Steinbeck nem nagyon tesz sem konkrét történelmi -, sem földrajzi utalásokat, ráadásul a nevek angolok. Nem vezethették személyes élmények, sosem járt Norvégiában, nem ismerte a német hadsereg belső életét. S mégis, a norvégok magukra ismertek a regényben, és megjelenésekor rögtön egyértelmű volt mindenki számára, h Norvégia német megszállásáról van szó. Nekem kicsit fura volt, h sem a megszállt ország, sem a város neve nem derül ki, sem az, h kik a megszállók, őszintén szólva én nem jöttem rá, na jó a németekre azért igen, de ott is vannak félrevivő dolgok, szerintem szándékosan, egyáltalán nem azt a ’megszokott’ náci ábrázolásmódot használja. Mivel minden annyira általános, lehet, h más elnyomott népek is magukra ismertek volna, ismernének, vagy magukra fognak ismerni, elvégre azok a megállapítások, amiket tesz, minden hasonló szituációban megállnák a helyüket.
Az író nem közvetlen háborús élményeiről ír, inkább a morális problémákról: a szabad nép és a hódító viszonyáról, az elnyomás elkerülhetetlen bukásáról, a szabadság biztos győzelmének reményéről.
A meghódított kisváros lakói, bár látszólag alkalmazkodnak a megszállás olajozottan működő rendszeréhez, idővel bizonyságot tesznek hajthatatlanságukról, emberi helytállásukról, lassú, csöndes, kitartó bosszúállásba kezdenek: vasútrongálásba, a szénkitermelés szabotálásába. Nem engedik leigázni magukat, a hódítók félni kezdenek a meghódítottaktól, többen megőrülnek, felőrlik őket.
A könyv számomra legfontosabb gondolata ez volt:
Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
Igen – monda a polgármester – az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
Éspedig?
Az emberi szellemet tartósan elnyomni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése