Melinda Nadj Abonji: Tauben fliegen auf

A vajdasági magyar, de Svájcban élő és svájci állampolgár Nagy Abonyi Melinda 2010-ben megkapta ezért a művéért a Német Könyvdíjat, első svájciként, majd a Svájci Könyvdíjat is. Még akkor hallottam a hírt és azóta tervben volt a könyv elolvasása, a Várólistámra is felkerült idén. A magyar anyanyelvű írónő, akinek ez harmadik regénye, 5 éves koráig élt családjával a Vajdaságban, mikor 1973-ban kiköltöztek előbb illeszkedett be az új környezetébe és tanult meg németül, mint a szülei és gyakran tolmácsolnia kellett neki.

A könyvben a Kocsis családról olvashatunk, akiknek sorsa nagyon hasonlít Nagy Abonyi sorsához, bár a mesélőt Ildikónak hívják, nem Melindának. Olyan mintha novelláskötet lenne, nem egészen az, de külön címmel ellátott történeteket mesél el az életéből, amiknek nem sok köze van egymáshoz, hipp hopp éveket és ezer km-ket ugrunk, az állandóságot a szereplők jelentik, ő és a testvére, szüleik, valamint a rokonaik, barátaik ismerőseik. Bepillanthatunk a Kocsis család svájci mindennapjaiba, ahol bár befogadták őket, de mégis mindenki számára ők a „balkániak” vagy „jugók”, nagy ritkán magyarok, ők sem érzik magukat svájcinak persze. Sok történet foglakozik vajdasági látogatásaikkal, ahol bár örömmel fogadják őket, de ott meg ők a svájciak, így szembesülnek – szerintem – sok külföldön élő sorsával, h sehol sincsenek igazán otthon, sehova sem tartoznak igazán. Ezen történetek segítségével érzékelteti a két ország, a két világ közötti hatalmas különbséget. A könyv sokkal inkább szól a délszláv háborúról, Jugoszlávia sorsáról, a magyar kisebbségről, a magyar szokásokról, mint Svájcról. Mindez így főleg a nyugatiaknak szól, nekik nagyobb újdonság, nekünk szerintem több elképzelésünk van ezekről a dolgokról, pont ezért nem találtam annyira érdekesnek a témát. A történet svájci fele fogott meg talán inkább, h kemény, szorgalmas, becsületes munkával (mosás, vasalás) elérték Kocsisék, h ők bérelhessék ki a Mondialt, a falu kávézóját. A szülőknél végig az volt az érzésem, h némi – tipikusan magyar – kisebbségi komplexussal rendelkeznek, „papírsvájcinak” érzik magukat, hisz nem tudták tökéletesen megtanulni a nyelvet, így nem sikerülhetett teljesen az integráció sem, míg lányaik teljesen asszimilálódtak, de megőrizték anyanyelvüket és hazájuk szokásait is, viszont a társadalom teljes értékű tagjának érzik magukat. Az az igazság, h sokszor elkalandoztam olvasás közben, volt, amikor megfogott és magával sodort, de nem ez volt a jellemző sajnos:S. Az írónő borzasztóan hosszú mondatokban ír (még rajtam is túltesz;)), ez mondjuk engem nem zavart, de szokatlanok és feltűnőek voltak az időnként oldalakon átívelő mondatok;). Ami még furcsaság volt: ritkán találkozik az ember németül írt regényben ennyi magyar szóval, kifejezéssel, mint itt, a téma miatt érthető lenne, de mégsem éreztem igazán indokoltnak ezeket, talán színesíteni, feldobni akarta vele a történeteket, nem tudom. Nekem persze ez nem okozott problémát, de kíváncsi lennék mennyire nyerte el a német nyelvű olvasók tetszését. Magyarul Galambok röppennek föl címmel jelent meg.