Jodi Picoult: Zerbrechlich

Egy baránőm ajánlotta a regényt, akivel együtt fedeztük fel anno Jodi Picoult könyveit és akihez azért is közel állnak a gyakran – legalábbis részben - tárgyalótermekben játszódó történetek, mint például ez is, mert ügyvéd.

Az írónő tőle megszokott módon, ismét egy nehéz témát választott, az üvegcsontúságot. Nagyon találó elnevezése ez a betegségenek, hisz a csontok ezeknél az embereknél tényleg olyan törékenyek, mint az üveg. Willow ebben a ritka betegségben szendved, még meg sem született, már az anyaméhben 7 csontja eltörött, 6 éves korára már 75 csonttörésnél jár. Ez persze mind anyagilag- (rengeteg különleges felszerelésre van szüksége, orvosi kezelésekre stb.), mind érzelmileg nagyon megviseli a családot, de próbálnak helytállni, szeretik egymást és boldogok. Mindez viszont felbolydul, amikor az anya, Charlotte, aki mindenképpen szeretett volna még egy babát, bepereli nőgyógyászát és egyben legjobb és egyetlen barátnőjét, mert az nem vette észre időben Willow betegségét, amikor még elvetethette volna a babát. A valódi ok a perre azonban a pénz, hisz az anya imádja törékeny, különleges kislányát és azt reméli, megkönnyítheti az életüket és Willow jövőjét egy megnyert kártérítési per. Az írónő többi regényéhez hasonlóan itt is rengeteg kérdés merül fel, pro és kontra érvekkel hadakozik az ember, miközben egyre többet tud meg a családról, az előzményekről, ahogy a történetet váltott perspektívában, mindvégig Willownak címezve olvassa. A komoly, elgondolkoztató témák mellett azért szeretem Picoult könyveit, mert ezeket nem felszínesen, feketén-fehéren tárja elénk, hanem részletesen, több nézőpontból bemutatva.
Bár a kislány betegsége már önmagában is szörnyű, de ezen kívül is szívszaggató sorsokra derül fény, ezek közül engem legjobban Amelia története érintett meg. A lány húga speciális helyzete miatt sokkal kevesebb figyelmet kap, mindig mindent meg kell értenie, meg kell oldania egyedül stb., segélykiálltásai egyre aggasztóbbak.
Picoult újra happy end-be ringatja az olvasót, szépen lassan eloszlanak a viharfelhők a sokat szenvedett család körül, de aztán jön a szívettépő, tragikus befejezés.
Bár megérintett és érdekelt a történet, mégis nagyon hosszan olvastam, sokszor az volt az érzésem, h egy helyben körözünk, a cselekmény nem halad előre, nekem kicsit hosszúnak tűnt.