Náray Tamás: Volt egyszer egy varrodám

Elöljáróban le kell szögeznem: abszolút elismerem mindazt, amit Náray elért, sikereit, kvalitásait stb., pont ezért kicsit nehezen tudom összeegyeztetni vele ezt a könyvet. Ahogy már az előzmény kötetnél is írtam, ez sem állt össze számomra igazán regénnyé, inkább történetek füzére volt. Bár van benne valami „sztori”: már Spanyolországban él egy ideje, innen repül New Yorkba és a repülőn találkozik egy régi magyar ismerősével, neki meséli el, mi is történt, miért hagyta el Magyarországot, de leginkább szisztematikusan azt sorolja fel, h mi nem tetszett/tetszik neki Magyarországon, milyen sérelmek érték.

Tényleg történtek vele bicskanyitogató dolgok, nagy igazságokat fogalmaz meg, izgalmas bepillantani a kulisszák mögé, sok érdekes, tanulságos, ledöbbentő történet van benne, meg általában olvastatja is magát a regény, DE amikor a „saját” és főleg más szájába adja a mindenféle okosságait, ideológiáit, hosszú távon, az nagyon fárasztott. Ami még inkább, azok a kollégái „beszélgetései” voltak az ő zsenialitásáról, éleslátásáról, emberségéről egy szóval tökéletességéről. Ha ilyen beszélgetést hallanék róla, vagy ilyet hallanék róla valaki mástól, azzal nem lenne bajom, de így, h ő írja és ráadásul nem egyet, hanem folyamatosan, azt finoman szólva sem tartottam elegánsnak. Összességében nagyon kettősek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert egyrészről tetszett – bár nem tudom a „miértet” olyan konkrétan megfogalmazni, mint a kifogásaimat - de nem tudtam szabadulni a gondolattól, h egy olyan kaliberű művészhez, mint amilyen ő, méltatlan az a „fröcsögés”, amit helyenként rendez.