Tulajdonképpen úgy áll a dolog, h végig sem kell olvasni a fülszövegét és máris le van lőve a „poén”, mégis annyira ledöbbentett a sztori, h nemhogy érdektelenné vált a könyv, épp az ellenkező hatást érte el a végkifejlet ismerete.
Szóval az a bizonyos előre elárult végkifejlet:
1992 áprilisában egy jómódú, keleti-parti családból származó, amerikai fiatalember autóstoppal Alaszkába utazott, és a Mount McKinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak. Négy hónappal később jávorszarvasvadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét.
A szerző, Jon Krakauer cikket írt a különös esetről, de az utána sem hagyta nyugodni, valamiféle nyugtalanító párhuzamot érzett a kettejük élete között és több, mint egy évig járt a fiú és az eset nyomában. Eközben kiderült, h Chris McCandless rengeteg emberrel került kapcsolatba több, mint 2 éves vándorútja során, a többség nagyon megkedvelte és igen jó véleménnyel volt róla. Fura, h nem akart része lenni a társadalomnak, mégsem mondható, h aszociális lett volna, sőt. Szerintem kellett, h legyen valami a személyiségben, ami elvarázsolta az embereket, akikkel kapcsoltba került és rám is egészen különös hatást gyakorolt, minden érdekelt róla, szinte beszippantott a könyv.
Időnként zavaró volt, h az író elég részletesen írt mindenkiről, aki kapcsolatba került Alexszel (ezt a nevet használta kalandozásai közben), majd utalgatott rájuk, volt, h nem nagyon ismertem ki magam, mert időnként nem lineáris az elbeszélés.
Chris McCandless lemondott egy csinos kis vagyonról, elhagyta a családját, megvált a kocsijától, az órájától, térképétől és elégette a maradék pénzét majd szándékosan felkészületlenül csavarogni indult a vadonba. Még mielőtt Alaszkába, a végső cél felé indult is jó pár izgalmas kalandban volt része pl. kenuval leevezett Mexikóig, idénymunkákat végzett, állandóan stoppolt, miközben gondosan ügyelt rá, h a családja ne bukkanhasson rá.
Aztán nekivágott a nagy kalandnak, Alaszkának! Ott 4 hónapig bírta, vadászott, gyűjtögetett, ki akart szakadni a civilizációból, valószínűleg megmenekülhetett volna, ha nem szándékosan felkészületlenül érkezik: mindössze 5 kg rizs és egy olcsó, nem vízálló bakancs volt nála, a nagyvad elejtésére alkalmatlan fegyver, és pl. a fejsze és az iránytű hiánya is elég kalandos utazást ígért.
Nagyon szerette Jack Londontól A vadon szavát. London magával ragadó leírása az alaszkai életről megbabonázta, újra és újra elolvasta írásait, közben elfelejtve, h ezek kitalálta történetek, amiknek nem sok köze van a sarkvidéki vadonhoz.
A sors fura fintora, h már kamaszként az éhezés ellen küzdött, az egyik legfontosabb célnak tekintette, h ne kelljen millióknak éhen halniuk, végül vele is ez végzett.
Minden bizonnyal elegendőnek tartotta az időt, amit egyedül töltött a vadonba, több jel is erre utalt, de nem tudott átkelni a folyón, ami érkezésekor, áprilisban az olvadás előtt még szelíd kis patakocska (Teklnakika) volt, de júliusra sebes, mély, veszélyes folyammá duzzadt, így foglyul esett.
Nem lehet pontosan tudni, h mi történt vele, találgatások vannak, a legvalószínűbb, h fokozatosan azok a bogyók vezettek halálához, amiket – jobb híján – életének utolsó heteiben fogyasztott.
Egy fiú érdekes világszemlélettel, gondolatokkal, nagy adag vagánysággal, és valami megmagyarázhatatlan sármmal, ami még akkor is rabul ejti az embert, ha „csak” a történetét olvassa. Ami miatt egyszerűen nem érdekelt más - az író hegymászós kalandja ill. más kalandorok esetei sem igazán, akikkel Krakauer néhány fejezet erejéig foglalkozik, ők McCandlesshez hasonlóan rejtélyes módon tűntek el, haltak meg - csak az, h mi történt ezzel a különös sráccal. Mindenképpen újraolvasós lesz a könyv, nagyon magával ragadott. Itt lehet Chris McCandlesről egy kicsit még olvasgatni, sok-sok kép is van róla: http://www.christophermccandless.info/
2007-ben Sean Penn filmet írt és rendezett a könyvből, még nem láttam, de mindenképpen szeretném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése