Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Sok helyről hallottam/olvastam már nagyon jó kritikákat a könyvről, végre nálam is sorra került. Kya kisgyermekéveit nagy családban tölti, 4 jóval idősebb testvérével és szüleivel, de szépen lassan mindenki elmegy, otthagyja a kislányt és a lápi viskót, amiben éltek. Kya néhány évig iszákos, mogorva apjával él, de egy nap neki is nyoma vész és a kislány teljesen magára van utalva. Bravúrosan feltalálja magát, kagylót szed és az abból kapott pénzből tartja fenn magát, a viskót és az apja ütött kopott motorcsónakját. Közben még egy barátra is szert tesz, a nála néhány évvel idősebb Tate olvasni és írni tanítja és ahogy telnek az évek felébreszti benne a nőt is, útjaik mégis elválnak. Kya csodálatra méltó módon állja meg a helyét az életben, úgy hiszi a szerelem is rátalál, de rá kell döbbennie, h tévedett.

A szerző a két idősíkú elbeszélést választja, Kya története az 1950-es évek elején kezdődik, a másik, egy erdei rejtélyes gyilkosság utáni nyomozás története és ez a két szál megállíthatatlanul robog egymás felé, h összeérjenek, hisz a gyilkosság gyanúsítottja Kya. Rövid, feszes, feszültséggel teli leírást olvashatunk a bírósági tárgyalásról, amiben az esküdtek végül felmentik a lányt. Utána rátalál a boldogság, megvan a happy end, aminek ezúttal szerintem mindenki örül, de nagyon jó, h itt nincs vége a regénynek, ha csak röviden is, megtudjuk, h alakul Kya további élete és a végére is tartogat az írónő még egy hatalmas csavart. Nem mondhatom, h az első oldaltól beszippantott volna ez a könyv, de tény, h fejezetről fejezetre jobban kedveltem Kyát, szurkoltam neki, majd megszakadt érte a szívem, aztán büszke voltam rá és közben végig kombináltam, h hogy is történt az a bizonyos gyilkosság…Izgalmas, érzelmes, elgondolkodtató könyv, egy kerek, egész történet, amiben nincs üresjárat, nagyon tetszett mégis valami hiányzott számomra belőle, h az abszolút kedvencek közé kerüljön.