Anonyma: Eine Frau in Berlin

Kivételesen nem azzal fogott meg a könyv, h egyik kedvenc városom neve szerepel benne, hanem az egyik barátnőm ajánlotta figyelmembe és adta kölcsön.
A könyv tulajdonképpen napló, amit egy német újságírónő 1945 április 20- tól június 22-ig vezetett Berlinben a II. Világháború végén, a város szovjet megszállásának idején. Amiért különösen érdekes, h annyi könyvet írtak a háborúkról, erről és arról az oldalról, de szinte valamennyit férfiak, itt viszont egy anonim nő feljegyzései által olyan világba pillanthatunk be, amit a férfiszerzők eddig nagyvonalúan, igen gyorsan elintéztek.

A bombázások miatt a pincében összegyűlt lakók együtt szenvedtek az élelmiszerhiánytól, a rémhírektől, a bombázásoktól, majd jöttek az oroszok – a könyvben egyszer sem titulálja őket szovjeteknek, ezért én sem. Az emberek addigra már rájöttek, h a rádió, meg a technika egyéb más vívmányai mennyit is érnek ínséges időkben. Ellenben a kenyérnek, szénnek, aranynak mindig, mindenhol megvan az értéke, nem úgy a gáztűzhelynek, a központi fűtésnek, a rádiónak, melyek azonnal értéküket és értelmüket vesztik, ha porszem csúszik a gépezetbe – ez mind a mai napig így van szerintem, a legmodernebb technikai eszközöknél is.
A háború végére, mikor a német vereség már egyértelmű lett, megváltozott a nők véleménye a férfiakról, a legtöbben hadirokkantak, sebesültek, árnyékuk önmaguknak: a ’gyengébb nem’. A férfiak által uralt náci világ megingott és vele együtt a férfi mítosza is, ennek a háborúnak a végén, sok más vereség mellett a férfi nem is vereséget szenvedett.
Ahogy a Vörös Hadsereg bemasírozott a városba, jött az erőszak, a brutalitás, a félelem, az éhezés, a trükkök a túléléshez. Sok történet volt „ismerős”, amiket a nagymamám elbeszéléséből ismertem: pl. a szovjet katonák karóra imádata, amiből legszívesebben többet hordtak és amit büszkén mutogattak vagy épp az öregnek maszkírozott asszonyok. Mert a katonák persze nőt akartak, először a testesebbeket, akik minél jobban különböztek a férfiaktól, de a háborúban csak kevesen tudtak némi felesleget megőrizni. A napló anonim, 30 év körüli elbeszélőjét, akinek a kedvese maga is harcolt a háborúban és már hetek óta eltűnt, napjában többször erőszakolták meg, ami ellen sem ő, sem a körülötte élő emberek nem tudtak tenni.Mindenki tudta mi zajlott, de nem tehettek ellene, a katonák kiéhezettek voltak, náluk volt a fegyver, a hatalom és hát nyilván, ahogy el is mondták, a németek ugyanezt csinálták az ő asszonyaikkal. Az okos, művelt, kicsit oroszul is beszélő nő hamar rájött, h egy falkavezérre van szüksége, egy magas rangú tisztre, akinek – jobb híján – az ágyasa lesz, de ezzel legalább a falka többi tagját távol tarthatja magától és nem kell napjában, vagy akár óránként más és más férfinak engednie. Így is lett, meglepően könnyen talált egy tisztet, de így sem volt mindig minden elől védve, ill. ez csak néhány nap viszonylagos nyugalmat jelentett. A megerőszakolások kollektív élményt jelentettek a nőknek, amit kollektíven is kellett átvészelniük, segíteni egymáson. Mindenki másként reagálta le ezt, a napló írója, mintegy kívülről figyelte magát, teljesen közönyösen írt minderről, ennek oka, h ha közel engedte volna magához az eseményeket, abba belebolondult volna. Valószínűleg ilyen esetekben ez a helyes hozzáállás, de nyilván nem mindenki képes hasonló szörnyűségeket „könnyedén” kezelni.
Mindezt a Führernek köszönhetjük – hallotta a német nép éveken keresztül dicsőségesen, az ínséges időben is igaz a mondás, mikor már az oroszok az urak, sőt talán igazabb, mint bármikor…
Az orosz katonák kezdetben teljesen arc és személyiség nélküliek voltak a nő számára, csak a barbárokat látta bennük, de idővel néhányat megismert, tudta a nevüket, beszélgetett velük, rájött, h ők is emberek, családjuk van, akiket évek óta nem láttak, nekik sem könnyű, de a körülmények kihozták néhányukból az állatot.
Néhány nap fejetlenség után megzabolázták a katonákat, így viszonylagosan helyreállt a rend, megkezdődött az élet, az ország újraszervezése, a romok eltakarítása, visszatért a naplóíró nő kedvese, Gerd is, de semmi sem volt már olyan, mint egykor, túl sok minden történt mindkettőjükkel. A házban is gyorsan megváltoztak a viszonyok, a lakókat összekovácsolta a túlélés ösztöne, de amint nem volt közvetlen veszély folytatódtak az intrikák, visszaállt a régi rend.

A napló először 1954-ben jelent meg angolul, 1955-ben hollandul, majd 1959-ben németül és rögtön nagy felháborodást váltott ki, mert bizonyos vélemények szerint „beszennyezi a német nő becsületét” ill. „szégyen a német nőkre nézve”. Az írónőt meglepték a felháborodott vélemények és az ellenséges reakciók, így haláláig megtiltotta a könyv további kiadását ill. a neve használatát egy esetleges – halála utáni – újra kiadás esetén. Így 2003-ben, 2 évvel a halála után név nélkül adták ki újra, majd 2008-ban megfilmesítették. A történetet olvasva felháborítónak tartom, h egyesek szerint az írónő szennyezte be a német nőt, azzal, h leírta a történteket, kissé másként látom a dolgokat… Mindenesetre fontosnak tartom még megjegyezni, h nincsenek illúzióim: ezek a történetek sokszor, sok helyen játszódtak le, csak épp más volt a megszállók és a megszálltak nemzetisége, mégis sokkoló volt először ilyen nyers őszinteséggel olvasni a dolgokról.