Gabriel García Márquez: Söpredék

Nem sok mindent tudtam erről a könyvről, csak rám jött, h olvasnék egy kis Márquezt. Kacérkodtam az újraolvasással is, de végül mégis valami újat, valami rövidet szerettem volna. Végülis, amit akartam megkaptam: a hamisítatlan, semmivel össze nem keverhető márquezi stílust. Persze azért ez még 1955-ben írt első regényében nem olyan kiforrott, mégis már tele van a tőle megszokott mitikus történésekkel, hiedelmekkel.

Ebben a könyvben teremti az író Macondót, én - és azok, akik már olvasták a Száz év magányt - paradox módon nem ismerkednek a faluval, hanem visszatérnek oda;). Mindenki a különös doktor halálát várta, aki anno Aureliano Buendía ezredes, a 100 év magány kultikus figurájának ajánlólevelével érkezett és aki most a „kedvükben járt” öngyilkosságával, ez sarkall három generációt arra, h visszaemlékezzen, meséljen. Igazából nincs nagy cselekménye a kisregénynek, Isabel saját- ill. apja- és fia- visszaemlékezéséből, elbeszéléséből áll össze a történet és általuk megelevenedik a múlt, a jelen és a jövő Macondója. Egyrészről szerintem nagy ötlet, h három különböző személy szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, másrészről időnként nehéz volt követni és számomra lassan, elég körülményesen állt csak össze a kép. Ezenkívül, bár részben érdekes, h hárman mesélik el kvázi ugyanazt, helyenként fárasztó is, csak úgy, mint az a nyomasztó hangulat, ami belengi a történetet. Szóval osztom azt a véleményt, amit most olvastam valahol, h aki Márquezt szeretne olvasni, ne ezzel kezdje, csak haladóknak;)!