként a magyar címe is a könyvnek) egy meglehetősen találó cím.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése